Az elfelejtett erdő - 1. rész
2020. július 25. írta: Erdőnjáró

Az elfelejtett erdő - 1. rész

Folytatásos ifjúsági meseregény

Nagy-Tóth Hajnalka 

AZ ELFELEJTETT ERDŐ

1. rész

Egy férfi és egy nő sétált erre. Kezük szorosan összekulcsolódott, látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. Gyűrű nem csillant meg a reggeli halvány napfényben az ujjukon: nem jelezte semmi, hogy életüket örökre egymásnak ajándékozták volna. Talán nem akarták béklyóba verni szabadságuk szárnyaló madarát. Nem tudom. De az biztos, hogy őszintén szerették egymást. Csendben lépkedtek, ha szóltak is, csendesen szóltak: tisztelték az erdőt. Azzal a ritka képességgel voltak megáldva, hogy rá tudtak csodálkozni a körülöttük élővilágra. Csodáltak bennünket.

fenyok.jpg

Ahogyan az erdei ösvényen lépdeltek, tágra nyílt szemekkel próbálták felfogni a körülöttük levő szépséget. A reggeliző mókusokat, a daloló madarakat, és a magasba nyúló, égig érő fákat.

Aki erre jár, többnyire ismeri a történetünket. Kétszáz éve telepített ősfenyves, amit száz éve nem művelnek. És a bükkerdő lassan visszahódítja birodalmát…

 …De ők itt nem csak néztek, hanem láttak is. Sőt, a fiatal nő meghallotta jajszavunkat! Ezt mondta a kedvesének:

- Olyan itt, mintha temetőben járnánk…

- Bizony olyan… Azt mondtad, szereted a temetőket.

- Az egészen más… Ez valahogy itt nagyon szomorú…

- Minden fának ez a sorsa: egyszer véget ér az élete. Csak ez most egy kicsit sok halál egyszerre…

Útjukat egy hatalmas, vastag törzsű kidőlt fa zárta le, ahogy keresztben feküdt az ösvényen. A nő ügyesen átmászott rajta, de félúton megállt a mozdulat. Ahogy lábát átvetette a faóriás törzsén, úgy döntött, ülve marad rajta egy kicsit. Akkor látta meg először… Annak ágai, melyek egykor magasan, méltóságteljesen nyújtóztak oldalra, hogy a bennük menedéket kereső állatok fészkeit őrizzék, mint megannyi erős kar - most a földön fekve inkább a fa bordáinak látszottak. Mégis úgy döntött, hogy lemászik. Ahogy másik lábát is átemelve földet ért, látta, hogy az oldalt fekvő ágak is a halált hirdetik.

- Mintha egy elefánttemetőben járnék… Nézd, itt vannak a bordái…

A férfi egyetértően bólintott. Ahogy a nő lába még kereste a biztos talajt, rá kellett lépnie a hatalmas lucfenyő földön fekvő ágaira. Másnak csak egy természetes mászóka lett volna. Ő viszont:

- Ne haragudjon, hogy ráléptem Önre - így kért bocsánatot a földön holtan fekvő fától.

- Nem tudom, mióta fekhet itt, de nem is tűnik olyan kiszáradtnak - mondta a férfi, ahogy óvatosan vizsgálta a luc ágainak rugalmasságát, erejét.

Aztán tovább sétáltak. Némán csodálták a harminc-harmincöt méter magas fenyőket - azokat, akik közülünk még tartották magukat. Rajtunk is csupán a legfelső testtájainkon látszott még az élet, ott volt még tűlevél néhány ágon. De lejjebb szárazan tárta ki karjait minden fenyő. Egymás felé nyújtottuk ujjainkat, hogy még utoljára megérinthessük egymást. Csak egy gyors simogatás, egy rövid búcsú. Ölelésre már úgysem lesz időnk. Valakitől ma is búcsúznunk kell.

- Emlékszel, hogy tegnap azt mondtam, ezeknek a fáknak a történetét meg kellene írni? Én nem lehetek az, mert csak egy zseni képes rá, hogy kétszáz éve itt álló fákról izgalmas történetet írjon…

- Igen, igen. Bár Tolkien már írt valami ilyesmit…

- Figyelj, ezek a lucok beszélnek! Azért kellett idejönnünk most, mert nekünk akarták elmondani, hogy mi történt velük! Mert csak mi hallhattuk meg. Mindenki tud róluk, de senki nem hallja a szavukat! Én igen… Itt visszhangzik belül, nem tudom másként elmondani, hogy értsd. Én megírom a történetüket, és bár tehetség nélkül nehéz lesz, majd az ő szavuk segíteni fog…

A férfi imádta kedvese gyermeki lelkét, soha nem találkozott még hozzá hasonló napsugárral. Ő ugyan nem hallotta a fák hangját, de az ő szívéhez is elért az a mélységes szomorúság, ami ebből az erdőből áradt.

dsc01020web.JPG

Néhány lépés múlva újra egy kidőlt óriás állta útjukat. A férfi ekkor érezte át a történet erejét:

- Nézd, ez a fenyő azért fekszik itt, hogy jelezze az őslucos határát. Nézd csak meg: ha átlépnénk, már a bükkerdőben járnánk. Eddig tart a fenyves, ebben a vonalban még vegyesen állnak, mindkét faj magának akarja a területet. De ez a hatalmas lucfenyő itt a határvonal. Mögötte véget ér a fenyők uralma, mert a bükk vissza akarja szerezni, ami az övé. És sikerül is neki. Ez meg itt marad örök figyelmeztetésként…

- …De miért hagyták abba az erdőgazdálkodást? Nagy elánnal idetelepítették őket, aztán hagyják, hogy meghaljanak? Végig nézik, hogy megoldódik a helyzet magától néhány száz év alatt?

- Igen. Ettől olyan szomorú ez a hely. Hogy a csata már eldőlt.

A fiatal nőt mélyen érintette a lucfenyők tömeges halála, nem tudott örülni a bükkös győzelmének - ami pedig természet adta joga volt: ebben a magasságban, hatszáznyolcvanöt méterrel a tengerszint felett mi más követelhetett volna magának területet?

 Még csendesebben indultak visszafelé. Amikor reggeli sétájuk errefelé hozta őket, szívükben még lángot gyújtott a felkelő nap halvány fénye, ami olyan jól esett az áprilisi hűvös napon. Várakozással teltek el, ahogy az ösvényen haladva az élővilágot kémlelték, lesték a madarakat, próbálták felismerni a régen tanult növényfajokat. Mindvégig boldogok voltak, hogy szeretik egymást, és most itt lehetnek együtt. De a visszafelé vezető úton valami már nem olyan volt, mint néhány perce. Elmerültek gondolataikban, és talán egy kicsit gyászoltak. Még jobban tisztelték az Erdőt és a Természet erejét.

 A fiatal nő úgy döntött, megpróbálja. Emléket állít egy életközösség születésének, rövid életének, az életért vívott harcának és a világ elé tárja, végül hogyan haltunk meg…

Néhány évtized múlva úgysem marad belőlünk más. Csupán emlékek leszünk. Mi, a jávorkúti ős-lucfenyők.

Amikor a fiatal nő néhány hónap múlva visszatért az Elfelejtett erdőbe, a tiszta és friss nyári levegő kiszellőztette elméjéből a mindennapok gondjait. Nem akart semmi másra gondolni, csak üres fejjel és tiszta szívvel az erdőre figyelni.

Amikor kiválasztotta a megfelelő helyet a hallgatáshoz, leült egy régen kidőlt barátom törzsére. Valakinek a teste volt az, a nem is olyan távoli múltban - ő tudta ezt, és a legnagyobb tisztelettel helyezkedett el rajta. Úgy érezte, a kidőlt fa nem tiltakozik.

Tekintetével végigpásztázott a tájon, hogy milyen is az ebből a nézőpontból. A törzs, ahol ült, a sétálóúttól távolabb helyezkedett el, befelé az erdő mélye felé. Talán nem is volt tudatában, de apró keze szelíden simogatta a halott testet.

Csak ekkor vette észre, hogy tíz fenyőóriás gyűrűje veszi körül. Szigorúan álltunk őrt mellette, komoran néztünk le rá, ám ő mégsem érezte úgy, hogy tartania kellene tőlünk. Látszódott a szemében.

Barátsággal, szeretettel fordult felénk, és egészen biztos lehetett benne, hogy a barátaim, a testvéreim és én - vonakodva bár, de - hálásak vagyunk neki.

A reggeli nap sugarai az erdő fáin keresztül megcirógatták az arcát.

Az Elfelejtett erdőben azonban nem csak lucok éltek ugye, sőt, társaim itt inkább csak haltak. Mi mindannyian, akik még ellenálltunk az időnek, az időjárásnak és a támadásoknak, egy bükkerdő közepén magasodtunk. Pontosan ezen a helyen.

A legtöbb kiránduló megcsodálja e tájat, mégsem veszik észre, hogy egy csatatér közepén bámészkodnak! A fák viszont másképp érzékelik az időt, nálunk minden sokkal lassabban történik, mint az emberek rohanó világában. Ezen a harcmezőn most is éppen haldokolnak valakik.

Valakik, akik rekedtes, mély és szomorú hangon most mesélni kezdtünk a lánynak.

Folytatás következik....

TOVÁBBI FEJEZETEK

Bevezető

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://vadaszerdo.blog.hu/api/trackback/id/tr1716045704

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása