Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
11.
Berengár sokáig dühöngött tehetetlenségében, mert tudta, hogy a vén muflonnak igaza van. Hamar rájött azonban, hogy Bereniké sokkal gyengébb nála, hiszen épp most veszítette el atyját, hirtelen rászakadt az egész Bükk-fennsík feletti uralkodás felelőssége, egyébként is olyan hóbortos szerzet bakfis kora óta. Nem akadályozhatja meg, hogy a hazafias érzelmű bükk-hadsereg végig vigye, amit elkezdett!
Noha Berengár a helyén állomásozott, csapatai elindultak a mi tizenkét hektárnyi területünk felé: megtámadott bennünket háromezer főnyi királyi bandériumával.
Valamennyi idő múlva berontott hozzánk az ellenséges hadsereg. Felnőttek a fiatal bükkök is, azok, akik köztem és Bereniké között magasodtak, és apjaikkal együtt küzdöttek a mieink ellen. Védfalaink összeomlottak - kar a karba csavarodott, test a testnek feszült.
A fák háborúja nem hasonlítható az emberekéhez. Itt nincs puskaropogás, csak az egymásnak feszülő törzsek roppanása. Ágak sercegtek, testek reccsentek. Az állatok benyomultak a területre és a védőket lemészárolták. Ezúttal a gímek nem a nőstényekért harcoltak, a muflonok nem úri szórakozásból csattantak össze. A ragadozók nem csupán a leggyengébbeket ejtették áldozatul korábbi zsákmányaik közül, hanem válogatás nélkül mindenkit, akit értek… Néhányan bemenekültek az egyik épen maradt rókavárba, de nemsokára ők is megadták magukat.
Újabb évek teltek el így. Az állatok ugyan idővel visszatértek a Törvény diktálta elfoglaltságaikhoz, párt kerestek, utódot gondoztak, de a faóriások háborúja még sokáig tartott. Ha kötöttek is ideiglenes fegyverszünetet, az csak két okból fordult elő: időnként Berengár az öreg muflon tanácsára hallgatva pihenőt adott seregeinek, sőt az első rohamot követő győzelem után meg is jutalmazta az ostromban résztvevőket.
A másik ok nem lehetett más, mint a természeti csapások miatti kényszerű fegyverszünet. 1951-et írtak az emberek. Ez a tél sokkal enyhébb volt a megszokottnál. (Emlékszem, egyszer, úgy tíz évvel ezelőtt, mínusz harminchat fokban álltam őrt! A háború már vagy negyven éve tartott, de azon a télen ellenfeleinknek nem igen maradt ereje harcolni, mert minden energiájával az életben maradásért küzdött, aki élt.) No de most meleg volt, és a lehullott hó sokkal nehezebben ült meg tűleveleinken.
Mert tudod, két lehetőség van: vagy nedves a hó, és szépen lecsúszik a mérnöki pontossággal megtervezett tűleveleinken, vagy száraz, és megül, de akkor legalább könnyű. Hát az ’51-es tél hava valahogy nem akart szépen távozni: már hullása során is teljes súlyával nyomta a koronánkat. Azok, akik még álltak közülünk, többen megsínylették: sok csúcsot letört a fehér ördög.
Négy évvel később addigi tizenkét hektárnyi országom tovább csökkent az ember újabb áldásos tevékenysége során: erdészeti utak építése miatt mindössze nyolc hektárra apadt a terület, amit a százötven éves fenyők magukénak mondhattak. Ám dacolva mindezzel, folytattuk a háborút.
Újabb négy év múlva leírhatatlan erejű széltörés tizedelt bennünket, ami a következő tizenöt évben még kétszer megismétlődött! Nem volt kérdés, hogy mindez végleg megpecsételte a sorsunkat.
Corax tábornok, a holló, aki a madarak szabadcsapatainak vezére lett ezidőtájt, úgy döntött, a Jávor-forrástól északabbra fekvő területekre vonul vissza és az ott álló – semlegességet kérő – fák koronájában fészeksáncot épített. Innen folytatta a bükkök oldalán háborúzó seregek felvonulásának a zavarását, amíg a haditanács vissza nem rendelte az alaptáborba (vagyis a famatuzsálemek közelébe).
A pataktól délebbre állomásozó ellenséges csapatok Bánkútig húzódtak vissza. Itt érte őket a királynői parancs, hogy azonnal vonuljanak vissza! A csapatok a parancsot megtagadták, s folytatták a harcot!
Újabb haditanácsot hívtam össze, mert egyre értelmetlenebbnek tartottam a háborút. Azt gondoltam, újra követet küldök, ezúttal a Királynőhöz. Biztos voltam benne, hogy Bereniké nem fordul el tőlem, legalábbis nem öli meg a hírnököt. A gyűlésen bejelentettem, hogy addig nem ütközünk meg a bükkökkel, amíg a felmentő sereg, a környező hegyekből várt hadak meg nem érkeznek. A tanácskozáson többen is jelen voltak, akik szerint mielőbb le kell számolni velük.
Új Tavasz jött. A tárgyalás kellős közepén követek érkeztek a bükkökkel más fronton szemben álló csapatoktól. Ugyanis a lágyszárúak népeknek akadt egy jelentős tömege, akik nehezményezték, hogy a Fagusok vagyis a bükkök, egyre a nudum állapotra törekednek, azaz elzárva előlük a fényt, őket kiszorítván gyepszintjükről. Először velem tárgyaltak titokban, majd a tanácskozás elé álltak, s közölték, hogy a fenyves oldalán harcoló, helyváltoztatásra képes tábor csapatai azonnal jöjjenek az ő harcvonalukba, a két sereg egyesüljön, s aztán közösen támadjanak rá a Bánkút felől előnyomuló hadakra. Amennyiben a királyi haditanács elutasítja ezt, úgy ők a királyi táborra támadnak. Vagyis ránk! A fenyegetés hatására a haditanács a mielőbbi csata mellett döntött, bár a várt segítő hadak még nagyon messze voltak.
A haditanács után, az amúgy is rossz hangulat még tovább fokozódott a királyi táborban. Köd ereszkedett Jávorkút lankáira, s vele szürke bánat telepedett a szívünkbe. Elfáradtunk. Olyan szépen is élhettünk volna! Minek ez az értelmetlen háború?
Ám bennünket még mindig erősen kovácsolt össze a szeretet ereje és annak a biztos tudata, hogy vesztett ügyért harcolunk. Vagyis nincs sok vesztenivalónk már. Barátaim tudták azt is, hogy legtöbbjük számára nem lesz a háború végzetes kimenetelű, legfeljebb az idő múlik el felettük, hiszen máshogy peregnek a homokszemek a kis keltikék felett, máshogy a perjék felett, és máshogyan felettünk. Persze az állatok közül sokan áldozatul estek az ellenséges hadak Törvénnyel ellenkező magatartásának, rájuk gyakran emlékeztünk némán. A magunk részéről nem tehettünk mást, minthogy védelmezzük állásainkat, a többiek viszont önszántukból harcoltak mellettünk: egy Ügyért, egy igazi Eszméért küzdöttek, és ez nem volt más, mint a becsület.
Berengár azonban nem nyugodhatott. Mindenfelé azt suttogták az apróvadak, hogy a hatalmas bükk-hadvezér már uralkodónak képzeli magát! Nem ismeri el Berenikét királynőnek, és elkerget mindenkit az erdőből, aki megpróbálja szóbahozni a béke lehetőségét.
Bereniké megpróbált szót érteni vele, fenséges rangjához méltatlan alázattal fordult Berengár felé, és arra kérte, hagyjon végre békét nekünk! Öregek vagyunk már, nincs sok hátra az életünkből, legtöbbünk beteg, sérült. Valakinek csörgedezik a gyanta a kérge alól; másnak a törzse korhad. Megjelent közöttünk a gyökérrontó tapló is, mondani sem kell, milyen kárt okozhat. És csaknem mind szenvedünk a csúcstörés okozta sérülésektől, amiket az a négy borzalmas szélvihar okozott.
Ám Berengár hajthatatlan volt, gúnyosan nevetett a Királynőn, és én csak halkan imádkoztam a Teremtőhöz, hogy egykori szerelmem, ki maga is az idő foglya, mielőbb képes legyen felnőni fájdalmas hirtelenséggel megörökölt feladatához.
Elérkezett az idő, hogy megvívjuk a végső harcot.
Két hadrendet állítottunk fel egymás mögött. Az első hadrendbe a gyalogosok zömét helyeztük el. A második hadrendbe a főméltóságok bandériumai kerültek meg jómagam, a király, és megmaradt néhánytíz vértesem. Mindkét harcrend oldalszárnyain „lovasság” állt, a megmaradt gímekből és vaddisznókból összetoborzott sereg. Furcsa elgondolni, hogy amikor a háború elkezdődött, ezek ükapjai feszítettek büszkén mellettünk…
Azon a reggelen a hadak csatarendjének kialakításánál az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy amennyire lehet, széles vonalban álljanak fel, nehogy a bükkök csatlósai bekerítsék őket. A fenyvespárti hadak összlétszáma sajnos bizonytalan.
Az első csatarend, melynek arcvonala két-három kilométer hosszan húzódhatott, két szárnyra oszlott, összesen mintegy néhányszáz katonával – ebbe a pillangók és egyéb kis hősök is beleszámítanak. Az északnyugati, jobb szárnyon vonultak fel a hagyomány szerint a madár-csapatok Corax tábornok parancsnoksága alatt, háromszáz tollassal, és valamivel kevesebb gyalogossal.
A délkeleti, balszárnyon, a mókusok és nyulak vezérlete alatt számos főúri bandérium sorakozott.
Sokáig kellett várakoznunk, mire egyáltalán történt valami. A kicsi állatok és a lágyszárú növények rendjei egymás között azt suttogták, hogy ez a nyár elmúlik velük együtt anélkül, hogy összecsapnánk végre.
Valójában Berengár hadai már a kora tavaszi napokon megkezdték a bekerítés északi, nyugati és déli vonalainak kialakítását. A bükk had összlétszámáról pontos adatok nincsenek. A haditanácson hangoztatott háromszázezer főnyi létszámban maga a fővezér sem hitt, s a bükk főerő létszámát hetvenezerben jelölte meg… Ám ez is ellentmond annak a híresztelésnek, miszerint a nagyúr a nudum állapotra törekszik – pedig ez erősen beigazolódni látszott.
Először a jobbszárny nehézlovassága támadt a bükkök balszárnyára.
A gímek fújtatása, madarak lármája, szajkók cserregése, énekesek csivitelése, makkok koppanása, mókusfarkak suhogása, egerek cincogása, vaddisznók horkantása és a kiránduló emberek szentségtörő halandzsája, néha egy-egy gépjármű fertelmes bűzű brummogása összevegyült a levegőben. Amint a csatarend felállíttatott, a hadrendező vadmacska, ki egyedüliként szolgálta Berengárt fajtársai közül, a fővezérhez ment és lába porához dörzsölve pofáját kérte, emelje fel szerencsés zászlóit, s a győzedelmes hadsereget buzdítsa és áldja meg. A hazáját védő nagyúr e napon harci ruhába lévén öltözve fölemelte áldó ágait, s így imádkozott a Nagy Rendhez: ’Adj győzelmet az erdő összes népének, a te szolgáidnak, mert tiéd a győzelem, tiéd a segítség!’ Az erdő őslakosai és a mennyei angyalok hangosan rámondták: ’Ámen’. Az összes harcos sírt, és bőven öntötték könnyeiket. Kétségtelen, hogy ez az imádság meghallgatásra talált a fenséges Teremtőnél.
Így a fővezéri áldást követve, a Nagy Rend oltalma és védelme alatt haladtak előre. Az keveseknek jutott eszébe, hogy az igazi uralkodó, a Királynő nem buzdította őket, mert egyáltalán nem támogatja ezt a háborút.
Mikor fölértek egy magas dombra, meglátszott a valódi csatamező, a piciny terület, ahol már csak néhányan álltunk a régiek közül.
Egy szerencsétlen hadsereg állott csatarendben, szemben a támadóval, mely sötét és fekete volt, mint a büntetés felhője: óriási tábora a rengeteg vaddal félelemgerjesztő volt, mint a hegy: a paták dübörgése és az egymásnak feszülő ágak ropogása felhallatszott az égig.
A nap lenyugvásának ideje eljő. Ama szerencsétlenek és a győzelem elvesztése miatt kétségbeesettek szerencsecsillaga is letűnt, s bár a háború még ma is folyik, egyre kevésbé lehet azt észrevenni. Csupán néhány lucóriás maradt a piciny területen, akik állva maradnak, míg a Nagy Rend térdre nem kényszeríti őket. A Vándor előtt készek leborulni, de senki emberfia előtt nem! Berengár pedig nem méltó rá, hogy egyáltalán nevünkön nevezzen bennünket.
Ám azt ne hidd, hogy diadal nélkül várjuk a vesztünket! Meghalunk, az kétségtelen, de harcunk nem nélkülözi a nagy tettek emlékét!
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK
