Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
12.
A sorsunk abban a percben elvégeztetett, amikor az áldott Erdész elültette a kis magokat, melyekből fenyők cseperedtek egy idegen tájon. Napjaink meg voltak számlálva, és nyugodtan mondhatjuk, hogy így is várakozáson felüli idő adatatott meg a számunkra. Hiszen az eredeti terv szerint ki kellett volna vágjanak bennünket, hogy testünk minden rostja, de még az illata is az ember kényelmét szolgálja.
Mégsem így lett. Hosszabb élettel és küzdelmes véggel ajándékozott meg bennünket a Természet Anya. S ha lesz, aki emlékezzen ránk, még tovább élhetünk.
A háború csendesen folytatódott tovább. Egy nap azonban váratlan esemény történt. Valójában nem is egy, hanem két megdöbbentő fordulat verte fel az erdő csendjét.
Eleinte csak a mókusok cserregték halkan, aztán a madárkák is egyre merészebben adták hírül egymásnak a döbbenetes hírt: hogy a Nagyvezér lefeküdt!
Nem akartam hinni a fülemnek! Ez valami csel lesz, amivel meg akarnak téveszteni bennünket! Vagy valami otromba tréfa! Hát még hallom a félelmetesen dübörgő hangot, ahogy ágait rázva ellenünk agitál! Bármit is gondolok Berengárról, mindig is tiszteltem – és ki tudja? Annyira hozzám tartozott már… Az életem része az első pillanattól fogva… Megszoktam már, hogy olyan átkozottul csökönyös és kérlelhetetlen… Nem lehet, hogy egyszer csak nincs többé!
Berengár, aki ereje teljében és mindenhatósága teljes tudatában vezérelte az ellenünk folytatott háborút, egy szép napon csak úgy egyszerűen eldőlt! Mi történhetett??? Az erdő népe előbb döbbenten fogadta a drámai hírt, azután kétségbeesett zavargások törtek ki.
Egy különleges szépségű foltos szalamandrától tudtuk meg végül, hogy mi okozta Berengár hirtelen végzetét. A kis, fekete-sárga ruhában pompázó kétéltű saját szemével láthatta, amint a faóriás gyökerei közül lassanként elfogyott a talaj: a föld kimosódott, a szikla pedig, amelyen oly hosszú időn keresztül délcegen állt, egyszerűen felemésztődött a mohák által.
Az ám! A mohák! Az erdő apró népe, mely jelentéktelennek tűnik, ám annál csodálatosabb! Bevallom, én is elfelejtettem megemlíteni őket, mint hű alattvalóimat, pedig ha valami itt az erőben rendkívüli, akkor az az ő életük!
Arról már sokat szóltunk, hogy a különböző fafajok élete – és így időérzékelése – sokkal hosszadalmasabb, mint az emberé, a közelében élő állatoké, vagy a kis lágyszárúaké. Ám a moháknak még a faóriásoknál is ráérősebb időszámításuk van. Nagyon különleges lények, habár az ember evolúciós zsákutcának nevezi törzsüket, mivel abból nem fejlődött tovább a növényvilág. Mégis régebben élnek a Földön, mint sok-sok élőlény, beleértve az embert is, és a fejlettebb növényeket, mint például a fákat… Azt mondják, az első mohák segítségével jött létre a Föld mai légköri összetétele azáltal, hogy a kezdetleges moha és zuzmófajok az oxigén egyharmadát termelték meg négyszáznegyvenöt millió évvel ezelőtt!
Nem érted, mit jelent ez, látom… Gondold csak tovább! Mi volt a feltétele a szárazföldi élet fejlődésének? Az, hogy kialakult a levegő, ami lehetővé tette minden későbbi faj kialakulását! És ez bizony nagyrészt az ősi moháknak köszönhető!
Persze, a mi erdőnk szempontjából ez most nem olyan érdekes, csak azért mondom el, hogy lásd, ezek a parányi élőlények, akiknél összetartóbb és szerényebb népet még nem láttam, hogyan képesek befolyásolni egy háború kimenetelét.
Azt kérded, mit értek az alatt, hogy összetartóak? Nézz csak meg egy ilyen kis mohát. A parányi lélek magányosan él? Dehogy! Telepeket alkot, mert már évmilliókkal ezelőtt felismerte, hogy az összefogás a túlélésének a záloga! A mohapárna képes vizet raktározni, így kiegyensúlyozottabb körülményeket tud fenntartani növénykéi számára. A mohapárna rugalmasabb is, és így kevésbé sérülékeny, mintha egyetlen növényke dacolna a világgal. S mi tartja életben a mohatelepet? Egyrészről természetesen a fotoszintézis, hiszen zöld színtestjei által állítja elő saját tápanyagait. Másrészről viszont apró rögzítőszálukon, a gyökérkéjükön át is vesznek fel tápanyagokat. A mohák majdnem mindenütt megélnek. A mi kedves kis telepeink a sziklákat kedvelik, mert abból van itt sok, ugye, mészkőhegységről lévén szó. Berengár végzetét is ez okozta: az, hogy a mészkőszirtet borító vékony talajon gyökerezett.
Kevés dolog táplálkozik sziklával, de ha egyszerűen akarok fogalmazni, nyugodtan mondhatom, hogy a mohák csakugyan sziklákat esznek. Lakomájuk évszázadokon át is eltart, és így, észrevétlenül tüntetnek el egész magaslatokat! Egyetlen mohakolónia képes egy hegycsúcsot törmelékké, majd termőtalajjá változtatni, csupán időre van hozzá szüksége! Sajnálatos, hogy közülünk nem igen akad senki, aki hasonló hosszú élete folytán tanúsíthatná ezt, de attól még így van! Nem hiszed? No, nézd csak: a kedves mohapárna szorosan a sziklára tapad, s mésztartalmú vizet iszik. Egyenesen a sziklából! Hosszú idő után a moha és az ásvány lassú táncba kezd, gyönyörű kék, zöld, szürke mintázatot adva az új kőzetnek. Állítólag – kicsiny költöző madaraink mesélték –, a Szent Péter-bazilika is olyan kövekből épült, ami magán viseli az ősrégi mohakolóniák festőpalettáját.
Most már érted, hogyan is okozhatták ezek a kedves, apró élőlények egy olyan hatalmas úr vesztét, mint Berengár… Túl sokáig volt elfoglalva az ellenünk szított haraggal, s közben nem vette észre, hogy tűnik el alóla a föld… A gőgös hadvezér a porba hullt, az erdő népének nagy része fellélegezhetett, hogy többé nem szennyezi olyan keserű harag a levegőt…
Nekem azért hiányzott.
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK
