Napjaink vadászati médiája és a közösségi oldalak tematikus csoportjai indulatoktól fűtöttek, aminek központi alakja a róka, illetve a rókavédők. Utóbbiak és a vadászok közt zajlanak az események, amiről persze a határt járó vörösfrakkosoknak természetesen fogalmuk sincs. De miről is van szó?

Adott egy lelkes rókavédő és az ő alapítványa, valamint sok, őt pártoló állatvédő, akik a rókákat szeretnének megmenteni, biztonságban tudni, bár a faj széles elterjedése és állományának nagysága nem indokolja a védelmi törekvéseket. Ennek érdekében az alapítvány céljai közt szerepel a róka vadászhatóságának időbeli korlátozása, és egyes vadászati módok, mint például a kotorékozás betiltásának elérése. Adott még a vadászok közössége, akik persze a faj sajátosságainak és a vadászati statisztikák ismerete mellett nem szeretnék, hogy a róka vadászati idényében és vadászati módjaiban efféle változás következzen be. Jelen írásomnak nem a fenti célok és az azok elérését szolgáló eszközök boncolgatása lesz a fő mondanivalója, de nem mehetek el amellett szó nélkül, hogy a rókavédelem farvizén erősödnek a vadászat ellenes hangok és lassan már az egész história túlmutat a rókákon, mintegy a vadászok elleni boszorkányüldözéssé fajulva, amelyet a közösségi médiában megjelenő újabb és újabb bejegyzések egyre csak fűtenek. Természetesen fontos az állatvédelem, de a hatékony szabályozás / védelem nem lehet kizárólagosan egyed központú, úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a „zászlajára tűzött” faj állományának sajátosságait, illetve más, esetleg védett, fokozottan védett fajokra gyakorolt hatását. De erről a természetvédelmi szakemberek, vadbiológusok, ökológusok nálam sokkal többet tudnak mondani.

Írásomnak nem is ez a fő témája, sokkal inkább az, hogy miért a róka? Miért pont ez a faj az, ami ilyen széles tömegeket megmozgat? Miért nem, mondjuk a mocsári teknős, ami az egyetlen hazai őshonos teknősfajunk, és amelynek állományát, szaporodási sikerességét épp például a róka fenyegeti (meg a vaddisznó és a varjúfélék)?

Szóval miért pont a róka? Nos, ebben az esetben nyilván személyes indíttatású, hogy eköré a ragadozó köré szerveződik az alapítvány tevékenysége. Emellett a róka egy közkedvelt, sokrétű szimbolikus jelentéssel felruházott állat, amit mindenki ismer, sokan kedvelnek is, így ideális „kabalafigura”. A vadászok számára is ikonikus faj, számos vadásztörténet, elbeszélés főhőse, amely egész évben elejthető, változatos vadászati módjainak gyakorlása során mindenki megtalálhatja a számára legeredményesebbet vagy akár a legnagyobb kihívást jelentőt.

A róka ősidők óta kapcsolatban áll az emberrel, erről árulkodnak például a Bükk hegységi Subalyuk-barlangban talált róka csontokat is tartalmazó leletek, vagy a Máriaremete mellett található, Remete-barlangban fellelt rókamaradványok. Vélhetően – ahogyan az ezt követő évezredek, évszázadok során – főként gereznáját használták az ősemberek. Egyes szerzők szerint azonban nem kizárt, hogy húsát is fogyasztották elődeink. Franciaországi leletek viszont inkább a prémként való hasznosításról árulkodnak. A dél-franciaországi Bayonne környéki lelőhelyeken ugyanis a rókák csontjait az ősemberek által lakott barlangokon kívül találták meg, ám az állatok kézközépcsontjai a barlangon belül hevertek, ami a régészek szerint arra utal, hogy a rókákat a barlangon kívül nyúzták meg, bent pedig befejezték a nyúzás aprólékosabb munkát igénylő fázisait.

A rókaprém a későbbi időkben is kedvelt és értékes alapanyagnak számított a ruházkodás terén. Magyarországon főként a 15-18. században volt meghatározó. Különböző leltárak, hagyatékok felsorolásában találkozhatunk vele, illetve rókaprémmel bélelt, díszített ruhadarabokkal. Emellett a 15-17. századi urbáriumokban (a jobbágyok jogait és kötelességeit szabályozó írásbeli rendelkezések) gyakran szerepel rókabőr szolgáltatási kötelezettség. Ilyet, adó címén, a törökök is követeltek. – olvashatjuk Csőre Pál, A Kárpát-medence vadállományának alakulása című írásában.

Az állati szőrméből, bőrből készült ruhák, kiegészítők az emberiség kezdetétől évezredeken át egészen a közelmúltig a mindennapi öltözködés szerves részét képezték.

Szőrmegallér és muff 1923-ból (Fortepan / Karabélyos Péter)

A 20. század vége felé, az állatvédelmi mozgalmak erősödésével egyidőben egyre kevésbé lett elfogadott az állati szőrmék viselése. A nemzetközi szőrmeellenes mozgalom meghatározó figurája a PETA volt (People for the Ethical Treatment of Animals), egy az 1980-as években alakult állatjogi szervezet, amely számos hírességet vont be a ’90-es években útjára indított kampányába. Végül három évtized után, 2020-ban lezárult a PETA „Inkább meztelenül, mint bundában” elnevezésű projektje. A társaság szerint ugyanis az elmúlt évtizedek alatt olyannyira visszaesett a szőrme iránti kereslet, hogy már nincs szükség a hosszútávú figyelem felhívásra. Ez megfelel a valóságnak, ám véleményem szerint átestünk a ló túloldalára. Hiszen nem pazarlás-e a természetes eredetű, fenntartható alapanyagok mellőzése érzelmi és ideológiai okokból? Kell-e kőolajszármazékból textilbőrt, műszőrmét előállítani, amelyeknek nem csak a gyártása, de későbbi lebomlása/megsemmisítése is környezetvédelmi kérdéseket vet fel, ha van ezeknek természetes alternatívája? És itt most nem a prémfarmokon kizárólag a gereznájukért tenyésztett állatokra gondolok, hanem azokra a vadbőrökre, amelyek kereslet híján megsemmisítésre kerülnek.

A fenti kérdésekre, akadályokra kívánt választ és támogatást nyújtani az a Németországból induló kezdeményezés, amelyet 2017-ben a Német Szűcsök Központi Szövetsége hívott életre azzal a céllal, hogy ismét divatba hozzák a bundát, és megmutassák, hogy a tartamos, helyi, ökológiai forrásból származó szőrme nem kapcsolható össze az állatkínzással. Ez az említett forrás pedig nem más, mint az etikus vadászat. A „WePreFur” mozgalom kidolgozott egy minősítési rendszert, amelynek végén, a minden követelménynek megfelelő gerezna megkapja a „WePreFur” címkét. Ez garantálja, hogy a szőrme szabadterületen folytatott etikus vadászatból származik, illetve, hogy a legkorszerűbb, környezetvédelmi szempontokat is figyelembe vevő feldolgozási eljárásokon ment keresztül. A „WePreFur” logóval ellátott bőröket Európában állítják elő a munkajogi követelmények betartásával, ezzel is védve a kézműves ipart és a regionális munkahelyeket.

A prémen kívül azonban más részét is hasznosították a rókának. Még pedig a zsírját. Az 1745-ben kiadott Pozsonyi Taxában (Taxa Posoniensis) összesen 19 féle zsír, többek a rókaháj volt felsorolva, mint patikában tartható, beárazott szer. Bár ezek helyett idővel a patikákban már csak sertészsír volt kapható, Erdős János rákosszentmihályi orvos és gyógyszerész még 1917-ben így ír a különféle állatfajok zsírjairól a Magyar Nyelv című lapban: “A régi, elavult és semmi különös hatással nem bíró gyógyszerek közül a magyar nép elég sokat használ ma is. Ezekről a kevésbbé szakértők v. laikusok azt hiszik, hogy p. o. a patikákban emlegetett borz-zsír, medve-zsír stb. voltaképen csak tréfa és áprilist járató üres beszéd, a mely a gyakorlatban nem jelent egyebet disznózsírnál. Hogy ez ma így van, abban senki sem kételkedik, de hogy eredetileg másként volt, azt a szóbeli hagyományon kívül számos írott emlék is bizonyítja, csak elő kell vennünk valamelyik idevonatkozó régibb szakmunkát. Schröder: Ars medica dogmatico-hermeticá-ja II. részének 884. lapján tizenháromféle állati zsiradék van felsorolva, a melyet 1679 körül gyógyszerként használtak és pedig: az ember-, borz-, medve-, róka-, szarvas-, kutya-, disznó-, angolna-, kappan-, tyúk-, lúd-, kacsa- és borjúzsír. Tudomásunk szerint népünk ezek legnagyobb részét ma is használja vagy legalább is kívánná annak használatát, sőt megtoldotta a sorozatot a farkas-, sündisznó- és kígyózsírral, valamint a nyúlhájjal stb., a melyeknek bármelyikéhez, ha hozzájut, szívesen babrál annak kiolvasztásával és nem rajta múlik, hogy mindezek helyett disznózsírt kap, amikor a patikában keresi azokat.” A gyógyászatban nem csak a róka zsírját használták, amit egyébként fülbajok ellen javallottak, hanem a szárított rókahúst és gerincvelőt, főleg pedig a szárított rókamájat régen tüdőbajok ellen kitűnő gyógyszernek tekintették.

De más területen is találkozhatunk a rókazsír említésével, nem csak a népi medicinában. A Magyar Gazda című lap hasábjain 1846-ban rókazsír alkalmazását javasolják a nyúl által a gyümölcsösökben okozott vadkár megelőzésére. Az ismeretlen szerző szerint azért hatásos ez a szer, mivel a nyúl nagyon fél a rókaszagtól. De nem a fát kell ám bekenni a zsírral, mivel az nem tesz jót a növény pórusainak, ezért a zsírt karókra kell kenni, amiket aztán elhelyezünk a védendő növény körül. Ezt a tanácsot egyébként több korabeli lap és szakmai füzet is javasolta.

Az elejtett róka egyes részeinek felhasználási módja is sejteti, hogy a ravaszdi vadászata régen részben a paraszti vadfogás körébe tartozott. Annak ellenére ugyanis, hogy a vadászat 1848-ig nemesi jog volt, a parasztság és a jobbágyok nem voltak teljesen elzárva a vadászattól, sőt még vadbeszolgáltatással, hajtóként, illetve a későbbiekben akár parasztpuskásként, vadászattal is szolgálniuk kellett földesuraikat, amit robotként teljesítettek. Ennek okán a róka elejtésének számos módszere volt. Pák Dienes összesen kilenc módot sorol fel. Többek közt a csapdával való elfogás, amelyre számos csapdatípus létezett. Ezek egy részét nem kizárólag rókafogásra használták, de akadt különleges típus is, mint például az úgynevezett rókaütő. Formáját tekintve ez egy ládacsapda volt, amelyben középen egy felemelt súlycsapda kapott helyet. A róka csak egy irányból közelíthetett a csalihoz. A csapda kioldása csalétekkioldás volt, vagyis a csalétkes fácska elmozdítása hozta működésbe a szerkezetet. A ládába bebújó rókát egy ék alakú, középen leeső súly ejtette foglyul az eszköz működése közben.

A rókaütő működési elve (Forrás: A magyarság néprajza II. kötet)

Pák Dienes is több olyan vadászati módot ismertet Vadászattudomány című könyvében, amely inkább a paraszti vadfogás körébe tartozhatott. Ilyen például a kotorékozás (rókát kiásni), a rókák kifüstölés, illetve a csapdázás is. Csőre Pál már említett írása szerint inkább csak a 18. századot követően vált a főúri vadászatok szereplőjévé a róka. Ekkor azonban már vadásztak rá kopókkal, agarakkal, lóháton kutyákkal együtt. Ezeken az eseményeken nem kizárólag a rókák elejtése volt a cél, más vadfajok is terítékre kerültek, mivel a fent említett vadászatok sokszor nagy létszámú társasvadászatok voltak, nagy terítékkel. Több ilyen nagyszabású vadűzésről olvashatunk például Ujfalvy Sándor Az erdélyi régebbi és közelebbi vadászatok című művében. Kimondottan úri sport volt az 1800-as években felvirágzó falkavadászat, amelyet főként rókára, nyúlra és szarvasra rendeztek, nemesek és mágnások, sőt, időnként uralkodók részvételével. Kimondottan erre a célra létrejövő társaságok alakultak, mint például az 1872-ben alakult, akkor Pest-vidéki Rókafalka Társulat, később Rákosi Rókafalka Társaság néven ismert falkavadász társaság. A társaságnak az uralkodópár – Ferenc József és Erzsébet királyné – mellett számos korabeli ismert személy is tagja volt, mint például Andrássy Gyula, Batthyány Elemér, Kund Béla, az Indiát megjárt tigrisvadász somogyi földesúr, vagy Kincsem, a híres csodaló gazdája, Blaskovich Ernő.

Falkavadászat 1916-ban (Fortepan/ Zichy kúria, Zala)

A fajra irányuló vadászati tevékenység az apróvadtenyésztés felfutásával egyidőben fokozódott. Míg 1885 és 1891 közt átlagosan közel 18 000 róka került terítékre, addig 1906-ban már 54 420 példány esett, főként a dunántúli, kisalföldi, felvidéki és délvidéki területeken. Az elejtések nagy része a vadászati szakszemélyzet, hivatásos vadászok és vadóvók munkájának eredménye volt. Az eredményeket biztosította, hogy sokáig az egyes „dúvad” fajok elpusztítása, irtása gyakorlatilag minden módon engedélyezett volt. A lőfegyverrel, csapdával és kotorékozással való gyérítés mellett megengedett volt a dúvad fajok mérgezése is.

Erre a célra pedig Storcz Mátyás, magyar királyi vadászati tiszt, címzetes fővadász, a gödöllői Királyi Vadászati Hivatal helyettes vezetőjének egykori vadásztársa, a rákoskeresztúri Őrangyal Patika tulajdonosa és gyógyszerésze Wirker János dolgozott ki egy hatásos módszert az 1900-as évek elején. Wirker patikájának különlegessége az volt, hogy a hagyományos termékkínálaton túl egy úgynevezett Vadászpatikát is vitt, ahol különböző állatgyógyászati készítményeket, fegyverolajat és számos, vadászok számára hasznos termékek készített és kínált. Az 1908-as Vadászat és Állatvilág hasábjain méltatja a Wirker által forgalmazott róka-gránátot Fekete Antal, zsibói fővadászmester, Fekete István nagybátyja. Ez nem volt más, mint egy 2,5 cm nagyságú, faggyúból álló és 1 gramm oldott ciánkálival töltött falat, amely dúvadirtásra szolgált. Az addig széles körben alkalmazott, de nem kellően megbízhatóan működő sztrichnint igyekezett vele kiváltani. A sztrichnines csalétkeket ugyanis gyakran kihánytak a mérgezett állatok, ezért nem érte el a kívánt hatást. Az újítás sikeres volt, a később Vulpes gránátnak keresztelt találmány hamar elfogadottá és használttá vált a vadászok körében. Ne feledjük, hogy az 1900-as évek elején járunk, a mérgezés, mint dúvadirtás, bármilyen drasztikusan is hangzik, akkor elfogadott volt, ugyanis még gyakorlatilag bármilyen eszközzel lehetett pusztítani a kártékonynak gondolt fajokat.

Wirker János patikus azonban nem csak a Vulpes-gránáttal gyérítette a rókákat, hanem 1903-ban alapított nagyhírű Rákos nevű kennelében sima- és drótszőrű foxterrieket tenyésztett. Kutyái sorra nyerték a különböző kotorékversenyeket, kutyakiállításokat, legeredményesebb kutyái Czigánybáró nevű foxterrier kanja, illetve Little Wife nevű szukája voltak.

Czigánybáró

Little Wife

A kotorékozás mai napig alkalmazott, régi, nagy múltú vadászati mód, amelyről már Pák Dienes is értekezik Vadászattudomány című1820-as könyvében. Pák ugyan még a „rókát kiásni” szófordulattal illeti a kotorékozást, de ő is egyértelművé teszi, hogy ehhez a vadászati módhoz bizony kutyára van szükség, aki a járatban megkeresi, megszorítja, állítja a rókát/borzot egy kijárat nélküli kamrában, vagy kiugrasztja azt, amit aztán a vadász ejt el, nem pedig a kutya bocsátkozik harcba a vaddal. Persze nyilván ilyen is előfordul, de a cél nem ez. Annak ellenére, hogy a kotorékozás régi vadászati mód, történetéről meglehetősen keveset tudunk. Bár a magyar kutyafajták közt nincsenek kotorékebek, mégis számos fajta közül választhatunk vadásztársat. Az egyik legismertebb fajta a Németországból származó tacskó, amelyet régen borzebnek hívtak itthon, a középkor óta ismert. A fajta kialakítása során a kopókból folyamatosan olyan kutyákat tenyésztettek ki, amelyek főként föld alatti vadászatra voltak alkalmasak. Ezekből a rövidlábú kutyákból jött létre a tacskó, amely az legsokoldalúbb vadászkutya fajta. Szintén kedvelt kotorékkutyák a terrierek fajtacsoportjába tartozó agilis, kistestű ebek, mint például a foxterrierek, jagd terrierek, patterdale terrier vagy a border terrier.

Hiába régi vadászati mód a kotorékozás, megítélése mégis negatív a társadalom nem vadászó tagjainak szemében. Sok bírálat éri ezt a módszert amiatt, hogy sok esetben nyáron, kölyöknevelési időszakban zajlik, illetve a vad és a kutya közötti lehetséges interakció miatt. Nos, akárhonnan nézzük, egy állományt hatékonyan csökkenteni a nőivaron keresztül lehet, illetve fontos még a populáció koreloszlása. Innen nézve a kotorékozás, mint az állomány csökkentés eszközének hatékonysága megkérdőjelezhetetlen. A már említett másik ellenérv a róka és a kotorékeb esetleges föld alatti küzdelmének lehetősége. A kotorékozásra sem a vadászati törvény, sem annak végrehajtási rendelete nem tartalmaz külön szabályokat, fogalmi, vagy tartalmi meghatározást, a jó gyakorlat a józan észen és egyéb szabályokon alapszik. A kotorékozásról, mint tevékenységről, annak céljáról és jellegéről leginkább a vadászkutyák vadászati alkalmassági vizsgájának (VAV) követelményeiről szóló kiadványból tudhatunk meg többet. A kotorékozás tehát egy módszer, amely során a vad felkutatásához, a kotorékból való kiugrasztásához, kihozatalához munkakutyát alkalmaznak, a vad elejtése azonban mindenkor a vadász feladata az arra alkalmas vadászati eszközzel.

A dúvadirtás eszközeihez tartozott a rókák kifüstölése/kotorékban való elpusztítása korábban parázzsal és kén darabkákkal, később kén-dioxidot termelő gázgyertyák használatával. A kíméletlen irtást részben az apróvad állomány védelmével, részben a veszettség terjedésének megakadályozásával indokolták. Ne felejtsük el, 1992-ben történt a rókák első veszettség elleni immunizálása Magyarországon, akkor is csak Nyugat-Magyarország három megyéjében. A rettegett és gyógyíthatatlan, emberre is veszélyes kórt ekkor még nem tudták máshogyan féken tartani, csak a rókaállomány sűrűségének alacsonyan tartásával! A veszettség 1967-ig csak szórványosan volt jelen hazánkban, ezt követően azonban a területi terjedés és a fertőzött helyek számának emelkedése következtében 1967-ben már járványról beszéltek a szakemberek. A járvány 1978 és 1985 között tetőzött. A kitörés éve (1967) és 1985 közt regisztrált fertőzött helyeken (13 272 fertőzött hely) megbetegedett állatok faját tekintve 90,9 %-ban rókában mutatták ki a betegséget. A veszettség elleni védekezés során fontos feladat volt a rókaállomány csökkentése. Ez három fő módon zajlott. Mérgezéssel, vadászattal és a kotorékok elgázosításával. A mérgezés 1977-től kikerül a lehetséges állományapasztási módszerek közül a hatályos vadászati törvény  végrehajtási rendeletének módosításával. Maradt tehát a lőfegyverrel való elejtés és a gázgyertyázás. A gyérítési módszerek kisegítésére az állategészségügyi szolgálat 1968-ban megszervezte az egész országban a rókakotorékok tavaszi gázosítását is. Számtalan kísérletben bizonyították, hogy a szakszerűen végzett gázosítás következtében a kotorék lakói elpusztulnak. 1970 és 1985 között az állategészségügyi szolgálat évente 27 000 - 50 000 gázosításra szolgáló ún. „füstgyertyát” adott ki ingyenesen.

A kezdeti „sikerek” után a vadászati szervek lanyhuló hozzáállása miatt, a gázgyertyák gyártási nehézségei okán, illetve amiatt, hogy a módszer végül nem hozta a várt eredményeket a MÉM állategészségügyi és élelmiszerhigiéniai főosztálya úgy döntött, hogy utolsó alkalommal 1986 tavaszán kerüljön sor központilag elrendelt kotorék elgázosítási akcióra. Ezt követően megszüntették a kötelező jelleggel folytatandó eljárást, de a gázgyertyázás nem vált tiltott módszerré, az állategészségügy végső soron a MAVOSZ-ra bízta, hogy a saját gazdasági érdekeiket figyelembe véve kívánják-e az eljárást folytatni. Számos európai országban már a ’80-as évek közepétől megindult a rókák veszettség elleni orális immunizálása. A hazai lehetőségeket is vizsgálták ekkoriban, de erre először 1992-ben került sor. Az immunizálásnak köszönhetően folyamatosan csökkentek az esetszámok, olyannyira, hogy 2018 és 2021 között nem is volt veszett állat hazánkban. Ennek eredményeképp 2021. áprilisában ismerte el hivatalosan Magyarország mentességét, az Állategészségügyi Világszervezet (WOAH). Ez sajnos csak rövid ideig tartott, ugyanis 2022-ben újra felbukkant a vírus Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, az ukrán, illetve a román határ közelében.

A gázosítás végül az Európai Uniós élőhelyvédelmi irányelvvel (92/43/EGK tanácsi irányelv) vált végérvényesen tiltottá, ugyanis az irányelv VI. melléklete meghatározza az állatok befogásának, megölésének és szállításának általában tiltott módszereit, mint pl. íjpuska, mérgek, továbbá mérgezett vagy altatótartalmú csalétek, gázosítás vagy kifüstölés, félautomata, illetve automata fegyverek, mozgó járművek használata. A vadászat hazai jogi kereteit meghatározó, jelenleg is hatályos, a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (vadászati törvény) 28. § (4) c) pontja szintén tiltja a kotorékok gázosítását, ám lehetővé teszi, hogy a vadászati hatóság, közösségi jelentőségű vadászható vadfajnak nem minősülő, vadászható vadfaj (a róka ilyen) vonatkozásában állat-egészségügyi, vadvédelmi, illetve állományszabályozási okból engedélyezze a módszer alkalmazását.

Sok vadász azonban nem csak hivatása okán, kötelességből jár a ravaszdi nyomában, hanem kimondottan kihívásként éli meg a rókavadászat nehézségét, sokszor különlegességét, ezt az óvatos, okos ragadozót meglesni, hívni, csalafintaságán túl járni. Ezt vallotta Heltay István is, vadbiológus, egykori fővadász, egyetemi docens, minisztériumi vadászati főosztályvezető, az Országos Magyar Vadászkamara első elnöke, számos publikációnak és könyvnek – köztük A róka ökológiája és vadászata című műnek – a szerzője. Könyvében a róka ökológiájának nagyon alapos, részletes ismertetése mellett azt is hangsúlyozza, hogy a rókát ugyanúgy, mint minden más vadat, egy-egy életközösség részének kell tekinteni, nem szabad csupán az irtandó kártevőt látni benne. A róka vadászata ennek ellenére szükséges, akár vadgazdálkodási, akár állategészségügyi okból, de Heltay szerint fontos lenne megtalálni az állományszabályozáshoz szükséges beavatkozási pontokat, gazdálkodni ezzel a vadfajjal is, amihez elengedhetetlen életmódjának, szaporodási sajátosságainak és viselkedésének mélyreható ismerete.

De nem csak a vadászok állnak kapcsolatban a rókákkal, hanem a művészetekben, különösképpen az irodalomban is megkerülhetetlenek voltak ezek a ragadozók. Legalábbis a róluk szóló történetek. A faj széles elterjedésének, jó alkalmazkodóképességének köszönhetően alig van olyan nép, amelynek történetei közt ne találkoznánk vele. A görögöknél széles körben a Kr. e. 5. századtól szerepelt, elsősorban a komédiairodalomban. Sőt, a görög meseirodalomban az állatok között az élen állt: hol ő szedi rá a másikat, hol azok őt, elég csak Aesopus A holló meg a róka című meséjére gondolni.A róka mesékben, történetekben megjelenő állandó jellemzője a ravaszság, csalafintaság, óvatosság és fondorlatosság. Később a középkorban az eretnekség szimbólumává is vált. A magyarság meséinek szintén gyakori szereplője, szépirodalmi alkotásokban is gyakran előfordul. Általában a (korral járó) ravaszság, ügyeskedés jelképe (vén róka kifejezésünk is erre utal). Napjainkban szintén gyakori és kedvelt mesefiguraként jelenik meg.

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a hazai közönség, ha azt hallja, hogy róka, egyből Vukra, a kisrókára gondol. Ez részben köszönhető Fekete István klasszikussá vált, azonos című regényének, részben pedig a könyvön alapuló, generációk kedvencének számító, Dargay Attila által megalkotott rajzfilmnek. Fekete István, azonban nem csak Vuk című regényében foglalkozott a rókák szabad népével, hanem az egyik kedvenc vadja is a vörösfrakkos koma volt. De nem csak Fekete István szívébe lopták be magukat a rókák, hanem Bársony István elbeszéléseinek is gyakori szereplői voltak.

A rókák megítélése azonban mindig kettős volt. Egyrészt a baromfitartóknak sosem volt a szíve csücske a ravaszdi, erre utal például Fekete István A róka című novellájának elején felsorolt elnevezések közül néhány, mint például a libahóhér, csibegyász. Másrészt az apróvadas területeken sem nézték jószemmel a működésüket. Ennek ellenére időről-időre felbukkan a házikedvencként való tartásuknak a kérdése, sőt háziasításukkal kapcsolatban is voltak próbálkozások, kísérletek. Bár számos, a vadászatot szabályozó törvényünk és rendeletünk dúvadként kezelte a fajt, mégis könnyű belátni, hogy mi vonzotta az embert a rókákhoz. Egyrészt puha bundájuk tapintása, másrészt könnyen szelídülő, okos természetük kimondottan vonzó lehet sokak számára. Erről árulkodnak például azok az ókori argentin temetkezési helyen talált, körülbelül 1500 éves, mára kihalt rókafajhoz tartozó csontok, amelyek részletes vizsgálata alapján a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az akkori emberek háziállatként tarthatták a rőt ragadozókat.

Sok történet szereplője a háznál tartott, szelíd róka karaktere. Ilyen például Íny, Vuk társa Fekete István regényében, vagy épp Gárdonyi Géza novellájának főszereplője, Muci. De napjainkban is meghódítják az embereket és persze a közösségi médiát az otthoni rókák, mint például a Vadkalandos Szöszi, vagy az Instagram amerikai sztárja, Juniper a farmróka.

Persze rókát tartani nem olyan egyszerű, ahogy azt az interneten található rövid kis videók és cukiskodó fotók sejtetik. Egyrészt a jogi szabályozás miatt, másrészt a rókák viselkedését figyelembe véve. A hazai árva rókakölykök ugyanis vadászható vadfajok, tehát az állam tulajdonát képezik a jelenleg hatályos vadászati törvény alapján, befogásukat követően pedig a vadászatra jogosult tulajdonába kerülnek. Zárttéri tartásukra a vadászati törvény végrehajtási rendeletének értelmében nincs lehetőség, mivel zárttéri vadtartó létesítményben valamennyi vadászható nagyvadfaj, valamint fácán, fogoly, vörös fogoly és tőkés réce tartható. A róka meg ezek közül egyik sem. Tehát a vadászati jog nem ad lehetőséget a róka kedvtelésből vagy állatmentésből fakadó zárttéri tartására, még időszakosan sem.

Az egyetlen legális lehetőség, ha valaki mégis rókára vágyik, hogy hobby célú egzotikus állatként tart tenyészetből vásárolt, egyedi jelöléssel és származási igazolással rendelkező farmrókát, amelyek jellemzően ezüstrókák, vagy ezek keverékei.

A tartás feltételeiről kérdeztem Keresztes Krisztiánt a Magyar Magánállatkertek és Akváriumok Egyesületének elnökét, állatkerti szakembert és az Axis Deer Vadfarm Kft. tulajdonosát. A szakember megkeresésemre nagyon részletesen, pontosan elmagyarázta, hogy a fenti esetben (egyedi jelöléssel, származási igazolással rendelkező, tenyészetből vásárolt farmróka esetben) nem a vadászati jog rendelkezései fognak az állat tartására vonatkozni, hanem az állatkert és az állatotthon létesítésének, működésének és fenntartásának részletes szabályairól 3/2001. (II. 23.) KöM–FVM–NKÖM–BM együttes rendelet, ami a tartási minimum körülményeket határozza meg. Ez a rendelet minimum 30 m² nagyságú kifutót ír elő 1-2 róka tartása esetén, de természetesen ahhoz, hogy a rókák eleget mozoghassanak, fizikailag és mentálisan is jó állapotban legyenek, gyakorlati tapasztalatok szerint inkább 100-150 m², gazdagon berendezett, több ásási lehetőséget is kínáló kifutó, valamint napi szintű, rendszeres foglalkozás lenne kívánatos.

Krisztiántól azt is megtudtam, hogy a tartási körülmények szabályozásán túl a hobby célú rókatartásra még a kedvtelésből tartott állatok tartásáról és forgalmazásáról szóló 41/2010. (II. 26.) Korm. rendelet előírásai vonatkoznak, legalábbis, ami veszettség elleni kötelező oltásokat illeti. Tehát röviden összefoglalva, mivel a róka a veszélyes állatfajokról és egyedeik tartásának szabályairól szóló 85/2015. (XII. 17.) FM rendelet alapján nem minősül veszélyes állatnak így a fenti jogszabályokon kívül más nem szabályozza tarthatóságát.

De nem csak a hobby célból tartott rókák lehetnek kezesek és nem is csak a kis herceg szelídített meg egyet közülük, hanem például Dmitrij Beljajev is. Ráadásul nem is csak egyet, ugyanis a háziasított róka kitenyésztését az egykori Szovjetunióban 1959-ben Beljajev kezdte el munkatársával Ljudmila Trut-tal. Domesztikációs kísérleteiket ezüstrókákkal folytatták, ami a vörös róka egy különleges színváltozata, amelyet már régóta tenyésztenek prémjéért. A források ellentmondásosak, hogy mi volt a vizsgálódások megkezdésének oka. Egyesek szerint a cél az volt, hogy a kutatók a mesterséges kiválasztás útján fokozzák az értékes prémes állatok termékenységét, más cikkek inkább a domesztikáció folyamatának vizsgálatát emelték ki. Az ellentmondás nem véletlen és nem is feloldhatatlan, ha megvizsgáljuk a tudományos közeget, amiben Beljajev a munkáját megkezdte.

Beljajev  a rókáival

És hogy miért pont a róka? Nos, Beljajev kutatásainak kezdetén az ’50-es évek Szovjetuniójában a hivatalos szovjet tudományt Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898–1976) ukrán mezőgazdász és biológus szemlélete határozta meg, amely teljesen elvetette Mendel öröklődésről alkotott elméleteit. Liszenko új tudományágat, a micsurini biológiát alapította meg, amely szerint az élőlények tulajdonságai egyszerű környezeti hatásokkal vagy neveléssel megváltoztathatók és ezekhez a változásokhoz a genetikának nincs semmi köze. Ekkoriban nem a tudományos tények számítottak, hanem az ideológia és Sztálin Liszenko nézeteit támogatta. Ilyen körülmények között a genetikai kutatásokat nagyjából egy évtizedig tiltották és a csak a liszenkoi elmélettel egyező kutatásokat támogatták. Így már érthető, hogy miért esett végül a Beljajev választása a rókákra domesztikációs kísérleteihez. A rókák ugyanis egyrészt a kutya, mint már domesztikált faj rokonai, másrészt kéznél voltak a szibériai prémtelepeken, ráadásul így könnyen el tudta fogadtatni, hogy a kutatásnak csupán az a célja, hogy könnyebben kezelhetőkké tegyük a prémjükért tenyésztett állatokat. De hogyan is zajlottak a kísérletek és mi lett az eredményük?

Beljajev vizsgálódásai kezdetén Észtországba utazott, ahol egy rókafarmról felvásárolt 130, viszonylag nyugodt, kezes példányt, majd tenyészteni kezdte őket. Rókái közül csak azokat szaporította tovább, amelyek az emberrel szemben a legszelídebb, legbarátságosabb viselkedést mutatták. Elmélete az volt, hogy annak ellenére, hogy kizárólag egy tulajdonságra, a szelídségre szelektál, az egymást követő nemzedékekben meg fognak jelenni azok a külső tulajdonságok (fehér foltok a szőrzetben, kunkorodó farok, lógó fülek, csontozat megváltozása), ami háziasított állatainkon a vad ősökhöz képes megfigyelhető. Ez így is lett, néhány generáció alatt a fenti tulajdonságok meg is jelentek állatokon.

Beljajev rókái

(Forrás: Katryn Lord: The History of Farm Foxes Undermines the Animal Domestication Syndrome) 

Egyes kutatók véleménye szerint azonban Beljajev és Trut eredményei nem támasztják alá teljesen, illetve nem modellezik a domesztikáció folyamatát, mivel nem vadon élő állatokkal indult a kísérletük, hanem olyan prémfarmról származó rókákkal, amelyeket már bizonyos szempontból tenyésztettek, szelektáltak, ha nem is feltétlenül szelídségük alapján.

Aztán ki tudja, végül hogyan folytatódik a róka és ember közös története? A Glasgow-i Egyetem Biodiverzitás Intézetének munkatársai ugyanis azt találták vizsgálataik során, hogy a városiasodás domesztikációs folyamatokat indított be a ragadozóknál – legalábbis az Egyesült Királyságban. A tudósok szerint a városi rókák ugyanis kutyaszerűbbek, mint vidéki fajtársaik. A vizsgálat során 57 nőstény és 54 hím róka koponyáját hasonlították össze, és azt találták, hogy az egyedek élőhelye nagymértékben befolyásolta a koponya alakját. A városi példányok rövidebb és szélesebb orrúak voltak, agykoponyájuk pedig kisebb, mint a vidékieknek, ráadásul az ivari dimorfizmus is kevésbé érvényesült a városi környezetben élőknél. A Glasgow-i Egyetem kutatóinak 2020-ban publikált eredményei összecsengenek Beljajev kísérleteiben tapasztaltakkal. A friss tanulmány kitér a lehetséges okokra is. Ezek szerint a szelídség, vagyis az ember közelségét nem kerülő, sőt inkább kereső magatartás mellett a városi rókák arckoponyájának lerövidülését az is magyarázhatja, hogy az ilyen felépítésű állkapocs erősebb harapást tesz lehetővé, amire azért van szükség, mert az urbanizált környezetben gyakran kukázó ragadozók így könnyebben megbirkóznak a csontos maradékokkal. Szóval, ki tudja, lehet hogy a rókák mégsem várnak arra, hogy valaki megszelídítse őket?

Azonban a köztünk járó rókák humán- és állategészségügyi kockázatot is jelentenek. Bár a veszettség mára jelentősen visszaszorult, de egy másik szintén veszélyes betegség terjedőben. Ez nem más, mint az echinoccosis, egy galandféreg fertőzés, amelyet főként kutyafélék, például a róka és az aranysakál terjesztenek. A férgek vagy petéik a fertőzött rókák és aranysakálok bélsarával ürülnek, és akár egy évig is életképesek maradnak. Ha a peték azután a szimatoló kutyák szájába, orrába jutnak, vagy lábukra, szőrükre kerülnek, és lenyalják onnan, az állat béltraktusába jutva a peték őket is megfertőzik. Az állatok pedig tovább fertőzhetik, az embereket. De nem csak a házikedvenceken keresztül lehetséges a fertőzés, hiszen a petékkel szennyezett földön termő élelmiszerek, földközelben növő erdei bogyók, de a szennyezett víz is fertőzés forrása lehet. (És akkor még szóba sem került a rókákkal való közvetlen kontaktus, aminek az egyszeri, lelkes, közösségi médián felbuzdult állatvédő/állatmentő kiteszi magát.)

Az echinococcosisnak két fő fajtája van: a cisztás echinococcosis és az alveolaris echinococcosis. Az előbbit az Echinococcus granulosus, az utóbbit az Echinococcus multilocularis nevű galandféreg lárvái okozzák. A betegség rendszerint évekig lappang, tünetei jellemzően hasi panaszokkal, májproblémákkal jelentkeznek. Műtéti és/vagy gyógyszeres úton kezelhető. Ahogy egész Európában, úgy hazánkban is terjed a humán alveoláris echinococcosis Magyarországon 2023-ban 19, 2022-ben 9, 2021-ben 7, 2020-ban pedig még csak 4 beteget diagnosztizáltak.

Beláthatjuk tehát, hogy bármennyire is ismert és kedvelt állatok a rókák az emberek körében, de a velük való szoros együttélés nem feltétlenül kívánatos és mind vadgazdálkodási, természetvédelmi, illetve humán- és állategészségügyi szempontból is fontos a rókaállomány szabályozása.

Izsákné Simon Adrienn