Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
5. rész
A kósza Szélleány minden évben messze csatangolt a szülőföldjének választott magyar hegyektől. De annál nagyobb örömet hozott a számára az ismerős táj illata, és a magasból jól látható élet bizsergése, amikor visszatért.
Távollétében újra megnyitott az Akadémia, ahol már erdészeti ismereteket is oktattak. Ötven év telt el azóta, hogy itt járt.
Kíváncsisága az iskola felé vezette, s a nyitott ablakon át olyan csendben lengett be az előadóba, hogy a függönyök szinte meg se rezdültek. A világért sem zavarta volna meg az erdészeti tanintézet nagytiszteletű tanárát, akinek előadására, annak minden szavára, mely 1897 tavaszán hangzott el, később is pontosan emlékezett:
- A famagvaknak tömérdek ellensége van. Az egerek és madarak nagy mennyiséget felemésztenek. Mennél tovább van a mag a föld alatt, annál több pusztul el belőle. Lássuk mindenekelőtt: micsoda körülmények idézik elő általában véve a magvak csírázását? A magnak csírázásához mindenekelőtt meleg és nedvesség kívántatik. A vízen és melegségen kívül szükséges még a magvak csírázásához a levegő élenye* is. Mihelyt a csíra megindul, mindjárt kezdődik a növénynél a lélegzés folyamata is, amihez okvetlenül élenyre van szükség.
(*éleny: oxigén – nyelvújítás korából (a szerző))
Amikor a Selmeci Akadémia hallgatói látogatást tettek a Jávorkúti erdőkben, hogy tanulmányaikhoz alaposan megvizsgáljanak bennünket, bizony, a Szélkirálylány is velük tartott. Nem tudom, ők vajon örültek-e ennek. Vizsgálataik mindenesetre kiderítették, hogy sokan, akik velem egyidősek voltak, már betegség jeleit mutatják, így őértük később visszajöttek, kivágták büszke törzsüket, és elszállították őket valahová. Sosem tértek vissza. De néha, amikor a következő télen a közeli faluban élő emberek kicsiny házait melegítő tűz füstje felénk szállt, a levegőt fenyőgyanta illata töltötte be. Olyankor bizony elfacsarodott a szívünk…
A Szélleány számára az idő ismeretlen fogalom volt; tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy emberi léptékben mérve néhány évtized múlva tizenhét különböző nyelvet beszélő nép egy tollvonással átrajzolta az emberek által oly fontosnak tartott határokat. Kíváncsi volt, igazából hol rejtőznek e nélkülözhetetlen rajzolatok, melyeket ő bárhol keresett, nem talált meg soha. Kacagott is a buta kis hangyákon, hogy képzeletbeli vonalak miatt annyi csetepatét képesek csapni. De mérhetetlenül bosszantotta, hogy emiatt ismét bezárult a selmeci iskola kapuja, ő pedig kívül rekedt rajta. A tanintézet kénytelen volt beszüntetni működését Selmecbányán, és Sopronba költözött. A Szélkirálylány egy kis időre hazatért a Bükk-fennsíkra.
Nem messze tőlünk, akkor már délceg fenyőktől, éppen egy gazdag úr kezdett építkezésbe. Azt mondják, felismerte e táj szépségeit, és saját vadászkastélyán munkálkodik. A Szélkirálylány makacsul beköltözött a félig kész épületbe, épp elég borsot törve az építészek orra alá. Csak akkor volt hajlandó távozni és végre békén hagyni őket, mikor kiderítette, hogy az ország miniszterelnöke, gróf Bethlen István vadászháza épül a tiszta vizű Jávor-forrás mellett.
Számára észrevétlenül repült el a következő majd’ negyven év.
A Szélkirálylány ebben az időben már sokat tudott a világról, hiszen amerre csak fújdogált, mindenünnen magába szívta az ismereteket. Borzongás fogta el arra a gondolatra, mennyi szépség és csoda létezik a Földön, ám ez csak magasabbra korbácsolta a tudás iránti vágyát – ilyenkor, mint az örvény, körbe-körbe kezdett süvíteni, végül nyílegyenesen felfelé iramodott, egyre magasabbra az ég felé! Majd gondolt egyet, és ismét a magyar hegyek felé vette az irányt.
Kissé elfáradt a szenvedélyes száguldástól, így amikor 1958-ban megérkezett immár Sopronba, az akadémia sárgásfehér falának dőlve fodrozódott, szuszogott csendesen. Boldogság töltötte el, hogy folytathatja tanulmányait.
Ekkor ért el hozzá egy mélyen zengő hang, amint lelkesen buzdítja hallgatóságát:
„Telepítsünk magvetéssel lucfenyőt!”
Majer Antal, az Erdészeti Tudományos Intézet munkatársa hangjában némi pátosszal folytatta előadását. A Szélkirálylány feszült érdeklődéssel hallgatta - megbújt a kályha kéményig vezető sötétjében:
…A lucfenyő kultusz már három ízben vált jellemzőjévé hazánk erdőművelésének.
Az első, több mint egy évszázados kultúra óriás tanúfái a bakonyi Szarvaskút, Pálihálás, a bükk-hegységi Jávorkút erdeiben ejtik bámulatba a szemlélőket.
Igen, Jávorkút! Az én Bükk-fennsíkom legszebb területe – dobbant meg a Szélkirálylány szíve a kéménycsőben.
…A második periódus az első világháborút közvetlenül megelőző évekre, tehát mintegy negyven-hatvan évvel ezelőttre esik.
A harmadik, a legújabb lucfenyőtelepítési áramlat, mintegy tizenöt évvel ezelőtt kezdődött és tart még napjainkban is.
A lucfenyő az európai montán (magashegységi) flóraelemek közé tartozik. Páradús, hűvös, rövid tenyészidőt adó termőhelyet kíván, s nem tűri a szárazságot, a meleget. Ennek megfelelően a környező Kárpátok övezetében is általában a magasabb hegyvidékek bükkös régiója felett a fenyőerdők övét alkotja. Azonban a Kárpátok területén is feltűnt a lucfenyő és bükk között előálló régiócsere-jelenség. A magashegységnek főleg a déli, melegebb oldalán gyakran a bükk tetőzi a lucfenyő-régiót. A hegyvidéki-havasalji klímajellegek inkább a zordabb völgyekben érvényesülnek. Ide húzódik le s torlódik össze a hideg, nehezebb levegő, csökkentebbek a fényviszonyok, tovább marad a hó, szivárgás folytán kedvezőbb a talaj vízgazdálkodása, párásabb a levegő. A lucfenyőhöz viszonyítva a bükk melegebb klímához ragaszkodik, s a hegyoldalakon és gerinceken jut inkább előtérbe. Megfordul tehát a növények sorrendje: fent magasabban lesznek az alacsonyabb vidékre jellemzőek, lent pedig a felsőbb régiók alhavasi növényei helyezkednek el.
A Szélleány nem ismert minden kifejezést, amit a Tanár úr használt, de azt értette, milyen növényföldrajzi viszonyok alkalmasak a lucfenyő telepítésére. Elmélázva mosolygott azon, hogy ezek a buzgó emberek, akiknek csupán egy pillanat az életük, milyen elgondolásokat kergetnek, minden idegszálukkal az eszmét szolgálják.
Mikor figyelme visszatért a mélyen zengő hanghoz, az már a lucfenyvesek jellemző élőlényeit mutatta be:
-…A talajbaktériumok helyett a fenyők gyökérzetét behálózó gombák fonalai veszik át a talaj mikroorganizmusainak szerepét - segítve a fát a tápanyagszegény, savanyú talajban.
Legárnyattűrőbb, legalkalmazkodóbb növényünk, a madársóska alkothat csak a lucfenyvesek alatt aljnövényzetet. Gyér kíséretében az ősi növényzet mai képviselői: mohák, a korpafűfélék a jellemzőek.
Tapasztalataink alapján a nyugatabbi határszél megyéinek és a Magyar Középhegység nyugati szubkárpáti, hidegebb jellegű északkeleti s nagyobb tömegű erdővel borított bükk-övének völgyeiben, madársóskás vagy perjeszittyós bükk erdőtípusokban kell keressük a lucfenyő optimális tenyészeti viszonyait leginkább megközelítő termőhelyet és a természetszerűséghez legközelebb álló magvetéssel való telepítés lehetőségeit is.
- Magvetéssel? De hát hol találhatnánk magvetéses telepítésre alkalmas helyet olyan tájban, ami a luctól idegen? – szakította félbe az előadót egy kérdező.
- A mohapárnák között egy-két magashegységi-alhavasi növény jelzi a hűvösebb régiót. Ilyenek a korpafűfélék, a kis és gyöngyvirágos körtike, magashegységi páfrányok, perjeszittyók.
Gyöngyvirágos körtike
A felsorolt növények bükkösökben részben savanyú, alomnélküli talajt, részben hűvös párás mikroklímát jeleznek s így a lucfenyő magvetés helyének megválasztásánál is csalhatatlan útmutatók…
A hallgatóság tátott szájjal hallgatta a Tanár úr eszmefuttatását, amin a Szélkirálylány jót derült magában.
Majer Antal új gondolatot hordozó előadása a végéhez ért:
- A magvetéses telepítés helyének kiválasztása tehát a termőhely, az erdei növénytársulás, az erdő életének beható ismeretét kívánja meg. Szakmunka a javából!
Lezáró mondatra nem maradt ideje, mert a hallgatóság elárasztotta kérdéseivel, mindent tudni akartak, hogy saját erdészeti illetőségükön sikerrel alkalmazhassák a hallottakat.
A Szélkirálylány már nem figyelt rájuk. Eszébe jutott, hogy megnézi, milyen állapotban vannak vajon a száz évvel ezelőtt ültetett fák odahaza a Bükk-fennsík szívében. Hiányzott neki egyetlen barátja, a kis kövirigó éneke.
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK
