Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
6. rész
Mielőtt folytatom, mesélnem kell neked Róla… De csak halkan, nagyon halkan, mert nem illik őt hangos szóval megsérteni.
…Gyönyörű tavaszi reggel volt, a Nap az első sugaraival ébresztgette a fákat, és minden élőt. Az éjszakák még fagyot hoztak néha, ezért esett olyan különösen jól mindenkinek a napsugarak lágy cirógatása. Ahogy a Nap vékony ujjaival a bőréhez ért, nagyot nyújtózkodott minden kis galambvirág, szellőrózsa, pirosló hunyor és a lila-fehér színekben pompázó keltikék. A fák is megborzongtak, ahogy reggelente újra érezték kérges bőrük alatt beindulni az élet lüktetését, bizsergését.
A dombok között nagy rét terült el, tele kincset érő fajokkal. Ők már egy ideje fürdőztek a meleg sugarak éltető pillantásában, hiszen nem kellett megküzdeniük az óriások árnyékával minden apró fénynyalábért…
Akkor láttuk - nem is láttuk, még csak éreztük, hogy a dombtető másik oldalán közeledik Valaki… A többiek már tudták – és boldog izgalommal figyeltek, várták, hogy megjelenjen a láthatáron… Ő volt az!
De nem sietett. Csak lassan közeledett. A kis növények megborzongtak a gondolatra, hogy aki most feléjük lépdel, mindannyiukat névről ismeri. Hogy tanúja volt születésüknek, végigkíséri rövid életüket, majd, amikor közeleg a tél, megsimogatja élettelen testüket, elfekvő száraz szárukat, zörgő levélkéiket. Egyenként mindet.
Nem tudták pontosan, kicsoda is Ő voltaképpen, csak azt tudták, hogy bízhatnak benne: az ősbizalom áradt belőlük felé. Felé, aki a barátjuk volt, a gondviselőjük, aki folyton úton van - de a megfelelő percben mindig megérkezik. Jó várni rá, de nem kell félniük, hogy nem jön, mert mindig jön. Lassan, megfontoltan, de mindig megérkezik. Folyton úton van, számára szent az Út, és minden élőlény, akivel vándorlása során találkozik.
Arca komor, fekete szemöldökei között mély barázda húzódik: gondolataiba merülve ballag nap, mint nap, amerre mennie kell. Azt persze senki nem tudja igazából, hogy miért éppen akkor és arra megy, amikor és ahogy. Ezt csakis Ő tudja. Mert nem céltalanul kóborol: nagyon is határozott úton jár.
Azt sem meri megbecsülni senki, hogy hány éves lehet… Haja fekete, barna szemeiben különös tűz ég, minden időben negyvenéves körül saccolnád - mégis ismeri a famatuzsálemeket magkoruk óta! De ezzel nem mondtunk semmit: a famatuzsálemek nagyapjait, és ükanyjait is ismerte! Varázslatos alkonyokon sok mesét szőttek róla az öregek. Nem is mesék voltak ezek, hanem emlékek, azokból az időkből, amikor még ők maguk is magoncok, fiatalok voltak! A régiek elmeséltek a sarjaiknak mindent, ami hosszú életük során velük történt - s ezeknek a történeteknek a mélyén mindig ott állt Ő is, mint egy időtlen ősapa, aki vigyáz rájuk, oltalmazza őket.
A domb tetején egyre nőtt az árnyék, az Ő árnyéka. S mikor a boldog várakozás legjobban lüktetett a réten, akkor a látóhatáron megjelent végre: fekete köpenye, ruhája, bocskora - mind olyan megszokott, mind olyan…otthonos. Bár ő érkezett meg, mégis, aki viszontlátta, úgy érezte, hogy hazatérhet a Vándor lelkébe. A lelkébe, mely ebbe a fekete gúnyába volt bugyolálva - ezért töltötte el őket a hazatérés örömével, ha láthatták.
Az erdő népe nem kért tőle soha semmit, s ő sem tett olyat soha, ami megzavarta volna a Rendet. De egy jó szó, egy lágy érintés, ahogy elment mellettünk, elég volt hozzá, hogy az erdő lakói tudják: a jó gazda gondossága, vigyázó tekintete előtt nevelkednek életük minden pillanatában!
A fák és minden növény meg állat, akik életükben találkoztak az utódaikkal, átadták nekik minden tudásukat az Életről. Nem csak arról, ami a fajuk fennmaradása szempontjából fontos, hanem azt is, ami velük történt.
Így mindig szerepeltek a történetekben emberek is, mert ezek is mindig itt voltak. Az emberi faj az egyetlen, amely nem akar az életközösséghez tartozni. Úgy gondolja - mert kétezer év óta így tanítják neki a mítoszai -, hogy felette áll mindennek, ami él, ura és parancsolója a körülötte lévő világnak.
Pedig minden, ami él, jól tudja, hogy senki nem jobb vagy fontosabb a másiknál! Részei egy igen-igen érzékeny hálónak, ami csak addig képes megfelelően működni, amíg nem szakad ki belőle egyetlenegy faj sem! Az Ember mégis kitépte magát, amikor úgy döntött, uralni kíván mindent - s ahogy az idő halad előre, mind többeket szakít ki a hálóból azáltal, hogy elpusztítja őket! Végül pedig meg lesz lepve, sőt, mélységesen meg lesz sértve, amikor egy szép napon az egész összeomlik. Már nem kell soká várni erre. Azonban egyelőre még van időnk.
Addig is az élők mind megkapják szüleiktől a Tanítást: a Tudást arról, hogyan kell élni. És a Tudást arról, ami az életen kívül történik a világban. Legalábbis az ő világukban.
Meghallgatva a meséket, megismerik a Vándort is, ám az ő történetét éppen csak elsuttogják. Olyan tisztelet lengi körül alakját, ami miatt az ő legendája csak a legnagyobb csendben formálódhat szavakká.
…Nem tudni mikor született, született-e egyáltalán valahol… Vagy csak úgy lett, amikor a Világ létrejött… Már sok kor, sok nemzedék váltotta egymást, de Ő mindig jelen volt, mindig vigyázta őket. Ám egyszer, egy rövid időre a Vándor elvesztette önmagát… Azt mondják a vének, hogy egy különös szerelem okozta a változást…
…Egy őszi napon arcát megsimogatta a szél: de nem a mi szelünk, nem a jó öreg, barátságos Szélkirály! Hanem annak idegen földön kalandozó leánya, az Északi Szél, akiről mindenki tudta, hogy vigyázni kell vele, mert szeszélyes és kiszámíthatatlan.
Egy nap éppen a Vándor erdejében csapongott a Szélkirálylány. Hallott már a különös remetéről, s játékos kedve úgy tartotta, közelebbről megnézi magának, hátha megtáncoltathatja egy kicsit. A Vándort viszont senki nem figyelmeztette, hogy egy furcsa ciklon járja az erdőt, s pont őt keresi… A magányos erdőkerülő egyszer csak azt érezte, hogy a késő őszben, amikor már a reggeli fagyok edzetté tették bőrét, egy láthatatlan meleg kéz simítja meg az arcát. Behunyta a szemét, télre készülő testében a Tavasz bizsergése zubogott fel, s bármennyire is tudta, hogy ennek nem így kellene lennie: nem bírt ellenállni. Átadta magát az ismeretlen erőnek, aminek a nevét nem ismerte, de csodálatos érzés volt. És mivel ilyen csodálatos volt, sejtette, hogy hamarosan vége szakad: így vagy úgy, de vége lesz.
Csak hogy mégsem ez történt! A Szélkirálylány puha keze tovább cirógatta arcának finom bőrét, mígnem a Vándor kinyitotta sugárzó barna szemét, és meglátta: a leány gyönyörű volt, szemei ránevettek, illata elbódította a férfit. Olyan erők játékszere lett észrevétlenül, amiket azelőtt nem ismert, s amelyeknek összefoglaló neve: szerelem.
A Szélleányt elvarázsolta a férfiból áradó erő és bölcsesség, nem számított ilyesmire, amikor elindult ide. A kedvéért olyan szelíd lett, mint soha azelőtt. A Vándor nem kért semmit a lánytól, neki elég volt, hogy nem bírt betelni a szépségével, illatával, mosolyával. Sokat beszélgettek, és a Vándornak tetszett, hogy a Királylány tele van vad erővel, amelyeket képes a kedvéért megszelídíteni, mint egy lovat, ami nyugodtan lépdel a gazdája mellett.
De mint a vadlovak, a lágy szellők is képesek hirtelen tomboló viharrá változni! A szeszélyes Szélleány egyszer csak kitört önként magára vett korlátai közül és egy pillanat alatt felforgatott maga körül mindent! A Vándort nem bántotta, de hagyta, hogy az végig nézze a pusztítást, amit ő véghezvitt. Ezután újra megszelídült, úgy bújt a fekete köpönyeg alá, mint az oltalmat kereső gyermek. Halkan sírt, és nagyon védtelennek látszott. A magányos férfi pedig úgy érezte, túlságosan is szereti a Királylányt ahhoz, hogy ne bocsássa meg neki a viselkedését. Sőt, talán még jobban beleszeretett, hogy szerelmét ilyen elesettnek látta. Addig az egész erdő minden népét védelmezte, segítette - most ez az egy mégis a legfontosabb lett számára a világon.
A fák szomorúan aludtak el akkor Ősszel, mert nem tehettek semmit, hogy ez egyszer ők mentsék meg barátjukat. A kis lágyszárúak, legalábbis akikben még pislákolt az élet, reszketve szorították össze ajkaikat, nehogy egy szóval is beleavatkozzanak a bölcs remete dolgába. S úgy haltak meg azon az őszön, hogy senki nem simogatta meg élettelen testüket. Senki nem búcsúzott el tőlük. Mert a Vándor szerelmes volt.
Soha nem ismert lángolás járta át minden izmát és az ereit, melyben a szarvasbikák erejével dübörgött az élet! Azt hitte, ez a boldogság! Nem tudhatta, hogy addig volt csak igazán boldog, amíg nem ismerte a Szélleányt - és többé nem is lesz az soha.
Minden nap megfürdött a Szélkirálylány meleg ölelésében, messzi helyekre kóboroltak együtt, mint két zarándok. Sokat beszélgettek, lenyűgöző volt számukra a másik szemével látni a világot! Reggeltől estig érezték egymást, s alkonyatkor a dombtetőn egy fa tövében összebújva csodálták a naplementét. Éjszaka pedig szenvedélyesen bújtak össze, amíg csak el nem jött a pirkadat.
Semmi nem árnyékolta be szerelmüket, mert a Vándor próbálta elfogadni a Szélkirálylány szeszélyes természetét, és egyre gyakrabban ismétlődő dühkitöréseit. Saját maga számára is érthetetlen módon észveszejtőnek találta a lányt, akinek a vonzereje ellen képtelen lett volna küzdeni: talán, mert az egyetlen lény volt a világon, akinek nem volt rá szüksége.
Az is előfordult, hogy egyszer csak eltűnt a szeszélyes leányzó, és amikor a férfi már majd' belepusztult a várakozásba, a hiányába, meg az aggodalomba, akkor előkerült: legeslegszebb mosolyával huncutul bújt a fekete köpeny magas nyaka alá, úgy felmelegítve a Vándort, hogy az elfelejtett minden kegyetlen percet, amit átélt a lányra várva.
Azt hitte, hogy boldog így, mert nagyon fontossá vált számára lobbanékony kis szerelme. Egyedül arra volt képes, hogy észrevegye: nem bízhat a lányban, nem lehet egy nyugodt perce, hiszen bármikor meglepheti őt egy újabb kiszámíthatatlan fordulattal. Néha csak tisztes távolból merte megszólítani a hóbortos leányzót, mondandóját sokszor kezdte úgy: "Ne haragudj, hogy zavarlak…"
Egész más lett, mint a találkozás előtt volt. Érezte ő is, hogy nincs ez így rendjén, mégsem tudott tenni ellene. Még soha életében nem érzett ilyet, még soha életében nem volt senki ennyire fontos a számára. Vagyis eddig mindenki egyformán fontos volt - most viszont csak az Egyetlen létezett.
Így ment ez egy darabig. Aztán egy novemberi reggelen valami történt. A Szélleány többé nem bújt a Vándorhoz mosolyogva, nem ölelte át. Csak téblábolt idegesen - sosem bírta elviselni a feszült helyzeteket. Egyszer csak gondolt egyet, és nem tett mást, mint búcsúzóul utoljára szájon csókolta a Vándort: lehelete olyan hűvös volt, mint a jeges sarki szél. Megfagyasztotta a férfi ereiben forrongó vért. Megfagyasztott maga körül mindent, s amikor távolodóban még visszanézett, ennyit kiáltott: "Lehet, hogy visszajövök hozzád, de adj nekem időt! Össze vagyok zavarodva… Viszlát!"
A Vándor nem hitte el, hogy ezúttal tényleg elment. Annyiszor játszadozott már az ő férfiúi érzéseivel, oly sokszor fordult elő e rövid idő alatt, hogy magára hagyta őt, de eddig még mindig visszatért! Várta a lányt minden nap, minden reggel bízott benne, hogy ma lesz a napja, mikor végre eljő.
Gondolatban milliószor lejátszotta magában a viszontlátást követő első beszélgetést. Hol magához szorította kedvesét szavak nélkül, hol pedig dühösen kiabált vele – persze csak képzeletben, hiszen magányos párbeszédek voltak ezek. Minden hajnal ébren találta, amint egyre gyötörte magát, egyre csak kínlódott egyetlen szerelme hirtelen és véglegesnek tűnő távozása miatt.
Lassan belátta, hogy a Szélleány bárhol is jár a világban, nem gondol ővele, boldogan kacag más mulatságok közepette, és ő az eszébe sem jut. Tudta már, de képtelen volt elfogadni. Folyton belé mart a fájdalom, hogy üvölteni tudott volna: „Miért???” De választ sosem kaphatott a kérdésére. Annál nehezebb volt pontot tenni a történtek végére, hiszen úgy érezte, joga lett volna tudni az igazságot. Valójában azonban talán nem létezett más igazság, minthogy a Szélleány őrült természete alapvetően kizárt bárminemű állandóságot, mindenfajta kötődést – nem a Vándor hibája volt, hogy így történt.
November utolsó napjai olyan kemény fagyot hoztak, ami végül megérintette a Vándort is. Az ő szíve ekkor fagyott meg örökre. Már képes volt elengedni a gyönyörű emlékeket, ám léptei valahogy gyorsabbak lettek… mintha még mindig szüntelenül keresné Őt, mintha valaha is utolérhetné…
Irtózatosan kemény volt számára az a Tél, mégsem az arca vagy az ujjai fáztak: mikor már azt hitte, meggyógyult, kegyetlen háborúkat élt át a lelkében ismét. Újra és újra maga előtt látta a Szélleány alakját, ha behunyta a szemét, újra együtt voltak képzeletben azokon a fantasztikus helyeken, ahol együtt jártak. Amik attól voltak fantasztikusak, hogy ők ketten ott nagyon szerették egymást. Rettentően fájt mindezt elengedni, pedig sok száz esztendő óta úton volt már, sok veszteséget, halált és elmúlást látott. Megtanulta, hogy ez az Élet rendje, és el tudta fogadni. Most mégis szenvedett, ahogy még soha.
Még inkább fokozta gyötrelmeit a felismerés, hogy cserbenhagyta barátait, akik rá voltak bízva! És legtöbbjüktől már hiába kér bocsánatot, mert örökre elmúltak… Úgy múltak el, hogy ő nem volt ott. Nem is gondolt rájuk, mert gondolatai - csak úgy, mint saját maga is - egész máshol jártak…
Nagy sokára végre eljött a Tavasz. Az Északi Szél lánya azonban soha többé nem tért vissza hozzá.
Felébredtek viszont régi barátai, a Fák, s új növénykék bújtak ki a felengedett földből. Az állatok új kölyköknek adtak életet, akiknek éhes vinnyogásától, hangos csipogásától megtelt élettel az erdő.
… És a Vándor, aki immár magányosabb remete volt, mint valaha, kezdte újra úgy érezni, hogy bármi történjék is, bármilyen fájdalmas a cserbenhagyottság, az élet megy tovább - s az élet varázslattal van teli! Mikor erre a gondolatra jutott, elmosolyodott – szép volt megint, csak az árok lett egy kicsit mélyebb feketén ívelt szemöldökei között...
Immár újra az a végtelen nyugalom áradt belőle, mint régen, s ahogy barátaira nézett, a tekintetében ismét ott lángolt a szeretet tüze. Éppen csak akkor érzett valami különös bizsergést a tarkója tájékán, s szorult össze egy pillanatra a gyomra, amikor a következő hűvös őszben váratlan langyos fuvallat járta körbe az erdőt… De már tudta, hogy ez nem Ő. Talán csak egy távolról küldött, nosztalgikus gondolata a Szélkirálylánynak, nem más. S ha ő lenne is? Ezt a megfagyasztott szívet többé már nem olvaszthatja fel senki, amíg világ a világ. Az pedig, aki ezt tette vele, örökre elvesztette becsületét a Vándor szemében.
…Az erdő élőlényei nem kérdeztek semmit. Nem kíváncsiskodtak, hogy mi történt, amíg ők aludtak. Nem néztek rá szemrehányóan, amiért cserbenhagyta őket. Azok az állatok, akik nem aludtak téli álmot, és nem költöztek el - a kerecsensólyom, a holló, a kövirigó, a gímszarvas és a muflon - mind azt suttogták az ébredezők fülébe, hogy: "…Elment! A Szélleány elment…!"
Így hát nem is kellett kérdezni semmit. Együtt éreztek megsebzett barátjukkal, bár nem igen tudták elképzelni, min mehetett keresztül. Velük ilyesmi sosem fordult elő. Ők mindig csak a dolgukat teszik, ahogy a Törvény diktálja. Ők így boldogok.
Most is csak egy-egy szeretetteljes pillantást vagy fejbólintást küldtek a Vándor felé, nyugtázták, hogy hazatért hozzájuk, aztán visszafordultak megszokott tevékenységeikhez.
…Eddig tartott az Ő története. Mindössze néhány hetet lopott el magának, amikor a saját élete csak róla szólt – no meg a Szélleányról. De az a néhány hét majdnem a Rend felbomlásához vezetett.
Aztán a Vándor folytatta megszokott útját az erdő fái, a mezők virágai között.
Mindez már olyan régen történt… Sehol sem marad sokáig. Mindig máshol akad dolga. És ő csak megy, megy tovább az útján, az Erdő népének szolgálatában.
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK
