Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
3. rész
Köszönöm, hogy nem sürgeted, hanem türelmesen megvárod, míg megtaláljuk a megfelelő szavakat rá, hogy elmeséljük hosszú életünk kalandos történetét – mondtam a lánynak, aki végig figyelmesen hallgatott.
… Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött. Talán vagy kétszáz éve, de a pontos évszámot nem tudom.
Volt egy ember. Egy erdésznek nevezett illető. Őt láttam meg elsőnek, vagy rá emlékszem egyedül azok közül, akikkel akkoriban találkoztam. Abban az időben, születésem idején, még derűsen gondoltam rá: Erdész… Ez az egy, jólesően melengető fogalom jelentette számomra a valahova tartozás élményét, hiszen akkor úgy gondoltam, hogy én Hozzá tartozom.
Akkor kezdett lüktetni bennem az Élet, vagy akkor kezdtem rácsodálkozni legelőször az engem körülvevő világra, amikor az Erdész a kezébe vett. Kérges volt a tenyerén a bőr, de én éreztem a melegét. Éreztem a belőle áradó szeretetet, ahogyan vigyázva a markába zárt… Hát persze, hiszen akkor még csak egy aprócska mag voltam. Egy jókedvű, "újszülött" magocska, aki még nem találkozott semmi rosszal ebben a kalandban, amit Életnek neveznek. Fogalmam sem volt róla, milyen hosszú út kezdetén állok! Fogalmam sem volt róla, mennyire szerencsés vagyok, hogy rám az Erdész vigyázott!
Különben tényleg végeláthatatlan út előtt álltam. Nem csak azért, mert apró fenyőmagként hosszú életet remélhettem, hanem azért is, mert nem maradtunk sokáig ott, ahol először rácsodálkoztam a világra. Ahol megszülettem. Életem első napjainak történéseiről csak azért tudok, mert az Erdész, amikor olyan oltalmazóan ujjai közé zárt, beszélt hozzám.
Egy kis időre kinyitotta kérges, nagy tenyerét, ami akkor a világot jelentette nekem, rám mosolygott, és azt mondta:
- Kicsi mag… egyszer büszke fenyőóriás leszel, talán a legnagyobb a testvéreid közül! De nem itt, a Kárpátokban. Vagyis nem itt a magas hegyekben, hanem olyan tájakon, amit te még nem ismersz. Elutazunk, kicsi Mag! Haza jössz velem. Világot látsz, bizony ám! Hazamegyünk, Magyarországra, ott foglak elültetni. De nem csak téged, ne félj! Nem leszel egyedül! Őszintén remélem, hogy jól fogod érezni magad, otthonoddá válik az a föld. Mert a gazdaságnak nagy reményei vannak veled kapcsolatban!
Amikor megkérdeztem, milyen reményei vannak velem a gazdaságnak? Meg micsoda is az a gazdaság? Nem kaptam feleletet. Nem azért, mert más fajhoz tartozott - ember volt, ugye, én meg lucfenyő -, és ezért nem értett volna. Jól értett ő engem. (Tulajdonképpen rajta kívül csak a Vándor érti a szavam, bár az ő emberi mivoltával kapcsolatban még ma is vannak kétségeim… Szóval csak ő, és most te… hárman halljátok, hallottátok a hangom - az elmúlt kétszáz év alatt… Hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy az erdő minden lakója beszél, jól értjük egymást, az ember viszont úgy tesz, mintha süket lenne!? Az egészen biztos, hogy nem az, hanem csak úgy csinál, hiszen ahogy látjuk, vannak közöttük olyanok, akikkel lehet beszélni. Mint amilyen te is vagy. Meg az a gondoskodó hajdanvolt erdész.) Bár ha jobban belegondolok, mi sosem beszélgettünk. Ez az egy alkalom volt, amikor kettesben maradtunk, s beszélt nekem az utazásról, meg a gazdaság terveiről.
Csakhogy, amikor ezekről kérdeztem, elkomorodott. Gondolkozott egy darabig, nem tudta, mit feleljen. Végül úgy döntött, hogy nem mond semmit. Válasz helyett elmosolyodott, ám ez már nem olyan mosoly volt, mint néhány perccel azelőtt. Láttam a szemében, hogy bántja valami.
- Majd meglátjuk… - suttogta, inkább magának, mint nekem, majd újra bezárta a tenyerét. Visszatett a testvéreim közé, egy jól szellőző vászonzsákocskába, ahol a következő néhány napot sötétben töltöttem, nélküle. A többi maggal nem tudtam beszélgetni, mert ők még nem ébredtek fel, még az igazak álmát aludták, boldog tudatlanságban. Persze, hiszen őket nem választotta ki az Erdész! Csak hozzám beszélt! Az én Erdészem, s én az ő kis magja! Meg a gazdaság nagy tervei! Bármi is legyen az - gondoltam -, izgalmasan hangzik!
Útra keltünk hát, bár én az egészből mit sem vettem észre. Ez volna a nagy világlátás? Hogy érzem a változást, érzem a zötykölődést, zakatolást, néha a huzatot is, de látni mégsem látok semmit… Lám, mivel jár az, ha valaki a tudatára ébred! Máris elégedetlen vagyok, és gondjaim vannak! Mivel gondolkodni bőven volt időm, hamar rájöttem, hogy az öntudatom, amit az Erdésztől kaptam, nagy teher. Nem merném azt mondani, hogy jó vagy rossz, de teher. Mert különlegesebb lettem általa, mint a társaim, akik még mindig alusznak, viszont felébredt bennem valami, amit nehéz fékeznem. A világ megismerésére szomjazó vágy! Vágy… Lehet-e egy fenyőnek vágya? Mit remélhet valaki, aki másoktól függ, önmagában tehetetlen… Aki most még pillanatnyilag mobilis, azonban hamarosan elültetik, gyökeret ereszt, nem mozdulhat soha többé… S így váltja valóra a gazdaság reményeit…Vagy a vágyait?
Mivel ezen a ponton mindig megrekedtem, s nem volt beszélgetőtársam, aki segíthetett volna továbbgördülni a gondolatmenetben, úgy döntöttem, hogy a gondolkodás képessége által rám ruházott hatalmamnál fogva… egyelőre nem gondolkodom többet, hanem pihenek. Pihenek és megvárom, mi fog történni. Befelé figyelek, hogy saját vágyaimat el tudjam engedni, s méltó legyek a Szolgálatra.
Elaludtam. De csak egy kicsi időre.
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK:
