Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
13.
Berengár váratlan halála nem az egyetlen megdöbbentő fordulat volt, amivel szembe kellett néznünk!
A közvetlen közelemben nemrég felnövekvő ifjú hadsereg méltó tanítványa lett a nagy bükk-vezérnek, legalábbis ami a dühödt elszántságot illeti az ellenünk folytatott harcban.
Koronájuk csaknem felért már az enyémhez, pedig nemrég bújtak ki négy kopáccsal nyíló makkocskájukból. Büszke ágaikkal dölyfösen hadonásztak, remélve, hogy ijedtünkben elszaladunk… Ha-ha!
Bármennyire is komikusnak tűnik időnkét az ifjoncok hazafias lelkesedése, tény, hogy ők lesznek azok, akik hamarosan átveszik a hatalmat piciny erdőszegletünk felett is. Alig maradtunk néhányan, vén testünk nem bírja már sokáig a nyomást. Ők pedig fiatalok, buzog bennünk az élet – és ami igaz, az igaz: őseiké ez a terület.
Ha néha egy idetévedt fuvallat elhajtja előlem lombjaikat, öröm árad szét szöveteimben, mert újra láthatom a gyönyörű Berenikét – hűségben elhervadt Berenikémet…
Amióta Berengárt elvesztette az Erdő népe, egyre többen térnek meg hozzá, és biztosítják hűségükről a Királynőt. Sajnos a legtöbben még mindig az évszázados gyűlölet ködén át látják a világot, így a béke talán sosem jön el.
Szép szerelmem már évek óta nem váltott szót velem, némaságba burkolózva áll megszokott helyén. Tartása mostanra igazán fenséges, sugárzik róla a méltóság. Nem gőgből hallgat, hanem, mert nincs szó, melynek értéke drágább lenne, mint a csendé, melyet megtörne általa.
Nem súghattam soha a fülébe szenvedélyes vallomásokat, nem hozhatott örömet számunkra soha egyetlen Tavasz sem. Gyönyörű ajkait lezárta a bánat, hogy olyasvalakit szeret, aki nem teheti boldoggá. Nem azért, mert nem akarja, hanem mert képtelen volna rá. Más fajhoz tartozunk, ezen nincs mit töprengeni. Szívembe hasít a fájdalom, mint a balta pengéje, ha arra gondolok, ez a drága, szelíd lélek másra sem vágyott egész életében, mint hogy édesanya legyen. A fél életét odaadta volna azért, hogy elhullajtott magjaiból kihajtson az élet, és apró csemetéi hangosan táncoljanak, civakodjanak körülötte. Csakhogy ő szembe mert menni a Nagy Renddel – azzal, hogy engem szeretett. Egész életében. S ahogy pillantásunk néhanapján találkozott e zavaros időkben, mindig kiolvashattam tekintetéből a fájdalmas üzenetet: „Csak téged szeretlek, mindörökké.” Aztán lehullajtotta bársony-pillás leveleit, és elaludt a Vándor gyengéd érintésére.
Ebben az esztendőben, amelyikről éppen szólok, amikor az ifjak olyan elviselhetetlenül dühösen ébredtek, a Királynő olyat tett, ami talán még sosem fordult elő a fák között.
Megéreztem, hogy egy ismerős idegen jár az erdőn, akkor még nem sejtettem, hogy az ő hívására érkezett. A Szélkirálylány Bereniké vendégeként toppant be hozzánk, ám ezúttal nem nézett szét, nem is biccentett felénk, egyenesen a Királynőnél kopogtatott. Jöttére Bereniké felemelte gyönyörű koronáját, varázslatos pillantását végighordozta birodalmán – utoljára hozzám érkezett tekintetének gyémánt fénye. Ebben a pillantásban mindörökre összeforrtunk, ez a kép halálom napjáig elkísér.
A következő percben a Szélkirálylány soha nem látott erővel táncolt körbe-körbe Bereniké körül, egyre gyorsabban, vadul ölelve…elszédülni sem volt időnk. Aztán hirtelen vége lett. Nem fogtam fel azonnal. Kerestem a tekintetemmel szépséges szerelmemet, hiszen száz éve vigyázok rá. Tudni akartam, jól van-e. Aztán megláttam.
Az egyetlen, legfenségesebb Királynő immár a földön feküdt – maga alá temetve a derékban kettétört ifjakat! A Szélleány, ahogy jött, oly hirtelen távozott is. Nem nézett senki szemébe.
…Úristen, mi történt?! Soha nem látott tragédia tanúi lettünk, az erdő egész népének megszakadt a szíve abban a percben.
Gondolataink és érzéseink kétségbeesetten dübörögtek szöveteink alatt, az állatok is reményvesztetten rohantak, repkedtek fel-alá az erdőben…
- A Királynő feláldozta magát a lucokért! – leginkább ilyesmi szűrődött ki a soha nem hallott jajveszékelésből…
És valóban: megértettem, hogy Bereniké azért küldött a Szélleányért, hogy segítsen neki kiszakadni a földjéből… Nélküle nem sikerült volna… Már rég óta tervezhette a végzetes percet… Így egy lépést tehetett felém, mielőtt aztán ízig-porig zúzta a mérgezett lelkű fiatal bükköket – akik többé nem lázadnak ellenünk. Feláldozta magát azért, hogy véget érjen a százéves háború – hogy testvéreimmel együtt tovább élhessünk. Nem… ez nem történhetett meg! A legtisztább lény volt, akit valaha ismertem és szükségem van rá! Nélküle egy senki vagyok! Nem a „birodalmamtól”, a „népem” tiszteletétől voltam valaki, hanem attól, ahogy ő nézett rám! Ahogy ő szeretett!
Fájdalmam nem lehetett volna mélyebb akkor sem, ha láncfűrésszel hasítottak volna vén törzsembe… Bárcsak hasítanának! Bárcsak!
Az erdő ismét csendes. Túlságosan is csendes. Hány drága faóriás – testvér és ellenfél – száradt el fektében, s mi még mindig állunk. Nehezen tudom elhinni, hogy így van. Talán holnap a mi törzsünk is összeroppan, csak addig várakozik csendesen a vég, míg mindezt el nem meséljük.
…Később olyan hangokat is fülembe sodort a szél, hogy Bereniké elárulta a népét, s az ifjak elleni merénylet értelmetlen gyilkosság volt. Néhány héttel vagy tán egy-két évvel hosszabbra nyújtotta így pár kiszáradt, vén lucfenyő életét, akik mindenképpen halálra vannak ítélve ezen a területen – mi értelme volt? Bizonyosan így van. De vajon valóban árulás történt?
Szívembe jókora erővel hasított a fájdalom, ha arra gondoltam, szép szerelmem mindig csemetékre vágyott, most mégis ő lett egy seregnyi gyermek gyilkosa – hiszen csak kölykök voltak még azok a délceg bükkök! Bereniké fajtársai! Rettenetesen szomorú gondolat…
Csakhogy az élet élni akar! Azon a helyen, ahol a bükkök elpusztultak, az emberek megtisztították a terepet. Habár száz éve nem avatkoznak be birodalmaink ügyeibe, „nem folytatnak erdőgazdálkodást”, ennyit azért mégis megtettek, mert a derékba tört bükkök borzalmasan szomorú látványt nyújtottak a Jávorkúti Ősfenyvest szegélyező bükkerdőben. Éppen elég mementó Ómassa sírkertje felett az a fiatal bükkfa-temető, amit a Szélkirálylány tarolt le bosszúból…
Bereniké testéhez nem nyúltak, őt nem merték bántani! Ott fekszik ma is, halott törzsével védi az új életet: megannyi apró, fejlődésnek indult luccsemete erősödik oltalmában, ahová a szél repítette az apró magocskákat!
Hát mégis sikerült! Egy kis szerencsével a lucok népe újra feltámad, és Bereniké lesz óvó, tápláló édesanyjuk…
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK
