Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
8.
Talán ötven éve álltam őrt ezen a helyen, amikor legelőször megpillantottam őt… Azelőtt is nyilvánvalóan a közelemben élt, ám egy szélviharnak kellett lesújtania az erdőre ahhoz, hogy észrevegyem. A szélkár nyomán ugyanis sok testvérem megsérült, derékba tört, de a bükkök közül is sokan áldozatul estek e drámai időjárásnak. Később halott testüket elvitték az emberek, helyükre új csemetéket telepítettek – mind lucfenyőből, mind pedig bükkből. De amíg azok nem érték el a felnőttkort, évekig gyönyörködhettem a földöntúli szépségben…
Még nem tudtam, ki ő, csak arra emlékszem, hogy némán csodáltam varázslatos alakját, hallgattam lágy, kedves hangját… Soha még bükkfa nem cseperedett ilyen szabályos formára: koronája szétterülő – ha magányosan élt volna, szabályos gömb alakúvá fejlődik, ám az erdőben, társai és családja körében hengeres formát öltött. Karcsú teste bársonyos hamuszürke és a bőre olyan sima volt, mint valami előkelő, drága selyem… Fényes, zöld levelei kétoldalt szórtan álltak, s olyan feszesen tartották magukat, hogy lehetetlen volt nem megkívánni... Az pedig kegyetlen kínzással ért fel, amikor az üde tavaszi szellő éppen csak egy picit meglebegtette smaragdszínű ékszereit… aki látta, az abban a pillanatban beleszeretett!
Csábos téli rügyei hosszúkásra nyúltak, de soha nem volt szükség semmilyen ismertető jelre ahhoz, hogy ruhátlanul is megismerjem őt. (Bevallom, eleinte pironkodásra késztetett, hogy láthattam meztelenül az ismeretlen tündért, és némileg igazságtalannak tűnt, hogy míg én télen is éber vagyok, ő és egész népe csupaszra vetkőzik a nagy téli álom előtt, s én szemérmetlenül bámulhatom, miközben ő mit sem sejt erről. Szégyenkeztem emiatt és próbáltam behunyni a szemem, de hiába. Gyönyörű teste és álmában is varázslatosan tündöklő mosolya mágnesként vonzotta a tekintetem. Próbáltam arra gondolni, hogy egy őr mindig éber, és ezentúl személyes feladatom lesz, hogy megvédjem az erdőt, s benne őt, a legféltettebb kincsemet: Berenikét…)
Néhány Tavasz eltelt így, néma csodálattal, amikor egy fontoskodó mókus megsúgta nekem, hogy jobban tenném, ha vigyáznék, kit bámulok olyan állhatatosan! Ugyanis az a karcsú fácska ott, aki csábos mosolyait küldi felém évek óta, s akit én olyan jóleső borzongással bámulok, bizony, a Bükk-király leánya! Ugyancsak megjárhatom, ha az uralkodó hírét veszi, hogy szemet vetettem féltett gyermekére!
Ezen a megdöbbentő fordulaton ismét elmélkednem kellett egy ideig, miközben ereimben az élet mindennél jobban lüktetett – nem is lüktetés volt ez, hanem dübörgés, fékezhetetlen zakatolás… A mókus intelme még tovább rontotta helyzetemet: észrevettem, hogy Bereniké nem csak úgy általános jókedvében mosolyog: rám mosolyog, sőt, mintha várna rá, hogy megszólítsam…
Mindez teljesen összezavart, milliónyi érzés kavargott bennem: tilos még csak rá néznem is, mert a Méltóságos Király leánya, de egyszerűen nem tudom nem bámulni folyvást, mert fájna elpocsékolni az időt, amikor másra vetődik a pillantásom, s nem őrá… Nem lehet az enyém, sőt, a gondolat is őrültség, hiszen ő bükkfa, én pedig fenyő vagyok! De ha csak ennyi lenne az egész, tán megnyugodhatnék… Csakhogy abban, ahogy rám néz, bíztatás van, szelíd kérés… Bereniké észrevett engem! S egyre jobban melegít az a gondolat, hogy nem csupán észrevett, hanem szeret is… Bereniké, a Bükk Király leánya szeret engem!
Néhány év alatt sikerült úrrá lennem felbolydult szívemen, de az engem emésztő tűz hevülete nem hagyott alább. Magamra erőltetett önfegyelmem lehetővé tette, hogy kimutassam iránta legmélyebb tiszteletemet, ami mögött ő hamar megérezte szenvedélyes vonzalmamat. Ennek ellenére évekig csupán néhány szót váltottunk, miközben vészjóslóan közeledett az idő, mikor a felnövekvő ifjak örökre elzárnak kettőnket egymástól.
Ekkor jött el a pillanat, amikor az idő, mint egy sebesen szárnyaló rovar, fogalomként betört az életembe, s attól kezdve csapdába esett rókának éreztem magam… Eddig az enyém volt a világ összes ideje, most azonban, hogy van kit elvesztenem, százszor olyan gyorsan változnak az évszakok!
Miután erre ráeszméltem, úgy alakult, hogy egyre többet tudtunk beszélgetni Berenikével, amitől határtalanul boldognak éreztem magam! Ő is egyre szívesebben nyílt meg számomra, és édes, lágy hangján elfecsegte titkait.
Amikor arról beszélt, mennyire vágyik apró hajtásokra, még nem értettem, mire gondol. Sok időbe telt, mire rájöttem, önnön testéből életre sarjadó csemetékre vágyik… Mielőtt mélyebben elgondolkodtam volna ezen, önkéntelenül buggyant ki belőlem a kérdés:
- De hát miért kell vágyakoznod rá? A szél minden évben szállítja fenséges termőd bibéjére a pollent, minden tavasszal apró bükkfiak törhetnek a fény felé…
Ekkor azonban szép arcáról lehervadt a mosoly, szemeiben mélységes bánat vette át a mindig huncutul táncoló lángocska helyét:
- Drága Fremont…, hát te még mindig nem érted?
Kétségbeesett hangjára megfagyott szállítószöveteimben az éltető nedv, és valami pokolian fájt idebent, amikor észrevettem a könnyeket a szemében. Mintha belülről fűrészeltek volna vagy minden egyes szívdobbanásom fejsze csapása lenne… Még az eső is eleredt, a szürke fellegekből megállíthatatlanul ömlött, mintha csak bennünket siratna a Teremtő is:
- Kedves Fremont, azt hittem, tudod, hogy hosszú évek óta érted epedek el! Téged szeretlek, téged választottalak, és akkor sem akarnék másra nézni, ha fenséges apám parancsolná!
Ettől a vallomástól egy időre ismét elállt a szavam, pedig mindennél fontosabb lett volna, hogy szavaira méltó feleletet adjak. S az áldott leány hagyott nekem időt a gondolkodásra, mielőtt folytatta volna:
- Szerelmem, nézz rám! Nézz szét körülöttem jobban! Mit látsz? Nem látsz semmit, egyetlen magoncot sem, egyetlen csemetét sem! És vajon miért?
Szavai újabb és újabb jeges esőként zúdultak a nyakamba, már-már szándékos bántalmazásnak éreztem az arcomba vágott igazságot. De mielőtt férfiúi hiúságom elmerült volna az önsajnálatban, kimondta, ami a szívét nyomta, s ez új fordulatot adott a szívemben tomboló szélvésznek:
- Nem teremhetek fiatal hajtásokat, nem adhatok új életet, még ha belepusztulok is a vágyakozásba… Értsd meg, drága Fremont, amíg téged szeretlek, magom meddő lesz, makkjaim értelmetlenül száradnak el. Az a mérhetetlenül nagy szeretet, amivel téged ajándékozlak meg, saját termőmtől veszi el a lángot. Szükség lenne a benne rejlő erőre, hogy új élet születhessen. De én nem bánom, édes Fremont, tudd meg, hogy nem bánom! Bármilyen eretnek szembefordulás ez a Nagy Renddel, bárhogyan igyekezett a Vándor a józan eszemre hatni, bármennyire is tajtékzik fenséges apám… Én téged választottalak, és ki fogok tartani melletted, akkor is, ha le kell mondanom mindarról, ami egész életemben a legfontosabb volt a számomra…
Nem bírtam tovább hallgatni, mert szavainak ereje majd’ kidöntött a földből, ahol már lassan hetven éve álltam büszkén - és ostobán. Őszre járt az év, s Bereniké, miután kiöntötte a szívét, megrendítő hallgatásba burkolózott, majd néhány hét múlva lecsupaszított szívvel aludni tért.
Én csak álltam ott a közelében, katonás fegyelemmel, és ugyanúgy őriztem az álmát, mint minden évben, amióta először megpillantottam. De most először valahogy sokkal nehezebbnek éreztem a szolgálatot, legszívesebben összerogytam volna. Szálfaegyenes gerincem éppen csak elbírta egyre terebélyesedő koronámat, s ha nem érzem meg akkor derekamon a Vándor tenyerének erőt adó melegét, bizonyára el is dobom magamtól az életemet. Meddig tartana együtt fordulni a széllel? Vékony gyökereim szófogadóan emelkednének az első és egyben utolsó táncra, és egyszerűen vége lenne… De a Vándor, aki mindig ott van, ahol szükség van rá, így beszélt hozzám, hangja csöndes melegével cseppenként töltve új erőket belém:
- Fremont, ne hidd, hogy olyan könnyű lenne elszakadnod oltalmazó földedtől… - vajon honnan tudta, hogy ilyesmi jár a fejemben? - Te vagy a legeslegszebb fenyő ebben az erdőben, te vagy a legöregebb is. Hetven év alatt megszámlálhatatlan gombafonal szövődött gyökereid köré, hogy védelmezzen téged, messze földről szerzik számodra a tápanyagokat. Életük végéig hálásak lesznek neked, hogy befogadtad őket. Ezt úgy értsd, hogy a saját életüket szeretnék minél hosszabbra nyújtani, ezért sosem hagynák, hogy kitépd magad a fonalaik közül. És miért is tennéd, kedves Fremont? Hallgass ide, Barátom, gondolkodj egy kicsit! Nézz körül, testvér! Ki a legidősebb lucfenyő ezen a fennsíkon? Te vagy! Ki élt túl minden veszedelmet, amióta a múlt században elültették? Te bizony! Ki a legeslegdélcegebb ifjú óriás a területen? Hát te vagy. És kit választ meg Jávorkút minden élőlénye királyának, ha eljő a Tavasz? Téged, Fremont! Bizony!
Érzelmeim olyan váltóáramként csaptak össze bennem, ami az egekig korbácsolta indulataimat. A döbbenetből önsajnálatba, abból pedig még mélyebb döbbenetbe zuhantam! Motoszkálni kezdett bennem egy gondolat, hogy felfogóképességemet érdemes lenne gyorsabb fokozatra kapcsolni, mert olyan gyakran esem áldozatul különböző ciklonok szeszélyeinek, amit már nem igen viselek el. Ha nem venne igénybe annyi időt a súlyos információk feldolgozása, talán átvehetném az irányítást az életem felett…
Ezzel az ébredező gondolattal máris társaim fölé emelkedtem, ezúttal nem csak termetben, hanem intellektuálisan is. Nem kellett sok idő hozzá, hogy elhatározásomat tettek kövessék, öntudatom így lett napról napra erősebb. Aminek aztán az lett a következménye, hogy egyre több társamtól, sőt, az erdő legkülönbözőbb élőlényeitől hallottam újra és újra: én vagyok a legbölcsebb minden fenyők között. (Egy napon hallani véltem, amikor egy róka törzsem körül sündörögvén azt duruzsolja, hogy a Fenséges és Méltóságos Bükk Királynál is rátermettebb vagyok…, de a róka szavára nem sokat adtam akkor. Ilyen feszült helyzetben meg kell fontolni, kiben bízhat az ember…)
Aztán új Tavasz ébredt, vele együtt az erdő népe is új életre kelt. Az én elbűvölő Berenikém is rám pillantott végre, ahogy álmosan nyújtóztatta ki karcsú törzsét a téli dermedtség után.
Időbe telt, mire végiggondolta, hogyan búcsúztunk el legutóbb, s én türelmesen megvártam, hogy megérkezzen hozzám, visszaemlékezve a súlyos terhekre, amiket ő maga rakott az én vállamra.
Szemeiben már ott lángolt a kíváncsiság izgalma, hogy vajon eddigre sikerült-e megértenem őszi szavainak jelentését, és éreztem, hogy türelmetlenül várja feleletemet. Az ifjak pedig idén Tavasszal mintha kétszer olyan magasra nőttek volna kettőnk között…
Bereniké szemében a kíváncsiság hamar őszinte csodálkozássá változott, amikor felfedezte a bennem végbement változásokat. Öntudatlan ifjúból felnőtté értem, duzzadtam az erőtől, nem csak testben, hanem lélekben is! Most Berenikén volt a sor, hogy egyik ámulatból a másikba essen, mert ez a Tavasz mást is hozott a számomra. Méghozzá nem is akármit: a felhatalmazást, hogy Jávorkút életközösségének vezetője legyek!
Az erdő népe, azok, akik nem kívántak a Méltóságos és Fenséges Bükk Király országában élni tovább, egyhangúlag megszavazták, hogy saját királyt akarnak, és mind egyetértettek abban, hogy az uralkodó én legyek!
Nem mondom, nem valami hatalmas ország trónjára kerültem, csupán az addigra tizenkét hektárra apadt „természeti emlék” címet viselő birodalom élére neveztek ki. Mégis történelmet írt az erdő népe ezzel a döntéssel, hiszen a bükkök országán belül azon a tenyérnyi kis terülten még mindig betolakodónak, idegennek számítottunk mi fenyők. S bár a bükkök egyre több ifjat neveltek, mi pedig egyre fogyatkoztunk, még mindig forrtak a két tábor között a dühös indulatok.
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK
