Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
7.
…Miért nincsenek újulatok, kérded. Valójában, amit ezen a helyen látsz, ez a néhány vén fa körülötted, nem mind egyidős.
Természetesen én volnék a legöregebb, és a közelemben álló barátaim: Fabó, Fidél, Fabióla, és Fedóra. Már csak ők állnak azok közül, akiket az első ütemben vetettek.
Ötven esztendő múlva eljöttek hozzánk azok, akiknek az apjai plántáltak bennünket e földbe. Ellenőrizték, szépen cseperedünk-e. A századfordulón lépett életbe a második ütemterv: az előírás értelmében idős egyedeinket ki kell termelni, de pótolni is kell őket!
Így aztán közülünk a legszebbeket, legerősebbeket kivágták. Az életet adó nedvek még szivárogtak nyalábjaikban, amikor kisebb szeletekre vágva testüket, elszállították őket a városokba. Egy csapat madár követte az útjukat, onnét tudjuk, mi lett a sorsuk. Erről jobb nem is beszélni… A helyi erdőmunkások a múlt századtól döntötték kézifűrész segítségével a fákat, addig fejszét használtak munka közben.
Visszatérve arra, ami ötvenéves korunkban történt… Hosszasan gondolkodtunk a magunk megfontolt módján, hogy lehet-e találni valamit a halálukban, ami bárkinek is hasznos volt, ami miatt úgy érezhetnénk, értelmet nyerhet fiatal barátaink, testvéreink pusztulása.
Időbe telt, mire megértettük. Mint egy magasból lehulló falevél, amit végig követsz üres tekintettel, s csak akkor gyúl fény agyadban, amikor földet ér: erről beszélt hát akkor az én erdészem! Ez volt a gazdaság terve velünk! Hogy amikor a legdélcegebben feszítünk, amikor a legpompásabbak vagyunk a társaink között, akkor kell életünket áldoznunk az emberért! Hogy az ő társadalmuk semmiben se szenvedjen hiányt: bútora, gépe, háza és melege legyen… Megértettük, miért nevezik ezt az időszakot vágásérett kornak. Mi azért volnánk e világon – valószínűleg minden más élőlénnyel együtt –, hogy ő jól élhessen! Hiszen az ember a teremtés csúcsa, mindegyikünk fölött a legnemesebb, legösszetettebb, legfenségesebb!
Hát szükségünk volt egy kis időre, amíg ezen elmélkedtünk. Azután ahhoz is, hogy e hátborzongató, kéregbizsergető eszményi életcél minden részletének felfogása után el tudjuk dönteni, tudunk-e azonosulni vele? Együtt tudunk-e örülni az emberrel, hogy előre megfontolt szándékkal elültet bennünket, gondosan nevelget, megvéd a vadtól, ad ötven boldog évet, mindezt annak biztos tudatában, hogy amikor a legszebbek vagyunk, kegyetlenül baltát és láncfűrészt ragadjon… Sokáig tartott eldöntenünk, hogy boldogság-e fiatalon, gyönyörűen, erőtől duzzadó testtel a földre hullani egy láncfűrész harapása által, s hősként vonulni az ember szolgálatába, vagy jobb mégis annak, akit nem választanak ki e nemes célra, hanem békességben élheti le a rá szabott kétszáz esztendőt, miközben egyre bölcsebbé teszi őt az idő – s egyre kérgesebbé válik a szíve, midőn testvéreit látja eldőlni…
Ám Fremont története nem lehet teljes anélkül, hogy szólnánk… Berenikéről.
Azt hiszem, éppen ezekben az időkben láttuk meg egymást, ő meg én… Még most is beleborzongok, ha felidézem karcsú derekát, hibátlan, bársonyos bőrét…
Bereniké a legszebb teremtés volt a környéken.
Folytatás következik...
