Nemrégiben egy rövid, ám de gondolatébresztő eszmecserében volt részem, mely során – Nadler Herbert személye kapcsán – felmerült a kérdés, hogy milyen furcsa dolog az, ha egy vadász áll egy állatkert élén. „Hiszen hogyan preferálhatja az élő állatok helyett a holtakat?” – hangzott el a kérdés.

Nos, erről szó sincs, nemcsak Nadler, de véleményem szerint semmilyen más vadász esetében sem. Hiszen a vadászatnak, a vadász létnek csak töredéke szól a lövés leadásáról, a vad elejtéséről, az odavezető út pedig tanulással, tapasztalatszerzéssel, megfigyeléssel, vadóvással és gondozással van kikövezve. Innen nézve pedig már nem is tűnik akkorának a szakadék, hogy egy állatkerti szakember ne lehetne egyszer s mind vadász is, ahogyan ezt számos múltbéli és mai példa bizonyítja. Számomra ezt támasztja alá a Fővárosi Állatkert egykori igazgatójával, Dr. Holdas Sándorral készült interjú, mely 1985-ben jelent meg a Budapest című lapban, Hivatásuk: állatkertész címen Telepy Katalin tollából.

A riporter által – aki író, művészettörténész és nem mellesleg Sterbetz István felesége volt – a szakember utánpótlásról feltett kérdésre az alábbi választ kapjuk Holdas igazgatótól: „Nincs súlyosabb gondunk. Különösen azóta, hogy itt helyben magunk képezhetünk állatkerti ápoló szakmunkásokat. Problémát inkább annak a konfliktusnak a feloldása jelent, amíg egyesek megértik, hogy nekünk nem az állatokat babusgató „szenvelgő széplelkekre", hanem az állatokat szerető, életfeltételeiket és körülményeiket ismerő, azokat szakszerűen kiszolgáló, felkészült szakemberekre van szükségünk. Ezek az emberek tudják ugyanis minden nap biztosítani az állatok jó közérzetét, ezáltal is elősegítve az ide látogatók kulturált pihenését, kikapcsolódását.” Ugyan ezek a kívánalmak szóról szóra elmondhatók a vadászattal, vadgazdálkodással, természetvédelem foglalkozni kívánó szakemberekre vonatkozóan is.

A Fővárosi Állatkert bejárata, 1900-as évek

Annál is inkább, mivel ezek a szakterületek csak a 20-21. folyamán távolodtak el egymástól ilyen jelentős mértékben. Korábban számos, az állattan valamely szakterületével foglalkozó szakember többek közt vadász is volt, mint például Herman Ottó, Csörgey Titusz, Chernel István vagy később a már említett Sterbetz Isván, Beretzk Péter. A vadászó szaktekintélyek sorra kivették részüket az állatkertek körüli munkából is. Sőt maguk az állatkertek, mint élőállat-gyűjtemények a vadászati célú vadaskertekkel közös tőről fakadnak. Természetesen már a kezdetekben is voltak olyan gyűjtemények, melyek a vadászat mellett a reprezentációt, a gyönyörködtetést, sőt a természet titkainak megismerését szolgálták, de a határvonal közel sem volt olyan markáns, mint napjainkban. Ebből a szempontból különösen érdekes a Miskolci Állatkert egykori helyszínválasztása, mivel írásos feljegyzések bizonyítják, hogy Nagy Lajos 1355-ben királyi vadaskertet hozott létre a Miskolc-Diósgyőrhöz tartozó Csanyik-völgyben. 1983-ban pedig éppen a Csanyik-völgy szomszédságában jött létre a Miskolci Állatkert és Kultúrpark – akkori nevén vadaspark, mintegy képzeletbeli kapocs az időben, az egykori vadaskertek és a mai modern állatkertek közt.

A diósgyőri vár, egykor

De lássuk csak sorra neves vadászaink és állatkertészeink egymás szakterületéhez való viszonyát.

Az ország legrégebbi állatkertje, az 1866-ban nyílt, Fővárosi Állat- és Növénykert több igazgatója is hódolt a vadászat szenvedélyének. Az elsők közt említhetjük Xantus Jánost, az Állatkert első igazgatóját (bár a megnyitó előtti időszakban Leopold Fitzinger, zoológus foglalta el az igazgatói széket egy rövid ideig), aki nem csak vadász, de természetrajzi gyűjtő és néprajzkutató is volt. Xantus már az állatkertalapítás gondolatának hírére a tettek mezejére lépett, ugyanis ekkoriban Mexikóban tartózkodott és amellett, hogy szorgalmazta az állatkert alapításának mihamarabbi előmozdítását, egyből fel is ajánlotta a jövendőbeli állatkert számára, az akkorra már jelentős méretű állatgyűjteményét. A szavakat tettek követték és az állatok hamarosan el is indultak Mexikóból Hamburgba, ám az akkori háborús helyzet miatt Pestre már nem érkeztek meg, végső lakhelyük a hamburgi állatkert lett.

Xantus János

A későbbi vadász-igazgatók közt találjuk a már említett Nadler Herbertet, aki nem csak az Állatkert modernizációjáért tett sokat, hanem vadászati szakíróként és a nemzetközi trófeabírálati képlet alapjaként szolgáló Nadler-képlet kidolgozójaként kimagasló eredményeket ért el hazai és nemzetközi porondon is. Nadler gyakorlati szakemberként és már elismert vadászati szaktekintélyként került az Állatkert élére 1929-ben nevezték ki, ahonnan végül 19 év után, 1948-ban nyugdíjba vonult. Tisztségét mindvégig példamutatóan látta el, még a II. világháború borzalmai és az azt követő újjáépítés nehézségei idején is minden tőle telhetőt megtett az Állatkertért.

Nadler Herbert

Nadler vezetése alatt számos állattartóhely megújult, kezdve a szarvasok kifutójával, melyben először alkalmazta a róla elnevezett Nadler-kerítést, mely lehetővé tette a szarvasbikák együtt tartását a tehenekkel és borjakkal, anélkül, hogy az agancsuk lefűrészelése szükségessé vált volna.

Nadler-kerítés

Nadler Herbert nem csak a gyakorlatban vált ízig-vérig állatkerti szakemberré, de korát meghaladva több állatkerttel, állatkerti állattartással és etológiával kapcsolatos publikációt írt. 1933-ban jelent meg írása „Gondolkoznak-e az állatok?” címmel. Ezt 1935-ben a „Fogoly vadállatok közt” című könyve követett. Ebben vadászati és állatkerti tapasztalatai alapján rendszerezte a zárttérben tartott állatok viselkedését, összehasonlítva szabadon élő társaikéval. Emellett behatóan foglalkozott a repatriált állatok viselkedésével is, mely sokszor a természetbe való visszaengedés sikerét befolyásolja. Mindezek mellett 1930-tól az 1944-es megszűnéséig az Állatkert „Természet” című lapjának főszerkesztője volt.

Mindenképp meg kell említeni, hogy Nadler Herbert kinevezését egy pályázat előzte meg, amelyen Nadleren kívül több más ismert személy, például Kittenberger Kálmán is indult, aki végül bár az igazgatói széket nem foglalhatta el, de a II. világháborút követően, az 1950-es évek elején egy rövid ideig az állatkertben dolgozott. Ez idő alatt nemzetközi kapcsolatait latba vetve fáradozott azon, hogy háború során tönkrement Állatkertet a tehetősebb külföldi intézmények állat- és növényadományokkal segítsék. Immáron második alkalommal segítette elő Kittenberger az Állatkert gyűjteményének gyarapodását, ugyanis korábban már, az 1912-re újjáépített állatkert számára oroszlánokat, hiénákat, földimalacokat, fehérszakállú gnút, kígyászkeselyűket és számos egyéb madarat hozott Afrikából.

Kittenberger Kálmán

Ha pedig már felmerült Kittenberger Kálmán neve az állatkertek kapcsán, úgy nem lenne teljes ez az írás, ha nem említenénk meg, hogy az ő nevét viseli a veszprémi állatkert, ugyanúgy, ahogyan a győri pedig Xantus Jánosét.

Ha tovább haladunk a budapesti Állatkert vadász-igazgatóink a során, akkor nem feledkezhetünk meg Szederjei Ákosról, a magyar hazai vadászat és vadgazdálkodás kiemelkedő alakjáról. Mielőtt az Állatkert vezetői székébe került erdő- és vadgazdálkodási feladatai mellett tudományos kutatásokat is folytatott a gímszarvassal illetve annak agancsminőségével kapcsolatban. Hazai vadonélő fajokkal kapcsolatos megfigyeléseit már soproni erdőmérnöki tanulmányait követő gyakornoki ideje alatt is közölték hazai és külföldi szaklapok.

A gyakorlati vadgazdálkodásban eltöltött éveket követően a MÁLLERD (Magyar Állami Erdőközpont) Vadászati Osztályának vezetőjének nevezték ki, ahol a tudományos kutatócsoport újjászervezését irányította. Ez a csoport – Szederjei vezetésével – arra törekedett, hogy a háborút követően leromlott vadállomány korábbi minőségét, mennyiségét és ez által világhírnevét helyreállítsák. Szederjei tudományos munkásságának összegzését jelentette a magyarországi szarvasról készült kandidátusi értekezése, amelyet 1963-ban védett meg a Magyar Tudományos Akadémián. Az Országos Trófeabíráló Bizottság létrehozása is az ő nevéhez kapcsolódik.

1967-es Állatkerti kinevezését követően új időszámítás kezdődött az állatok tartásban és bemutatásban. Szederjei ugyanis Konrad Lorenz, osztrák zoológus, etológus elveit követve igyekezett az állatok számára, a természetes környezetükhöz hasonló bemutatóhelyeket létrehozni. Új munkaterületén is aktív tudományos életet élt, folyamatosan jelentette meg ismeretterjesztő cikkeit, tanulmányait, könyveit az állatok életéről, tartásáról, viselkedéséről. Nagy gondot fordított a zárt téren élő állatok tartásának modernizálására, mozgásterápiás foglalkozásokat vezetett be, melyeknek már nem csak közönségcsalogató szerepe volt az állatkert életében, emellett korszerűsítette a takarmányozást és állategészségügyi ellátást és megalapította az önálló zoopedagógiai osztályt. Számos újító tevékenysége között említhető, hogy 100 év után ő létesített először karantént az Állatkertben. Ő volt Nadler Herbert után a második olyan igazgató, akit tudományos munkásságáért felvettek az Állatkert Igazgatók Nemzetközi Szövetségébe (IUDZG).

Szederjei Ákos

Az 1971-ben Budapesten megrendezett Vadászati Világkiállításhoz Szederjei személyén keresztül kapcsolódott az Állatkert. A világkiállítás résztvevői nagy érdeklődést mutattak az Állatkert iránt, így a külföldi vendégekre tekintettel abban az évben számos, ritkaságszámba menő őshonos magyar háziállatfajtát mutattak be. A rendezvényhez kapcsolódóan készült el „Az ember és a természet„ című kiállítás, mely a hazai közönség által kedvelt díszállatokat, illetve az emberi környezetben fellelhető fajokat sorakoztatta fel.

A Világkiállítás további pozitív hozadéka volt az Állatkert számára, hogy a rendezvény végeztével az élőállat bemutató néhány különleges példánya a budapesti állatkertbe került, mint például a matuzsálemi kort megért, Samu nevű marabu, melyet Nagy Endre ajándékozott a fővárosi intézménynek.

Szintén vadászati vadgazdálkodási szakember volt dr. Szijj József is, aki 1987 és 1994 közt vezette az állatkertet, mint főigazgató, ám már 1984 óta, mint főigazgató-helyettes tevékenykedett az intézményben. Az agrárdiploma mellett erdészeti képzettséggel rendelkező igazgató korábban a Gödöllői Állami Erdő és Vadgazdaság vezetőjeként tevékenykedett, ahol igazgatósága alatt épült meg Isaszegen az ország első vaddisznós-kertje. Kutatási témája a veszélyeztetett hazai madárfajok - a túzok, a császármadár, a póling – reprodukálási és repatriálási lehetőségeinek vizsgálata volt. Ehhez is kapcsolódott, a vezetése alatt kialakított Madárkeltető és –nevelő épület, mely nem csak az állatkerti szaporulat érdekeit szolgálta, hanem az egyes természetvédelmi programok keretében begyűjtött, megmentett tojások keltésére és fiókák nevelésére is alkalmas hátteret és eszközöket biztosított.

Szíjj József

Állatkerti munkássága során kísérletet tett a Nadler Herbert által szerkesztett, Természet című folyóirat 45 évi szünet után történt újraindítására dr. Mödlinger Pál főszerkesztésével. Bár szakértőkben az újraindult újságban sem volt hiány, mégsem sikerült annyi éven át, olyan sok számmal megjelenni, mint a nagynevű elődök által vezetett kiadványnak.

Az állatkerti dolgozók közül nem csak az igazgatók hódoltak a vadászat szenvedélyének, hanem több egykori munkatárs is, mint például Bástyai (Holtzer) Lóránt, a ragadozó madarak, a solymászat nemzetközi hírű szakértője. Vagy épp Dr. Fodor Tamás, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett többek közt a túzok zárt téri nevelése terén, melyet Dr. Sterbetz Istvánnal együtt dolgozott ki, aki szintén egy ideig az Állatkertben dolgozott. De meg kell, említsük Dr. Mödlinger Pál, ornitológust a Madár Osztály egykori vezetőjét is, akinek áldozatos munkája nagymértékben hozzájárult a hazánkban egykor igencsak megritkult holló állomány újbóli megerősödéséhez, valamint jelentős eredményeket ért el a gulipán repatriálás területén.

Fodor Tamás	Bástyai Lóránt	Sterbetz István

Mint már korábban említésre került, az állatkertek, mint élőállat-gyűjtemények egyfajta előfutárai voltak a vadaskertek, melyek története az ókorba nyúlik vissza. Hazai viszonylatban azonban legkorábbról olyan középkori vadaskertek ismertek, mint például Mátyás király visegrádi, vagy épp a nyéki vadaskertje, melynek falmaradványai ma is fellelhetők a Budai-hegyekben.

Ha egy nagyot ugrunk az időben előre, egészen 1971-ig, nevezetesen a fél századdal ezelőtt megrendezet budapesti Vadászati Világkiállításig, akkor egy jelentős nagyságú, élőállat bemutatóval rendelkező eseményen találjuk magunkat. Ám minden rendezvény véget ér egyszer, nem volt ez másként az Világkiállítással sem, viszont az ott felvonultatott állatseregletnek egy része ugyan „haza utazott”. A hazai fajoknak azonban nem akadt gazdájuk, ám természetesen az ő elhelyezésükről is gondoskodni kellett. Ez volt az, ami tulajdonképpen életre hívta a Kecskeméti Vadasparkot. Így, a szervezők a szóban forgó egyedeket, valamint a Világkiállítás egyik jelképévé vált, Váradi Sándor, szobrász által készített bronz dámszobrot is Kecskemét városának adományozták.

Váradi Sándor dám szobra az 1971-es Vadászati Világkiállítás bejáratánál

A vadászok részéről az állatkertek számára történő ajándékozás korántsem új keletű dolog. Már a kezdetektől fogva kerültek állatok a pesti állatkertbe ilyen úton. Így érkezett például (a teljesség igénye nélkül) gróf Csekonics Endre jóvoltából egy kőszáli kecskebak, míg gróf Zichy Béla egy vapitit, gróf Batthyány Elemér (Nadler Herbert korábbi munkaadója) egy keselyűt, egy tigrist, Rudolf trónörökös egy szelíd, hurokból mentett vidrát, gróf Forgách László pedig egy szép hannoveri véreb szukát ajándékozott az állatkertnek, mely adományozásokról a korabeli sajtó is szívesen beszámolt.

A fentiekből kitűnik, hogy a vadászok –állatkertészek - természetvédelmi szakemberek nem csak hogy nem kéne, hogy messze álljanak egymástól, de bizony sok esetben mindhárom hivatás egy-egy személyben egyesül, így volt ez már évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt és bízom benne, hogy napjainkban sincs nagyon másként.

Izsákné Simon Adrienn

A fenti írás megjelent a Hunor Vadászmagazin 2022. márciusi lapszámában.