Az utóbbi napokban, hetekben a Budán megjelent vaddisznóktól és azok elejtésétől hangos a sajtó. Dúlnak az indulatok mindkét oldalon, pedig az, hogy vadon élő állatok köztünk élnek – akár a nagyvárosokban is – nem újdonság. Ahogy az sem, hogy ezt a helyzetet valahogyan kezelni kell, illetve alkalmazkodni hozzá.
Sokan, sok tanulmányban és szakcikkben leírták már a városokban, településeken megjelenő, ott élőhelyet találó vadállatokkal kapcsolatos ismereteket, legújabb kutatási eredményeket, így én nem is vágom ilyen nagy fába a fejszémet, csak nagyon röviden térek ki a kérdésre.
A természetes élőhelyek átalakulása, az emberi települések terjeszkedése és számos állatfaj remek alkalmazkodó képessége révén egyre több szőrös, tollas és egyéb élőlénnyel osztjuk meg településeinket, melyek jelenlétét ma már természetesnek vesszük. Elég csak a 100-150 éve városiasodó fekete rigókra gondolni, vagy az örvös galambra, szajkóra, melyek urbanizálódása gyakorlatilag ma is a szemünk előtt zajlik. Ezek a madarak és persze sok más egyéb faj jellemzően nem okoznak gondot, így az ember megtűri őket maga körül, esetleg még kedvez is nekik például madárbarát, méhbarát, sünbarát, stb… kert kialakításával.
A probléma akkor kezdődik, mikor a városban élő vadállatok már kényelmetlenséget, kárt okoznak nekünk, például a korábban etetgetett galambok összepiszkítják a teraszok, a nyestek a megrágják az autókábeleket, a harkályok szétbontják az épületszigeteléseket, a dolmányos varjak a kukák kipakolásával, fészkelési időben pedig a járókelők ijesztgetésével, támadásával húzzák ki a gyufát sok embernél, míg a nagyobb testű állatok, mint például a vaddisznó félelmet válthatnak ki.
De mit keresnek a vadon élő állatok az ember közelében? Nos, manapság főként táplálékot, nyugalmat (elég csak az elhagyott épületekre, telkekre gondolni, ahová senki sem jár), illetve a változó klíma kapcsán egyre inkább vizet, amit meg is találnak a rendszeresen locsolt pázsitokon, kerti tavakban, közparkok tavacskáiban, vagy akár az üdülőkön, strandokon átkelve a Balatonban, Velencei tóban.
A vadon élő állatokkal való együtt élés kérdése nem új keletű, az Amerikai Egyesült Államokban már az 1960-as évek óta foglalkoznak a szakemberek a város vadgazdálkodás kérdéseivel. A hazai szaksajtót lapozgatva azonban úgy tűnik, hogy a fenti fogalom itthon az ezredfordulót követő évtized során került be a köztudatba.
Persze vadon élő állatok korábban is előfordultak olykor-olykor a városokban, de a korabeli hírek tanúsága szerint ezek az állatok többnyire valamilyen rendkívüli esemény miatt kerestek menedéket az ember közelében.
De hogyan nézett ki korábban egy-egy ilyen városon belüli ember - vad találkozás?
Az ilyen esetek, ahogyan most, úgy korábban is nagy szenzációnak számítottak, melyről beszámoltak a lapok, lássuk hát sorra a legérdekesebbeket.
Farkasok Szegeden, szarvasok Tatán, rókák Déván
Ilyenek különleges események lehettek például az 1800-as évek végének, 1900-as évek elejének szélsőségesen kemény telei, mikor több évben is beszámoltak a lapok arról, hogy a nagy hideg miatt farkasok keresik fel a településeket, a könnyebb zsákmány reményében. Ezek a hírek főként az erdélyi területekről érkeztek, de 1893 januárjában a Szegedi Hírmondó is beszámol az ordasok látogatásról, mely során a Nádas utcából két alkalommal is zsákmányolt juhot „a puszták éhes farkasa”.
Szintén a kemény tél eredményeként számoltak be szarvasok megjelenéséről Tatán, ahol a Főváros Lapokban 1888 februárjában megjelent rövid hír szerint „…Tatán a napokban egyik városi ház kinyúló kertjében, a gazda korán reggel két szép agancsost látott a szalma kazalja tövében heverészni. A zajra eliramodtak. Ezeket az eleség hiánya és a nagy hó űzte ki a két órányira levő pagonyból.”
Amíg ma már szinte senki nem lepődik meg a városokban megjelenő rókákon, addig ez az 1800-as években még egyáltalán nem volt megszokott dolog. Legalábbis erről árulkodik a Vadász-Lap 1894-es híre, mely érdekes esetként tudósít a ravaszdiak megjelenéséről Déván. A beszámoló szerint az évben igencsak elszaporodtak a rókák Déva környélén, mely egészen a hideg idő beálltáig nem igazán zavart senki. De a tél beköszöntével a rókák be-bejártak a városba, de nem álltak meg a külvárosi részeken, hanem egészen „… a város kellő közepén fekvő álló főreálintézet kertjébe látogattak be s eledel után kezdtek látni, majd ráakadván a szemétgödörre, olyan jól találták ott magukat, hogy észre sem vették, hogy már beköszöntött a reggel. Nemsokára azonban az intézeti szolgák megpillantották a két jövevényt s azt gondolván, hogy valami kutyák, elkergették onnan. De aztán csakhamar észrevették, hogy biz ezek mégsem kutyák s elkezdték a két jóllakott állatot hajszolni. Ezek persze egyenesen a kerítésnek rohantak, azonban tapasztalták, hogy ismételt kísérlet daczára sem tudtak jóllakva keresztül ugrani azon s eszeveszetten nyargalásztak fel s alá a kertben. Az egyik rókát sikerült is bekergetni egy ólba, hol aztán reája zárván az ajtót, szépen fogva maradt, a másik azonban futott hol előre hol hátra, mert észrevette, hogy kelepczébe került. Persze rögtön elküldtek egy puskásért s végre meg is jött Szinte Gábor tanár. Déva egyik ismert Nimródja s két lövéssel leterítette a furfangos állatot.”
A beavatkozás, illetve a városban megjelenő rókától való félelem nem volt alaptalan, mivel ekkoriban, sőt egészen az 1970-es évekig igen komoly kérdést jelentett a veszettség, mind közegészségügyi, mind állategészségügyi szempontból. Sok esetben a mai napig veszettnek gondolják a településeken megjelenő rókákat, pedig hazánkban a rókák immunizálásának és a kutyák kötelező oltásának hála 2017 óta nem fordult elő igazolt fertőzés.
Hallali a Terézvárosban
Nem a téli hideg és ínség miatt, hanem egészen más okból jelent meg két szarvas Kapuvár városában 1908 decemberében. A Somogyi Hírlap tudósítása szerint „…Szerdán a kapuvári béruradalom vadászatot tartott Kapuvár közelében amidőn is természetesen meg voltak zavarva az erdő és mező vadjai. Két szarvasbika is eszeveszett futásnak eredt, ámbár rájuk nézve tilalmi idő van, s Garta községbe futottak egyenesen. Az egyik szarvast amint értesülünk az egyik udvaron fejszével leütötték, a másik egy szép 12 ágú hátra szegett fejjel gyors futásba szaladt Garta, majd pedig Kapuvár főutcáján, nem csekély bámulatba ejtve a járókelőket. A Rábahídnál jövők elől letért, beugrott a Rábába, azt keresztül úszta a központi sörház, illetőleg a községi nagykorcsma udvarába menekült. Itt azonban nem tért egyik helyiségbe sem, hanem keresztülugrotta a kerítést az uradalomi területre jutott, ahonnan a Hanyság felé vette útját mögötte hagyva a bámészkodókat, kik még alig láttak szarvast a város utcáján futni.”
Ezek az esetek nem példa nélküliek. Talán a leghíresebb városi vadűzés Erzsébet királyné nevéhez fűződik, mikor is 1876. december 5-én rendezett szarvasvadászat a budapesti Andrássy út közelében fekvő Hunyadi téren ért véget. A Vadász és Versenylap cikke szerint „Kedden, decz. 5-én délben a palotai erdőnél volt a találkozó, ahol egy, a szállító szekérről elszabadult szarvast kellett elfogni. A szarvas eleintén Megyer felé tartott, onnét azonban nagy körben visszafordult és a vasúti töltés hosszában a Városliget felé iramodott. A pávaszigetén s a városligeti tó egyik ágán átmenve, a lövölde felé vitte a társaságot, majd a Szövetség-utczán át az Akáczfa-utczába ment át, egész a terézvárosi templomig. Innét a Sugárútra (ma Andrássy út) váltott át; az utczaseprők azonban innen elriasztották a mellékutczába, s igy a Király utczán át a Rákosárok utczába (ma Csengery utca) jutott s a kerítéseken átugorva, a Vörösmarty- és Chemniczi utczán át a Hunyady-térre ért. Itt egy nyílt kapun be, egy bekerített térségbe jutott, majd Spielman Márton zsibárus boltjába rontván, ott egy üvegszekrényt s több más tárgyat eltört, és végre elfogatott. Csudálatos, hogy a mérsékelt iram mellet a kopók a kövezeten nem vesztették el a szimatot. A folyvást kürtölő falkár, a csaholó falka, a vörös kabátok s a lovagló hölgyek nagy tömeget csődítettek össze. Királyné ő felségét mindenütt felismerték s lelkes »éljen« kiáltásokkal fogadták. A hallalinál jelen voltak: a királyná ő Felsége, Wallersse bárónő, Hohenlohe Rosa hgnő, Edelsheim-Gyulay és Vecsera bárónők. Az urak közül: a master gr. Esterházy Miklós, br. Edelsheim-Gyulay, gr. Andrásy Aladár, Sir Buchanan, gr. Zichy Victor, Tisza Lajos, gr. Batthyányi Elemér, gr. Károlyi Gyula, Kund Béla úr, br. Orczy Elek, gr. Kinsky Zdenko, Baltazzi A. ur, Lobkovitz hg., Berg hrg, gr. St-Julien, hg Esterházy Lajos és br. Döry. Ő Felsége a Királyné hazalovaglás közben megtekintette gr. Zichy Victor sugárúti palotáját, kíséretével együtt.”
Már csak résztvevők névsora miatt is nagy érdeklődést váltott ki az esemény a pesti polgárokból, így természetesen több lap is igyekezett beszámolni a terézvárosi szarvas vadászatról. A Pesti Napló, 1876. december 7-i esti kiadása az eset kapcsán megemlíti, hogy „… Ez az eljárás méltán megrovandó. […] a királyné őfelsége az egész vadásztársaságnak példát adott és az utczákon lassú ügetésre zabolázta lovát, a minő lovaglást az utczákon s különösen a széles sugárút lovagló útjain, ahol az egész vadásztársaság összegyűlt, naponként láthatni.”
Vadászható vadfajaink közül azonban a szarvasok csak alkalmi vendégek, melyek hébe-hóba tévednek a városba, mint például éppen egy évvel ezelőtt, mikor is egy, a Dunában úszó sérült gímszarvast mentettek ki a Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság munkatársai. Az állat végül sikeresen partot ért és a Tabán felé távozott. Ugyanebben az évben szintén egy gímszarvas tűnt fel a budai oldalon, ezúttal szeptemberben a Gellért hegyen (melyről valószínűsítették, hogy a júniusi, Dunából mentett egyed), de Miskolc sem maradt szarvas nélkül, ott egy dám bikával találták szembe magukat a temető látogatók Mindenszentek Napján. Az állatot végül a körülményekre való tekintettel kilőtték. Nincs ez persze automatikusan így minden esetben, hiszen a csömöri temetőben például évek óta élnek és járnak be őzek, akiket humánus módon (például önműködően záródó kapu, ultrahangos vadriasztó) igyekeznek a csokroktól, koszorúktól távol tartani.
Sertevadunk azonban, a szarvas félékkel ellentétben, a kutatások szerint nem csak ki-kivált erdei élőhelyéről, hanem már egyenesen beköltözött a lakott területekre. Ám az alábbi történet főszereplője még vélhetően valóban véletlenül keveredett Budára.
Vaddisznó vadászat a Várban
Nem, ez nem a közelmúltbeli esemény, hanem egy majd’ 100 évvel ezelőtti. (Bár ahogyan a mostani belterületi vadelejtés sem vadászat, úgy persze a szóban forgó eset sem volt igazi vadűzés.)
1925. október 17-én történt, hogy egy Budára keveredett vaddisznó tartotta lázban a várost és az újságírókat. A korabeli lapok beszámolói szerint szombatra virradó éjszaka a János-hegyen szolgálatot teljesítő rendőr észrevette, hogy egy vaddisznó ugrik ki az egyik bokorból, onnan pedig reggelre, a Krisztina körút környékére ért. Az állat híre addigra elért az I. kerületi rendőrkapitányságra és kezdetét vette a vaddisznóvadászat Budán. Az „Új Nemzedék” című lap tudósítója igen szemléletesen számol be az esetről, részletesen leírja a vaddisznó menekülési útvonalát, amit reggel már több rendőr is üldözőbe vett, élükön vitéz Magassy Antal rendőr felügyelővel. A részletesség mellett a tudósító humora is megcsillan az alábbi beszámolóban:
„… A vaddisznó ugyanis becsapta a rendőrséget és épen a kritikus pillanatban láttam felbukkanni újra, de nem a vélt helyen, hanem a sikló felső állomásánál, a téglafal melletti bozótban. Felfelé kapaszkodott a hegyoldalon, úgy látszik, egyenesen a miniszterelnökségre igyekezett, talán ott remélt védelmet találni. Ez a körülmény azt bizonyítja, hogy valóban vidékről tévedt be, mert egyébként nem igyekezett volna ilyen korán semmiféle állami hivatalba. …”
A hajsza végül a Várhegy oldalában ért véget, ahol a vaddisznó a bozótba vette be magát. Az „Új Barázda” című újság tudósítója így számol be a végkifejletről: „Ekkor már seregnyi rendőr kergette a városba tévedt vadat s az Alagút környékén csak úgy dummogott a revolver. (A rendőrök ugyanis több lövést is leadtak a disznóra a szolgálati fegyverükből, de csak megsebezték.) A vadkan benn bujkált a sűrűben, amely előtt az összeverődött több száz főnyi közönség rettentő lármát csapott. A rendőrök revolverekkel várták, hogy előbújjon, a várakozásnak végül is vitéz Magassy Antal rendőrfelügyelő vetett véget, aki beszaladt a miniszterelnökségi palotába s ott magától (a miniszterelnöktől) Bethlen István gróftól kért egy vadászfegyvert. Ezzel azután visszament a „vadászterületre” és egy jól irányzott lövéssel leterítette a hatalmas vadkant.”
A rendőr felügyelő az újságírói kérdésre így kommentálta az eseményt: „Ma reggel nem gondoltam még arra, hogy vaddisznóvadászatra megyek.”
Ahogy a fentiekből és persze számos friss vizsgálat, kutatás és tapasztalat eredményéből kitűnik a vadállatok – legalábbis egyes fajok – velünk élnek, profitálnak az emberi környezet nyújtotta lehetőségekből, így valószínűleg egyre gyakrabban kerülünk kapcsolatba velük.
Ahogyan a közelmúlt eseményei is rámutattak, ezekre az együttélés szülte helyzetekre, vagy akár összeütközésekre a lehetőségekhez mérten fel kell készülnie mindenkinek, legyen szó a jogalkotókról, szakemberekről vagy akár egyszerű hétköznapi polgárokról.
Izsákné Simon Adrienn
