Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
9.
- Fremont király lett??
- Ki lett király?
- Mi történt? – így terjedt a hír a bükkök birodalmában: futótűzként lobbant lángra az indulat a szálfaegyenes, ezüstszürke törzsekben. A szél is feltámadt, és ők egyre csak hajladoztak, hol kétségbeesetten nyikorogták egymás felé, hol egész közelről suttogták: lázadnak a lucfenyők, s vezetőjük Fremont, aki királynak nevezi magát!
Felbolydult az erdő, de én hittem benne, hogy le lehet csendesíteni az indulatokat!
Persze az én népem újongott, fittyet hánytak a többiek felháborodására!
A fiatalok arra vetemedtek, hogy összehasonlítgattak engem a Bükkök királyával:
- A bükkök királya 108 centi átmérőjű, 38 méter magas, nyomába sem ér Fremontnak! A lucok királya 143 centi átmérőjű, és 45 méterre magasodik fölénk!
Lelkesedésüket igyekeztem némileg csitítani, már csak azért is, mert idegen tőlem a népszerűség és annak kezelése. Azon túl pedig, én már láttam a távolban a feketén gomolygó fellegeket: idejében el kellett kezdenünk a készülődést az elkerülhetetlenre.
Egy késő tavaszi reggelen nyitotta meg ülését az erdei országgyűlés. Magam elnököltem, mindenképpen békét akartam teremteni.
Népem minden tagja feszült várakozással hallgatta szavamat. Az erdők tempójára jellemzően hónapokig tartott a gyűlés. A lágyszárúak között természetesen folyamatos volt a jövés-menés, hiszen némelyek tél végén élik világukat, aztán eltűnnek a következő tavaszig, mások a nyár derekán vagy a végén borulnak virágba. Egy biztos: gyönyörű mintázatot mutatott ez a maroknyi ország.
A nemesség mindenféle színekben pompázott: a pirosló hunyorok és a lisztes berkenye sorai pirosan, a délceg madárberkenyék narancsszínben, a hiú kis sárga árvacsalán a Nap színeiben vonult fel – izzott bennük az indulat, s ruhájuk is a büszke dacot tükrözte. Nem fogják hagyni magukat! – üzenték. Tudták jól, hogy ha mi eltűnünk, nekik sem lesz maradásuk a bükkerdőben.
Az alsóbb osztálybeliek, a minden időben nagy elismerést érdemlő munkásosztály képviselői visszafogottabban jelentek meg: a szártalan bábakalácsok néhány még megmaradt küldötte némán hirdette a háborút, karéjos leveleik végén dölyfösen meredeztek a szúrós tövisek. Ezüstfehér fészekpikkelyeik, mint piciny páncélingecskék, szikráztak a harmatos napfényben. Kedves télikéink, a téltemetők sárga szőnyege ellenállt a Törvénynek, miszerint a februári virágzás után, a tavasz végére minden porcikájukban vissza kell húzódniuk a föld alá. Maradtak az Országgyűlés idejére. Mérgező kis testük minden erejét felajánlották országunk védelmében. Ugyanilyen hősies némasággal sorakoztak fel a lila és fehérvirágú keltikék, akik, miután jelentkeztek a sorainkba, vissza is bújtak a föld alá. A téltemetők belátták, hogy ideje indulniuk, követték hát a keltikéket.
Hej, bátor kis lágyszárú fiaink! A boglárkafélék nemzettségét a szellőrózsák képviselték, fajtól függően pompáztak sárga, fehér, avagy halványrózsaszín felöltőben. Az erdei nebáncsvirág bátor hada kihívóan pengette sárga sarkantyúját, és azzal fenyegetőztek, hogy a legkisebb támadási kísérlet esetén is nyílvesszőként lövik ki apró toktermésüket! A gímpáfrányok csupán néhány egyeddel képviseltették magukat, nemzetségük többsége a bükkerdő szurdokaiban maradt. A mieink félelmetes halszálka alakzatba rendezték vörösesbarna spóratartóikat a magyarországi páfrányok között egyedülállóan osztatlan levelik fonákán. Úgy festettek, mint valami indiánok, teljes harci díszben. A perjeszittyók hada képezte seregünk fő tömegét, mintegy negyven nemzettség megannyi faja. A madársóskák nemzettsége az egyik legszolidabban felsorakozó had volt. Piciny növénykéiken eddig lepkeszárny-szerűen összecsukva aludtak a levelek, de a beszűrődő napfény első érintésére szív alakban kitárultak. Apró halványlila fejecskéjüket bizakodva emelték fel, ahogy rám tekintettek. A szagos mügék sátoros bogernyő virágai is csendesen fehérlettek, amint elkezdődött a gyűlés. Nem kellett hangoskodniuk, mindannyian tudtuk, hogy ők a bükkerdő melegvérű állatai ellen vonulnak a hadba – hiszen ezek az élőlények lesznek azok, akik helyváltoztató mozgásra képes seregként az információt hozzák-viszik, így segítve ellenfeleinket a háborúban. A szagos mügék amennyire gyógynövények az emberek szolgálatában, éppen annyira mérgezőek a kistermetű növényevő állatokra nézve, főleg a rágcsálókat képesek elpusztítani belső vérzést okozó kumarin tartalmuk miatt. Hát ez a Természet ereje.
A tekintélyes megjelenésű erdei pajzsikák hadgyakorlatokat mutattak be, összetett leveleik lándzsa alakú levélkéit szuronyként használva büszkélkedtek el vele, hogy akár egy méterre is képesek kinyúlni, ha az ellenfél kiprovokálná!
És végül az aranyos kis veselkék is hadrendbe álltak, akik az ősi kőtörőfűfélék családjából származnak, s akiknek már a neve is elrettentésül szolgálhat sokak számára.
– Testvéreim, Barátaim! Mindazon élőlények, akik e különös szegletében életek az Erdőnek! Ne féljetek! Tudom, hogy annak idején, amikor mellém szegődtetek, és magatokban vagy fennhangon hűséget esküdtetek, nem azért kerestetek oltalmat árnyékunkban, hogy elpusztítsunk benneteket! Mindazok bízhatnak bennünk, akik a békére szavaznak! Az a cél, hogy mielőbb megteremtsük a nyugalmat, mint ahogy az már nagyon rég óta kívánatos lett volna. A Bükkök Királya bármily bölcs is, harcos kedvében van. Mindenáron háborút szít. Nincs más választásunk, mint hogy megvédjük magunkat. …Nem foglak becsapni benneteket. A harc már eldőlt. Abban a percben, amikor a bükköket kivágták e helyről és helyébe fenyvest telepítettek az emberek. Itt mindenki veszített. A bükkök vissza akarják szerezni természetes élőhelyüket, ahonnan kiűzettek. Mi már a rajtnál vesztesként indultunk. Hiszen az ember durva erőszakkal vette rá ezt a földet, hogy tápláljon bennünket, s csak további erőszak árán maradhattunk volna fent. De még az ember is magunkra hagyott. Már nem kellünk neki. S hiába viseli országunk a „Természeti érték” hangzatos nevet, ha ez senkinek sem számít semmit.
Barátaim, egyedül vagyunk. Sokatok számára a mi vereségünk nem jelent halált, mert jól boldogultok majd a bükkerdőben. Sőt, az a valódi elterjedési területetek, és tovább élhettek majd akkor is, ha mi már nem leszünk itt...
Szavaimat néma csend követte, az apró lágyszárúak szirmai közül egy-egy harmatcseppet láttam legördülni.
– Ha a fenyőkre a Nagy Rend ujja utolsó kívánságként lábakat teremtene, amilyen a fenséges szarvasoknak van, higgyétek el, harc nélkül odébbállnánk, és nem sodornánk veszélybe benneteket. Fognánk a sátorfánkat és lassú, megfontolt léptekkel keresnénk magunknak egy olyan helyet, ahol más fenyőtársakkal együtt hátralévő életünket békében élhetnénk le. Talán északra mennénk, a tajgára. De a valóság az, hogy még a Vándor sem képes lábakat növeszteni öreg törzsünkre. Teknőslábakat sem, nem hogy a szarvasokét. Így hát maradunk. És utolsó lélegzetvételünkig védelmezzük mindazokat, akik a harcban kitartanak mellettünk…
Az országgyűlés határozatot hozott arról, hogy a bükkök birodalmának támadása ellen a nemesség nagy része és a munkásosztály kétharmada felkel.
Követet küldtem a Nagy Királyhoz, hiszen én magam nem tehettem tiszteletem nála. Az üzenetben biztosítottam róla, hogy semmiféle lázadás nem tört ki, én magam pedig nem vagyok ártó szándékú sereg önjelölt vezére! Igyekeztem elmagyarázni neki, hogy mi történt: hogy élnek az erdőben olyanok, akik másképpen gondolkodnak, akik új szelek jöttét várják. Ők emeltek engem maguk fölé, de nem szabad, hogy ez békétlenséget szüljön…
A szajkó, aki az üzenetet vitte, ennél többet nem bírt volna megjegyezni, de tudtam, hogy a rábízott titkok célba fognak jutni. Ő volt az egyetlen, aki műveltsége folytán megfelelő tisztelettel tudott szólni az öreg királyhoz, akinek válaszát szívdobogva vártam. Mindennél fontosabb volt számomra a béke, eredendő természetemnél fogva is, meg azért is, mert Bereniké apja nem lehet az ellenségem! Tiszteletem jeléül meghajtottam előtte koronámat, így vártam a szajkó visszatértét.
Mondanom sem kell, időbe telt, mire a Király jól megértette mondanivalóm lényegét, s újabb hónapok teltek el, mire megérkezett a várva várt válasz. Mélységesen elszomorított, amit hallanom kellett. Kiderült, hogy a Király, akire születésem óta a legőszintébb tisztelettel gondolok, akinek bölcsessége számomra követendő példa, az a csodálatos famatuzsálem ezúttal kicsinyes gőgjéről, erkölcsi sekélyességéről tesz tanúságot! Ugyanis, mint kiderült, az üzenet megértése után hetekig csak kacagott, már a saját népe is kezdett aggódni érte, hogy valami baj van. Aztán egy napon hirtelen abbamaradt a harsány nevetés, és aznap minden megfagyott abban az erdőrészben.
A Bükk-király parancsára a türelmesen várakozó szajkót megfosztották életétől, kis testét egy, az ő oldalukon szolgáló – a kémhálózat részeként működő – kerecsensólyom karmaiban küldték vissza. Elfacsarodott a szívem: a hiábavaló háború első hiábavaló áldozata miatt, és azért, mert a bölcs uralkodó egyértelművé tette: a háborúra szavaz! Hű csatlósai pedig együgyűen támogatják ebben az eszeveszett ötletben!
Ugyan a bükkök mindig is ellenségesen viselkedtek velünk, az első perctől fogva gyűlölnek bennünket, és én megértem, hogy így éreznek. De lassan száz éve állunk itt – pontosabban vagyunk páran, akik ilyen rég óta bizonyítjuk jó szándékunkat, hűségesen feszítjük a szélnek egyenes törzsünket, hogy a bükkerdőt védjük a széltörésektől… mégsem enyhül haragjuk!
Én mégis konokul hiszek a békében! Csak meg kell találni a megfelelő szavakat, amelyek lehűtik majd az indulatokat, elsimítják a háborúba taszító vad hullámokat… Nem áldozhatjuk fel népeink legjavát egy értelmetlen küzdelemért… Mert ők hisznek bennünk, bíznak bennünk.
A gyűlésen résztvevő apróvadak véleménye szerint, a bükkök birodalmában élő népek a Bükk királyban hisznek, őt támogatják! Elhiszik neki, hogy mi elpusztítandó kártevők vagyunk, semmirekellő betolakodók. S ha háborúra kerül sor, mind harcba vonulnak ezért az eszméért!
…Én nem adom fel egykönnyen! Az nem lehet, hogy az őrült gőg emelkedjen a józanész fölé… Mert akkor nekünk is harcolnunk kell, meg kell védenünk minden növényt és jószágot, akinek a nyugalmára felesküdtünk! Hogy fordulhatna egymás ellen az Erdő népe? Ezt meg kell akadályozni, amíg lehet…
Rövidesen azonban felborult a Nagy Rend. A Vándor sem tudta többé megakadályozni, hogy a bükkök országa a miénknek támadjon.
Folytatás következik...
TOVÁBBI FEJEZETEK
