Az idei év elején a hódok építő tevékenységükkel kerültek a figyelem középpontjába, ugyanis sikeresen rehabilitálták a Budapesten található Rákospalotai-lápot. A Magyar Közútkezelő Zrt. azonban elbontatta volna a hódgátat, mivel a megemelkedett vízszint az általa üzemeltetett olajfogó műtárgy működését veszélyezteti.

De nem csak a hódok építkezése kap rendre nagy média figyelmet. 2023 utolsó negyedévében 600 hód lelövését engedélyező kormányhivatali határozat borzolta a kedélyeket a magyar sajtóban. A dokumentum természetesen, mint minden engedély, csak a lehetőséget biztosítja a gyérítésre, nem kötelező a benne foglalt mennyiség terítékre hozatala. Azonban kiadása korántsem előzmények nélküli, ugyanis a 2022 júliusában jelent meg az agrárminiszteri rendelet, amely a védett fajokról szóló rendeletet módosította.

A módosítás szerint: „Közegészségügyi okból, […], az erdő- és mezőgazdasági termelés biztosítása, valamint a közérdeket sértő vízkárok megelőzése, mérséklése érdekében – amennyiben természetvédelmi érdeket nem sért és más célravezető megoldás nincs – […] az eurázsiai hód (Castor fiber) riasztása, elejtése, gyérítése, állományának szabályozása engedélyezhető.”

A gyérítési lehetőség során elpusztított eurázsiai hód (Castor fiber) származékának a gyérítés engedélyese és a gyérítést végző által történő személyes tartása, forgalomba hozatala és egyéb módon történő hasznosítása, valamint bemutatása a védett állatfajok védelmére, tartására, hasznosítására és bemutatására vonatkozó részletes szabályokról szóló 348/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 3. § (1) bekezdésében előírt természetvédelmi hatósági engedély nélkül végezhető. A származék forgalomba hozatala esetén az elejtett vadászható vadra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, azzal, hogy az apróvad gyűjtőigazoláson fel kell tüntetni a természetvédelmi hatóság (8a) bekezdés szerinti engedélyének számát és a gyérítés engedélyesének nevét.

A vízvisszatartásra alkalmas, mérhető vízszint különbséget okozó, a vízfolyás teljes keresztmetszetét átfogó, hód által épített struktúra (a továbbiakban: hódgát) elbontásához a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges. Ha a hódgát elbontása nem közvetlen közegészségügyi vagy közbiztonsági okból történik, akkor az elbontás csak abban az esetben engedélyezhető, ha a hódgát által megváltoztatott élőhelyeken élő védett és fokozottan védett fajok védelmének szempontjai nem sérülnek. Az engedélyezés során mérlegelni kell a vízvisszatartásra alkalmas hódgát környező területek vízellátottságára gyakorolt hatásait, és a bontás vadon élő őshonos szervezetekre, valamint a víztestek morfológiai állapotára gyakorolt esetleges negatív hatásait.”

Bár a kiadott engedély nagy sajtófigyelmet váltott ki, ne feledjük el, hogy gyérítésről van szó, ettől még a hód nem vált újra vadászható fajjá. Hogy miért újra? Mert egykor az volt! Ma azonban a vadgazdálkodási ágazat számára nem cél, hogy a hód (és a nutria) vadászhatóvá váljon, mert ettől kezdve felelősség terhelné őket e két faj által okozott károk miatt, annak ellenére, hogy a helyzetet nem ők idézték elő.

A hód viszont a középkorban, de még az újkor első századaiban is elterjedt fajnak számított hazánkban, ám az intenzív vadászat a 18. század végére erősen megtizedelte állományát, míg a 19. századi folyószabályozások, amelyek élőhelyét jelentős mértében átalakították végképp megpecsételték a sorsát, így egy időre kipusztult a faj Magyarország területéről, illetve Európa egyes vidékeiről. Az utolsó ismert példány 1854 februárjában került puskavégre a Komárom-Esztergom megyei Ács határában. Az elejtés körülményeiről, miszerint tévedésből lőtt rá a hódra, mivel vidrának nézte, maga az elejtő, Wachsmann Ferenc számolt be az Állattani Közlemények hasábjain.

A hód egykori jelenlétére számos településnevünk utal, mint például Nikla-Hódoshát (Somogy megye), Hegyháthodász (Vas megye) illetve Hodász (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye), mely falvakat egykor királyi hódvadászok, hódászok lakták. A hódászok a korabeli oklevelek tanúsága szerint gyakorlatilag az egész ország területén megtalálhatók voltak.

Ez ugyanis egy létező foglalkozás volt, mivel a hód vadászata nagy múltra tekint vissza, értékes gereznája, böjti ételnek számító húsa, gyógyászati célokra használt zsírja és még ezektől is becsesebb hódpézsmája vagy más néven a castoreum (az ivarszervek tájékán található tojásnagyságú, páros mirigy, illetve annak váladéka) miatt. A középkorban a királyi hódvadászoknak külön szervezetük volt, élén a hódvadászok ispánjával. A hódfogás a 16. századi feljegyzések szerint szigonnyal, hálóval vagy hódfogóval történt. Vadászati módjairól meglehetősen keveset tudunk, Pák Dienes, az első magyar nyelven írott vadászattudományi szakkönyv szerzője szerint „Vízpartokon csak holdvilágos éjjel láthatni, midőn a’ leső vadász könnyen ellőheti. Télen azon lékekhez, hol a’ jég alól ki ’s bejár vastőr tétetik, kijárását lúdforma nyomából könnyen megismérhetni. Vannak különös kutyák, mellyek azt mind lyukban, mind vízben kifürkészvén, hamar elölik vagy lövésre hajtják.” A teljesség kedvéért azonban hozzá kell tenni, hogy Pák nem fogalmaz egyértelműen, az általa leírt állat külleme és viselkedése, táplálkozása inkább vidrát sejtet, mint hódot, bár a „hódnedvről” és a kanadai hódvárakról is tesz említést, mégsem egyértelmű, hogy milyen állatról is van szó pontosan.

A fentiek ellenére nem árt vigyázni a kutyákra a hódok közelében, mivel több, általuk megtámadott kutya esetét is dokumentálták: „A hódakat magas vízálláskor lehet legjobban megfigyelni, mert ilyenkor váraikon és még gyakrabban az odasodort törzseken, vagy a csalitos martokon üldögélnek, holott rendes vízálláskor ritkábban s leginkább a part kiugró sarkain és fűzfa-ültetvényekben láthatók. Az utóbbi helyen néha oly makacsul megmaradnak, hogy még a vadászkutyák is állják őket. Ganzer erdész kutyája egyszer a vízbe követte a hódat és ott úszkált körülötte; a fölbukkanó hód valószínűleg pajtásának nézte a kutyát, mert nyugodtan hozzáúszott s csak akkor merült rémülten alá, a mikor a kutya már csaknem hozzáért és utána kapott. Erre a hód alulról hatalmasan megharapta a kutyát s jó darab húst szakított le róla. A gyorsan partra menekvő kutya sokáig sinlette a ritka kalandot.”

2023 tavaszán Budapesten a Római parton is hasonló eset játszódott le, amikor több mint tíz centiméter hosszan hasította fel egy kutya oldalát egy hód, feltehetően önvédelemből. Ok nélkül a hód nem támad, de szükség esetén éles fogaival hatékonyan képes védekezni, komoly sérüléseket okozva.

Ma nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett vadászatról a hód esetében, mivel egy védett faj gyérítési engedéllyel történő elejtése elsősorban természetvédelmi kérdés. A gyérítés október 1. és március 31. között végezhető, az engedélyezett eszközök és a módszerek azonosak a vadászható emlősfajok vadászata esetén alkalmazottakkal (sörétes- vagy golyósfegyverrel, íjjal, elöltöltő fegyverrel vagy csapdázással). Bár a gyérítés nem vadászati tevékenység, de ha vadász végzi, ebben az esetben is érvényesek kell, hogy legyenek a vadászat szakmai és a vadászetika írott és íratlan szabályai a speciális tevékenység sajátosságainak figyelembevétele mellett.

Vadászatának fő oka tehát, gereznájának és a hódpézsmának a megszerzése, hasznosítása volt, de ezek mellett természetesen a hód húsát is fogyasztották. Bornemissza Anna, erdélyi fejedelemasszony 1680-as szakácskönyvében az alábbi receptet olvashatjuk:

„A hód nevű állatnak az farkát fonnyaszd meg vízben: lemégyen az bűre, szép fejér lészen. Főzd meg vízben és ecetben. Csináld feketelével, [a feketelé egy népszerű mártás volt, amelyet több helyen is említ a szakácskönyv. Húsok és halak gyakori kísérője, tyúkvér, húsleves vagy alaplé, alma, hagyma, ecet és tárkony felhasználásával készült] hadd főjön benne, avagy mondolalével. A lábait is feketelével avagy mondolalével főzheted.”

De találhatunk kétféle receptet a hód elkészítésére Czifray István Magyar Nemzeti Szakácskönyvében is, amelynek első kiadása 1816-ban jelent meg, akkor még Legújabb Magyar Szakács-könyv címen. Lássuk hát, hogy József nádor udvari szakácsa mit javasol:

„Hódtalpat elkészíteni.

Megkövesztvén a tisztított és tisztára mosott hódtalpakat, tedd lábasba, melybe irósvajat, bort, eczetet, zöldséget, gyökereket, babérlevelet, gyömbért, czitromhéjat, sót és borsot tettél, s párold meg; azután tedd tálra, adj fölé irósvajat vagy czitromnedvet és zsemlyemorzsát s küld fel az asztalra.

Hód mártásban.

Páczolj meg egy hódczombot borban, eczetben, melybe babérlevelet, borsot, gyömbért, szegfűborsot és sót tettél, pergelj meg négy kanál rozskenyérmorzsát s egy kanál lisztet irósvajban szép barnára, tedd a lébe, forrald fel s hagyd leülepedni; meg kell jegyezni, hogy e lében a hódczombot is megpároltad; midőn készen van, a czombot tedd tálba s levét szűrd fölé szitán keresztül.”

A fenti recepteket vagy nem ismerték, vagy a feketelé nem nyerte el 2023-ban a tiszalpáriak tetszését, ugyanis az év elején gyérítési engedéllyel elejtett hódok végül a bográcsban kötöttek ki, pörkölt készült belőlük…

A vas megyei Hegyháthodászon – a történelmi hódvadászati hagyományokkal rendelkező településen – azonban sokkal változatosabb módon főtt a hód, először 2023-ban, az első Hód Fesztivál alkalmából. Prohászka Béla mesterszakács tökmagolajjal fényezett hódmártást készített dödöllével, valamint hód javát vörösboros lecsóval. 2024 tavaszán, a második alkalommal megrendezett fesztiválon pedig már négy féle, hódból készült finomságot kóstolhattak az érdeklődők: hodászi uborkás hódragut, hódtokányt serpenyőben pirítva dödöllével és medvehagymás hódjavát hegyháthodászi módra, valamint hód finomfalatot almaraguval. Az ételeket ismét Prohászka Béla készítette.

De hogyan jutott oda ez az egykor hazánk területéről kipusztult faj, hogy 600 példányára vonatkozó gyérítési engedélyt adjanak ki rá és mindenféle kulináris finomság készüljön belőle?

A hód hazai faunából való eltűnése régóta foglalkoztatta, majd cselekvésre késztette a természetvédelmi szakembereket. Már a Magyar Vadászújság 1938. évi lapszámában is megjelent a hódok visszatelepítésének gondolata: „A mai vadásztársadalomnak kellene megtelepítenie újra hazánk földjén azt a néhány vadfajtát s pusztulófélben lévő ősvadat, mely itt élt valaha s a megváltozott viszonyok és a féktelen pusztítás következtében tűnt el innen, így a hód visszatelepítése új kincset jelentene a természetkedvelőknek!”

Pár évvel később, 1941-ben nagyon érdekes észrevétellel kezdi hóddal kapcsolatos írását Vásárhelyi István – a lillafüredi pisztángtelep egykori vezetője, aki egy időben többek közt Berényi Vilmos írói álnéven publikált – a Magyar Vadászújság hasábjain:

„Utóbbi időben úgy a mi lapunkban, mint más lapokban, állandóan szerepel a MAVAD gereznavásárlási hirdetése. A megvételre keresett gereznák között a hód is szerepel. Nem a kákán is csomót keresés adja kezembe a tollat, hogy ezzel a hirdetéssel kapcsolatban, erről az országunkból már kipusztult s egész Európában igen megritkult állatról írjak s a hazai előfordulására vonatkozó adatokat, a régebbi irodalom alapján ismertessem. Egy ritka, pláne kipusztult állatnál, nagyon kell vigyázni minden nyomtatásban megjelent sorra, még ha hirdetés is az, mert a jövőben már esetleg abból is könnyen származhatik tévhit. Pl., ha egy század múlva valaki az irodalomban gyéren előforduló adatok alapján akarná a hód egykori, hazai elterjedését feldolgozni, a mai vadászlapok alapján jogosan gondolhatja és írhatja majd, hogy országunkban még az 1940-es években is elő kellett hogy forduljon, mert hiszen a prémkereskedelem listáján ekkor még állandóan szerepelt. Pedig, amint majd alább látni fogjuk, már egy századdal előbb, kipusztult. Azért az volna a hirdető céghez a tiszteletteljes kérésem, hogy ezt a fölösleges szót a hirdetésből hagyják el. Hiszen hódbőrvásárlási felhívásnak úgy sincs semmi értelme. Nálunk nem él. Így eladásra senki föl nem ajánlhatja. Külföldről meg, ahol még él, a hirdetésre úgysem kaphatnak, mert ritkaságánál fogva, kivitelre nem kerül.”

A fajjal kapcsolatos ismeretterjesztő írás zárógondolataként ismét megjelenik a visszatelepítés ötlete, ezúttal konkrét helyszínt is megnevezve, a tiszadobi ősmocsarat javasolja a szerző, mint lehetséges élőhelyet.

(Úgy látszik, a MAVAD-nál olvasták a hódprémmel kapcsolatos felvetést és egyet is értettek vele, mivel a következő, májusi lapszámban megjelent gerezna felvásárlási hirdetésből már hiányzik a hód.)

A hód visszatelepítésével kapcsolatos írások, hírek ezt követően időről-időre rendszeresen felbukkantak a hazai szaksajtóban, először mint beszámolók, később – egyre gyakrabban – mint egy lehetséges lépés.

Az első visszatelepítések a 20. század elején kezdődtek Skandináviában, Lettországban, majd a második világháború után Ausztriában, az NSZK-ban és Svájcban. Az eredményeket a hazai szaklapok lelkesen követték és publikálták, így a magyar olvasók hol a svédországi sikeres visszatelepítési programról értesültek, hol a szovjetunióbeli tapasztalatokról olvashattak. Később egyre több eredményes visszatelepítési programról számoltak be Lengyelországból, Németországból.

A védelem nyomán gyarapodni kezdő eredeti populációk is fokozott gondoskodásban részesültek, így 1988-ra például az NDK-ban az elbai hódok száma 1945. évi adatokhoz viszonyítva körülbelül tízszeresre nőtt (1800 példány), a Szovjetunió európai részén a forradalom utáni évekhez képest mintegy százszorosra emelkedett a faj állománya (22 000 példány). Franciaországban a ’80-as évek végére körülbelül 2000, Skandináviában 20-25 000 hód élt. Ausztriában a 70-es években kezdték telepíteni a Duna mentén. Ezek szaporulata újabb és újabb pontokra települt, és 1980 óta többször észleltek hódokat Csehszlovákia Ausztriával határos részein. 1987-88 telén nálunk is 1-2 példány megjelenésére utaló jeleket figyeltek meg a Szigetközben.

A hazai megjelenéssel egyidőben lassanként elkezdtek szállingózni azok az információk is, amelyek szerint a korábbi külföldi telepítések olyan jól sikerültek, hogy a folyamatosan növekvő hódállományt lassan szabályozni kell. A németországi Münchmünster település közelében élő állomány esetében az áttelepítést szorgalmazták a szakemberek, míg Lengyelország esetében az újra vadászhatóvá tételt rebesgették.

A sok külföldi tapasztalatot, példát végül hosszas egyeztetések, engedélyezések és gondos előkészítést, majd – hazánkban is – tettek követték. 1996-ban engedték szabadon az első hódokat Gemencen. A visszatelepítési programok hatására mára újra meghódította az eredeti elterjedési területét.

Magyarországon az 1980-as évek végén jelent meg újra, a Szigetközben, ausztriai telepítések nyomán. A WWF Magyarország 1996 és 2008 között 234 példányt engedett szabadon. 2007-ben a hazai állományt 500 egyedre, 2011-ben 718–905 közé becsülték. 2015-ben már 2500–3000, 2017-ben pedig legalább 4000 egyed élt hazánkban. Bár korábban nem álltak rendelkezésre rendszeres, az egész ország területére kiterjedő felmérési adatok, de mára már Magyarország teljes területén jelen vannak a hódok. Ahhoz, hogy az állomány nagyságáról és térbeli mintázatáról minél pontosabb képet kapjanak a szakemberek, 2022-ben útjára indult a Hód-Térkép elnevezésű, közösségi adatgyűjtésen alapuló program a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont projektjeként. Ezzel párhuzamosan a kutatók sem tétlenkedtek, az elmúlt évek során végzett felméréseik szerint nagyjából 11 000 hód élhet ma Magyarországon.

Az utóbbi években egyre gyakrabban kapnak nyilvánosságot az általuk okozott károk, illetve az azok megelőzésére vonatkozó javaslatok. A probléma nem újkeletű, Győr-Moson-Sopron megyében már 2016-ban szorgalmazta az állományszabályozás kérdését az akkori Földművelésügyi Minisztérium szakállamtitkára. A tervezett, átgondolt állománykezelés és beavatkozás, átfogó, gondosan előkészített hódstratégia létrehozása természetvédelmi oldalról is elfogadható, legalábbis a fajjal foglalkozó szakemberek így nyilatkoztak a Magyar Biológiai Társaság Állattani Szakosztályának 2022. szeptember 7-én megtartott 1058. előadóülésén.

Az Állattani Közleményekben megjelent összefoglaló alapján elmondható, hogy ma már állományszabályozásuk egyre fontosabb kérdéssé válik. Ahogy a hóddal foglalkozó szakemberek megfogalmazták, az állomány csökkentésével megakadályozható túlszaporodásuk; az egyedek húsa pedig emberi fogyasztásra alkalmas, sőt egészséges. A hazai hódállománynak csak töredéke okoz gazdasági kárt, ám a gazdálkodók nem kötelezhetők a hódkár tűrésére, mert konfliktust szül. Mindezek mellett fontos az állomány hosszú távú monitorozása. Ökoszisztéma mérnök fajként, életmódjából, táplálkozási szokásaiból adódóan kedvező hatást gyakorolhat, mivel a hódgát megváltoztatja a vízáramlási viszonyokat, emeli a talajvízszintet, állóvizes területeket hoz létre, holt fát termel. A 2022-es súlyos aszály során a hódgátak hatékonyan tartották vissza a vizet és segítették a biodiverzitás megőrzését. Ugyanakkor az általuk megemelt vízszint rongálhatja a vízügyi műtárgyakat, ami ellen a műtárgyak mechanikai védelmével vagy átereszek építésével lehet védekezni. A hódgátak elbontása azonban nem hatásos, mert az állatok gyorsan visszaépítik. Azt az ülés valamennyi előadója kihangsúlyozta, hogy végső soron a különböző beavatkozási lehetőségek mellett alapvető feladatunk megtanulni újra együtt élni a hóddal.

Izsákné Simon Adrienn