Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
14.
…Amikor már mindent tudott, a lány egy időre búcsút intett. Egyenként simogatta meg mindannyiunk törzsét, akik, mikor idejött, fenyegetően vettük körül - most pedig sorfalat álltunk neki. Különös érintésétől megborzongtunk - nem csak én, láttam, hogy testvéreim kérge alatt is bizseregni kezdett valami. Az élet!
Ő volt minden reményünk.
Mielőtt kilépett volna az erdőből, az utolsó öreg barátom érdes bőrén hagyva kicsi, meleg kezét, azt suttogta:
- …Tartsatok ki!
Ahogy megnyílt előtte az út, melyen hazatérhet, egy pillanatra elvakította a fény. Nem küzdött ellene, hagyta, hogy a Nap szelíd sugarai simogassák a bőrét. Amikor szemeit lassan felnyitotta, egy fekete alak állt az úton előtte néhány méterrel. Még nem láthatta jól a részleteket, az illető vonásait, csak a sziluettjét, melyet a Nap sugarai hátulról öleltek körbe.
Ám a lány jól tudta, hogy ki ő. Már ismerte régről. Mialatt a történetünket hallgatta, lassan zuhant szívére a felismerés: a férfi, akivel először sétált a Bükk-fennsík erdeiben, aki folyton új utakon jár, aki mellett ő egy ideje megismerhette a legtisztább szerelmet – és aki most itt áll előtte – az nem más, mint a Vándor.
A Vándor, aki mindig ott áll az ébredők mellett, aki kézen fogva vezet, hogy el ne tévedj. Akinek egy szava a biztonságot jelenti minden gyámoltalannak, és aki az erőseknek még több erőt ád. Akinek a szíve egyszer összetört és megfagyott – mégis mert újra bízni.
Megmutatta a lánynak, mennyi csoda és öröm várja az életben – miközben ő is új világra csodálkozhatott rá kedvese mosolyában! A bátorság, a bizalom, a hit, a remény, az életigenlés – ezt mind tőle kapta. Visszakapta. Tudta jól, hogy megtalálta végre a hozzá méltó társat.
A Vándor és Lány nem hétköznapi hősök: rendkívüli lények, akik sokkalta többek, mint amennyinek látszanak! A férfi maga az Élet és az Elmúlás, ő minden, ami folyton körbejár, ő az Anyatermészet fia. A Lány pedig a sugárzó Erő, az örökös Feltámadás, az új élet Reménye. A lelke a Napfény, az érintése a Tavasz ébredő melege.
Pillantásuk találkozott, hosszú, forró ölelésben cseréltek szívet - újra. Ettől fogva látták is egymást. Azután kézen fogva indultak útnak, hogy tegyék a dolgukat a világban.
Egyetlen perc. Ennyit elég volt látni, hogy minden erőnket összeszedve várjunk rájuk. Azt nem tudom, mire gondolt a Lány, amikor azt mondta: „Tartsatok ki!”. Először, amikor idetévedt, azt gondoltam, mit tehetne ő? Egy törékeny kis ember. Most azonban már tudom: bármire is készül, bármihez is kezdjen, az sikerrel fog járni!
Új esélyt kaphat a fajunk ezen a területen? Nem hiszem. Talán csak emlékiratot készít, egy nekrológot, hogy ne merüljünk végleg feledésbe. Vagy ír egy mesét arról, hogy a végén mégis jogot kaptunk az életre? Nem tudom.
De abban a kicsi időben, amíg közöttünk volt és csak hallgatott, többet kaptunk tőle, mint bárki mástól az elmúlt kétszáz év alatt. Hiszen mi csak egyszerű fák vagyunk.
Vajon meddig magasodhatunk az erdő fölé, és mikor jön el a perc, hogy kétszáz éves törzseink recsegve-ropogva hullnak az avarba? Eljön a nap, amikor többé nem létezünk – megvalósítjuk a hajdani emberek tervé: bútor, zsindely és tüzelő lesz testünk.
De most még itt vagyunk. Itt állunk rendíthetetlenül a Bükk-fennsík magasán Bánkút és Ómassa között, Lillafüredtől nem messze. Itt találsz bennünket, a végsőkig kitartó lucokat: a Jávorkúti Ősfenyvest.
„Ha küzdesz, veszíthetsz.
Ha nem küzdesz, vesztettél.”
VÉGE
Korábbi fejezetek:
