Nagy-Tóth Hajnalka
AZ ELFELEJTETT ERDŐ
10.
A bükkök serege megindult a lucfenyők országa ellen a Bükk Király személyes vezetésével. Nem tettek egyetlen emberi mértékű lépést sem felénk, csak azt láttuk, ahogy az óriási fák egyre fenyegetőbben vesznek körbe bennünket. Már említettem, hogy a fák lassan gondolkodnak, lassan beszélnek - háborújuk sem zajlik gyorsan. A lágyszárúak a maguk módján mindent megtettek: évenként újabb területeket foglaltak el virágzásaik, maghullatásaik által. Időbe tellett, mire az Országgyűlés határozott arról, hogy az ország hadereje milyen rendben vonuljon fel, illetve, hogy a csapatok egy része induljon a déli határmezsgye védelmére.
A mindinkább fenyegető bükk-hódítás ellen az Országtanács elhatározta, hogy a szegény kis szajkó legszebb tollát keresztülhordoztatja az országban. Erre a hírre alig észrevehetően visszaérkezett egy rég nem látott vendég, kinek jöttét szinte csak én éreztem meg. Én és a Vándor. A Szélkirálylány a fülembe súgta, hogy ha elfogadom tőle, felajánlja segítségét ebben a szomorú ügyben. Ott lengedez majd a kis kék tollacska körül, hogy az állatok, akik egymásnak átadják a hadba hívó jelképet, véletlenül se tudják leejteni.
Csupán koronám apró bólintásával feleltem neki, a Szélkirálylány pedig a csapatom részévé vált.
A Bükkök királya is összehívta seregeit. Neki jóval nehezebb dolga volt, hiszen az egész Bükk-fennsík, sőt az egész Bükk-hegység az ő országához tartozott. Kiterjedt uradalmai voltak az Északi-középhegység más hegyrendszereiben, az egész Kárpát-medencében, illetve távolabbi rokonsága egész Észak-Európában. Persze ezeket nem hívta hadba, csak azért teszek említést róluk, hogy lásd a fájdalmas különbséget erőink között.
Ahogy korábban már említettem talán, a Bükk Király hadereje fegyelmezett rendben kimagasló faóriásain kívül a kis lágyszárúakból állott: a bükksás tudománya főként abban rejlik, hogy ha kell, tarackjáról gyorsan elszaporodik; gyökerének sűrű szövedéke még az erdő felújítását is képes gátolni. A gyepszintet eluralja, szerencsére az árnyékos erdőkben csak ritkán virágzik. Az egyvirágú gyöngyperje nagy tömegben sorakozik fel; a podagrafű pedig agresszív növésű faj, ami mindenhol jól fejlődik. Laza, nedves talajon hamar nagy felületet beborít és a többi lágy szárú növényt is képes kiszorítani.
A bükkök országának apró állatokból álló kisebb hadtestei tábort vertek határaink körül. A kis kék boglárkalepkék észrevétlenül átlibegtek kémkedni, és én nem engedtem meg a nálam állomásozó békáknak, hogy levadásszák őket. Ezzel szemben az ellenfél táborában szolgáló alpesi gőték, sárgahasú unkák a hűvös hegyi patakokon felfelé lopakodva nem csak információ után kutattak, hanem élelem után is, lehetőleg a mi sorainkat ritkítva.
Mind gyakrabban fedeztünk fel addig ismeretlen vaddisznókat, amint határaink mellett dagonyáztak látszólag önfeledt hanyagsággal, de apró szemeik ide-oda táncoltak közben, mintha nem lehetnének teljesen nyugodtak…
A bükk hadsereg hírszerzési értesülése szerint az Ősfenyves uralkodója még székhelyén tartózkodik, és számottevő katonai mozgás nincs.
Déli vonalainkat a gím-fejedelem védte.
Berengár főkapitányi rangot kapott, és nagy lendülettel utasította ragadozóit a nálunk legelésző növényevők zsákmányul ejtésére. Megtámadta a védvonalakat biztosító őzeket és kisebb állatokat, míg saját növényevői megsemmisítették a határszéleken virító lágyszárúink egy részét. Valamint a gím-fejedelem csapatát is elűzték a mezsgye közeléből. A területen fészkelő néhány parlagi sas a kerecsensólymokkal együtt kistestű madarainkat támadták meg, a bükkerdő kígyászölyvei kevés hüllő-barátunk felkutatására indultak.
Így ment mindez nap nap után, egymásba fordult évszakok kergetőztek. Ősztől tavaszig kissé csendesedtek a harcok, csupán néhány belvillongás jelezte, hogy a háború még tart.
A fiatal bükkök és más cserjék addigra szépen felcseperedtek, így Bereniké és én egyre ritkábban láthattuk egymást. Királyi apja megtiltotta neki, hogy szót váltson velem, mert attól félt, hogy telebeszélem a fejét a békére buzdító ostobaságaimmal, holott minden bükk számára egyértelmű, hogy mindennemű diplomatikus megegyezés kizárt, a fenyőknek ki kell takarodniuk a Bükk-fennsíkról, és mivel ez helyváltoztatással nem igen oldható meg, a bükköknek ki kell fordítaniuk bennünket a földből, ahol száz éve állunk.
Ennek szellemében cseperedett fel az ifjú bükk nemzedék, szemükben és szívükben soha nem látott gyűlölet lángolt irántunk.
Bereniké pedig szenvedett, egyre inkább úgy érezte, nem jó testbe született. Ő békés, vidám lélek volt, barátja minden élőnek, és szerencsétlenségére még azzal is sújtotta valami átok, hogy fajtársa helyett egy fenyőt szeretett. Az apja azt is elvárta volna tőle, hogy álltó helyében csavarodjon el, hogy még a tekintetünk se találkozhasson. Ám erre még a bükkök királya sem kényszeríthet senkit.
A Szélkirálylány ahol tudott, segített. Legalábbis nagyon igyekezett. Többször olyan lendülettel indult neki a fiatal bükkösöknek, hogy azok kis híján derékban kettétörtek. De érezte, hogy egyáltalán nem támogatom az erőszakot, és mivel feltétlen engedelmességet fogadott nekem, végül a „gyerekeknek” nem esett bántódásuk.
Egészen addig, amíg egy napon, a háború ki tudja, hányadik évében, az Ómassa nevű falucska felett néhány éve telepített bükk legények, akik a mi fenyvesünktől néhány kilométer távolságra növekedtek, óriási hibát nem követtek el. Úgy döntöttek önhatalmúlag, hogy minden, a mi területünkön kikelt vagy született kicsiny állatot megtámadnak, megijesztenek, ha az közéjük téved. Minden nyuszi, tűzlepke és egyéb ritka állat, mint például a fehérhátú fakopáncs – messze elkerülték azután azt a kis erdőszegletet. Ám egy szabadlelkű kövirigó, fajának igazi kis ékszere, a Szélleány barátja, szélesre tárt jókedvében mégis arra vetődött, boldogan dalolt egy meseszép dallamot, amit még valahol Ázsiában hallott. Mielőtt észrevehette volna, a megátalkodott suhancok egyszerre lengetni kezdték izmos karjaikat, vékony ágaikat, s az összezavarodott kismadarat készakarva vagy véletlenül, de nagyon megütötték. A dallam elhalt Ómassa csendjében, s a kis ékszer egyszerre holtan zuhant a mélybe.
Amikor a baleset híre elérkezett a Szélleányhoz, olyan irgalmatlan haragra gerjedt, amilyet még sosem látott az Erdő népe azelőtt! Mit sem törődött ekkor már a Törvénnyel, a Szabályokkal, de még velem sem: a szelíd fuvallat fájdalomtól tajtékzó, őrjöngő viharrá változott! Egyetlen barátja a kis kövirigó volt, mint ahogy annak az anyja és annak az anyja, amióta ezen a vidéken kószál. És most egy kegyetlen, értelmetlen játék miatt meg kellett halnia, és mindez a Bükk Király eszement gyűlölködése miatt történt így! Hát neki sem kellett több! Összeszedte minden erejét, minden haragját és egyszerre nekitámadt azoknak a fiatal fáknak! Azok recsegve-ropogva törtek ketté, ifjú testük hosszába hasadt meg, miután a Szélkirálylány a falu felől rontott rájuk, hegyoldalnak felfelé.
Nem tehettem semmit. Ám a legrosszabb még hátra volt. A Szélkirálylány cseppet sem diplomatikus látogatást tett a Bükk ország királyánál, aki védtelen volt vele szemben. A hatalmas termetű bölcs uralkodó egyszeriben megrettent, minden porcikáját remegés fogta el. Már megbánta, hogy csak az irántunk való gyűlölet vezérelte tetteit az elmúlt hosszú idő során. Hiába. A Szélkirálylány egyetlen gigászi tajtékkal támadt a vén faóriásra, aki úgy csavarodott ki a helyéből, mintha csak táncra perdült volna… Azután eldőlt, és vége volt. Bevégeztetett.
Hosszú, döbbent csönd állt be az erdőn. Senki nem mert mozdulni vagy rezdülni. Érezni lehetett a félelmet a levegőben. Jól láttuk, hogy Berengár és a többi bükkfa megrendülten áll az Uralkodó halott teste fölött és idő kellett hozzá, mire elhitték, hogy az, amit látnak, tényleg megtörtént.
A Szélkirálylány is érezte, hogy elvetette a sulykot. Kis barátját nem hozta vissza a fékevesztett tombolás, viszont ha eddig háborúzgattunk, ezután gyilkos küzdelem veszi majd kezdetét, amint a bükkök felocsúdnak. Tudta ő is, hogy nem maradhat. Még egyszer, utoljára eljött hozzám, körbefont karjaival, és fülembe súgta, hogy: „Bocsáss meg!” A következő pillanatban tovatűnt és én nem láttam mást, csak a mindenütt jelenlévő rémületet.
Mire a bükkök magukhoz tértek, elmúlt az ősz és elmúlt a tél is. A hajdani uralkodó testét az emberek – akik gyorsabban élnek, mint mi – már feldarabolták, és elszállították, hogy tüzelő és egyéb faanyag legyen belőle. Ahol a törzse a legvastagabb volt, egy szelvényt kimetszettek belőle és kiállították a valaha élt leghatalmasabb bükkfa emlékére.
Következő tavasszal Berengár főkapitány vette át a parancsnokságot, szívében dübörgött a harag. Bennünket, fenyőket okolt mindenért, és én úgy éreztem, mintha igaza lenne.
Megújult lendülettel szervezte újjá csapatait, hevülete gyűlölettől izzott. Még a Bükk Birodalom népe is némán figyelte a hadiparancsok osztogatását és a megvalósulásukat.
Mígnem valaki, aki a kezdetektől Berengár mellett állt, mégis megőrizte józanságát, egy pillanatra meg nem akasztotta a főkapitányt. Egy öreg muflon figyelmeztette a sötét lelkű nagyurat, hogy valamiről megfeledkezett:
- Lassan a törzzsel, Berengár Úr! Hű barátod voltam mindig, és a harcban is bajtársad vagyok. De ideje a bosszún kívül mással is törődnöd…
- Miről beszélsz, vén kos? Most már csakis az Ügy számít, hogy megtisztítsuk ezt az erdőt mindazoktól, akik jelenlétükkel beszennyezték…
- Lehet, hogy így van, ám ezt nem te döntöd el! A Birodalom ura ugyan halott, de a királynő helyett nem dönthetsz!
- Milyen királynőről beszélsz, muflon uram? Tán annyira beütötted a fejed legutóbb, hogy elfelejtetted: a Király egyedül uralta az erdőt?
- Ahogy mondod, nagyuram! Ám a Király halott, s most a Királynő uralja. Csak eddig időre volt szüksége, hogy fel tudja dolgozni mindazt, ami körülötte történt. Egyetlen bükkfának van joga itt intézkedni, hős Berengár!
Bereniké, a hajdan volt legnagyobb uralkodó leánya fogja eldönteni, mit tegyünk!
A megosztott Erdő népe mind a gyászában is csodaszép bükk-királynő felé fordult.
Folytatás következik....
TOVÁBBI FEJEZETEK
