Közismert tény, hogy a solymászati ismereteket és solymászat szokását a magyarság keletről hozta magával a Kárpát - medencébe. Csőre Pál szerint elődeink a török népektől tanulták a ragadozó madárral való vadászatot és ebből kifolyólag „lényeges szerepet játszott ennek a vadászati módnak az európai elterjesztésében.” Helyszűke miatt sajnos nem vállalkozhatunk arra, hogy végig járjuk a solymászat európai terjedésének állomásait, sőt, forrásait sem tudjuk a téma fontosságához mérten tárgyalni, ehelyett csupán jeleneteket villantunk fel a solymászat hazai történetéből.

Számos forrás bizonyítja, hogy uralkodóink és főuraink, különösen kedvelték a solymászatot, vagy ahogy azt gróf Rákóczi László főúr, naplójában is említi, a ragadozó madarakkal való „mulatást”, amit lovon és nyílt terepen űztek. A solymászat, egy nagy történelmi múlttal rendelkező vadászati mód, melynek során a természetben előforduló ragadozó madarakat idomították vadászatra. Az elnevezése ugyan sólyomra utal, de erre a célra használtak más ragadozómadarakat is. Az elnevezésük a történelem során többször változott, pl. ölyv, öllyű, ülü, kisülü, karuly, karol, ráró, kerecsen, sólyom stb. Ezek a későbbiek folyamán számos félreértésre adtak okot.  A kabasólyom (Falco subbuteo) a középkorban elsősorban a főúri ifjak és arisztokrata hölgyek körében volt népszerű solymászmadár. A kabasólyom mellett a kis sólyom (Falco columbarius) is népszerű volt, mindkét madárfajt elsősorban fürjek pedzésére idomították. Krónikásainknál, Anonymusnál és Kézai Simonnál valamint másoknál is előforduló vadászmadár név az „Astur”. A latin eredetű szónak mai magyar megfelelője a héja (Accipiter gentilis). Korábbi tudományos neve az „Astur palumbarius” viszont III. Béla király névtelen jegyzője által használt nevet igazolja vissza. A héja jelölésére több magyar név is, így az „ölyv”, vagy „ölyü” előfordul a 13. századi forrásokban és más hasonló hangzású szó, esetenként a „karuly” is, bár az utóbbit, a latin „Accipiter” névvel együtt többségében a karvalyra (Accipiter nisus) alkalmazták. Az első két név ma már nem héját, hanem az ölyv-féléket (Buteo sp.) jelenti. A régi írásokban a „karol”, „karul”, „karuly” gyakran a nagyobb testű tojó karvalyt jelentette, míg a kisebb hímre a „sprinc”-et, a német nyelvből származó kifejezést használták. Egy 16. századból származó írásban található a „kiköcsén madár” kifejezés, mely valószínűleg a kerecsensólyom (Falco cherrug) egyik régi neve volt. A vadászmadarak középkori és kora újkori elnevezésére még több példát tudnánk felsorakoztatni, de ehelyett nézzük meg milyen jelentősége volt a kora újkori magyar arisztokrácia életében a betanított ragadozómadaraknak.

gróf Rákóczi László 

Az általunk vizsgált kora újkori forrásokban leggyakrabban a karvalyt említik.  A történelmi Magyarország területén a legtöbb vadászmadár Erdély területéről került ki, ahol több településen is éltek solymászok. A fejedelmek számára idomították a madarakat, melyeket a fészkekből szedtek ki és neveltek fel. Bethlen Gábor 1614. évi lustrája (összeírása) szerint Székelyföldön 27 solymászt írtak össze. Megbecsülésüket és fontosságukat az is jelzi, hogy fejedelmek sora foglalta rendeletbe – vagy erősítette meg – a solymászok adó és hadi szolgálat alóli mentességét.

Honnan a solymászok kivételes megbecsülése? Onnan, hogy a szultánoknak, és az Oszmán – Birodalom előkelőinek is rendkívül kedvelt időtöltése volt a solymászat, így sok mindent megtettek, hogy hozzájussanak egy-egy jól idomított vadászmadárhoz. Ezt Erdély vezetői sólymok ajándékozásával ki is használták. Ezzel indokolható, hogy a ragadozó madarak begyűjtésével illetve solymászattal foglakozó székelyek száma a század folyamán olyannyira megnőtt, hogy 18. század elején már száznál többre becsülték őket. I. Apafi Mihály fejedelem 1676. augusztus 22-én, Radnóton kelt, az udvarhelyszéki alkirálybírák és tisztek részére kiadott rendeletéből ismerjük kötelezettségeiket. A parancs szerint az udvarhelyszéki “solymárok” az adóval együtt minden esztendőben a Portára nyolc sólymot tartoztak beszolgáltatni. A Széknek kellett gondoskodnia arról, hogy a beszolgáltatandó sólymokat előkészítsék és szeptember 25-én úgy jelenjenek meg Brassóban, hogy onnan az adóval együtt útnak tudjanak indulni az Oszmán fővárosba.

A ragadozó madárral való vadászathoz a madarak mellett kisegítőként leginkább „vizsla típusú” vadászebeket használtak.  Az apróvad vadászatára jól használható kopókra a 16. században már megjelenik a vizsla elnevezés (Fürjészeb = fürjet álló kutya; fürjet felkutató, észrevevő eb = vizsla - a vizslat, kutat szóból), sokat változtak az évszázadok folyamán amíg kialakultak a jól ismert mai vizslafajták.. A solymászebek szimatra keresett, a vadászmadarak szemre, így jól kiegészítették egymást. Oly nagyra becsülték ezeket a kutyákat, hogy gyakran a vadászmadarakkal együtt küldtek barátaiknak ajándékba vizslát, vagy kértek is egymástól, mint például 1568-ban Batthyány Ferencné, fiától Batthyány Boldizsártól kér sólymot és hozzá vizslát is, mert ahogy írja: „hallottuk, hogy Kegyelmednek jók vannak, de nekünk egy sánta rárónál több nincsen és vizslánk sincsen.”

Johann Elias Ridinger - Az ősz

A ragadozó madárral történő vadászatnak két alapvető módját különböztetjük meg, mindkettőben egyaránt jelentős szerep jutott a jól idomított vizsláknak. Az első, az alacsonyröptű solymászat, amit leginkább héjával és karvallyal gyakoroltak. Amíg a vizsla a mezőn vagy a nádasban kereste a vadat, addig a ragadozó madár kézen ülve nyugodtan várt. Amint a vizsla vadat szimatolt és megmerevedett, tehát állta a vadat, majd azt, parancsszóra beugorva felzavarta, lehúzták a ragadozó madár fejéről a sapkát és a madarat a menekülő vad után „dobták”. Az pedig addig űzte, míg — a foglyot, fácánt, fürjet — végül levágta. Másféle szárnyasok, vízimadarak vagy futó vad, például nyúl után is bocsájtották ezeket a madarakat. A kutyának nem volt szabad elhoznia a levágott vadat. A solymász odalovagolt és jutalomfalatra „elcserélte” a madárral a zsákmányt. A vadászmadarakat felváltva bocsájtották a vad után és általában lovon követték őket.

A második mód az úgynevezett magasröptű solymászat. Ebben az esetben a kézen ülő sólyom fejéről levették a sólyomsapkát sapkát és felengedték a magasba, hogy ott körözve keresse a felrebbenő vadat. Ez a vadászati mód elsősorban fácánra, fogolyra, fürjre és a különböző vízi szárnyasokra volt a legeredményesebb. Ilyenkor, az alacsonyröptű módhoz hasonlóan, a vizsla vadat állt, azt parancsra felverte, vagy a solymász „kitaposta”, a sólyom a magasból meglátta a menekülő szárnyast, majd zuhanórepülésben a levegőben levágta azt. Ezután általában a vizsla feladata volt a vadászmadár által „levágott” zsákmány megkeresése, felvétele és elhozása, vagyis apportírozása.

Az eredményes solymászathoz elengedhetetlen volt a jó apportírozó vizsla, s hogy ez milyen ritka volt, arról I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ír kisebbik fiának. A fejedelem őt kérte, hogy szerezzen neki minél hamarabb két olyan kutyát, amelyik “az fogoly madarat hazura” hozzák. A fejedelemnek a brassói bíróhoz intézett leveleiben is gyakran szerepelnek vizslák. Amint megtudta, hogy valamely brassói polgárnak jó vadászkutyája volt, rögtön írt a bírónak, hogy a kutyákat megszerezze magának. Eötvös Michael bírónak 1642. augusztus 17-én a következő levelet adta át a fogarasi futár: „Hüsegetek Varasaban Christof Pál, Draut Simon, Draut György, Segesdi Bálint, Kercz János és Ferenczi Christof hiveinknak ertjük jo Fürgesző Vislajokat lenni s mivel mostan ollyanak nelkül szükösök vagyunk, im irattunk magunknak is edgyet-edgyet az javaban küldgyenek számunkra. Azért hüsegednek is kegyelmesen parancsollyuk magais megintze eöket, mindenik jot küldgyön, az ki az többi között jobbik, valhasson böczöletet mindenik előttünk, roszszat nekünk ne küldgyenek.” Vadászember azonban nem szívesen mond le a kutyájáról, még ha a fejedelem kívánta, akkor sem. Látszik, hogy nem siettek a kutyák elküldésével, mivel augusztus 26-án a fejedelem újra írt. Erősen sürgette a bírót, hogy „kültest küldgye” azokat s velük együtt Berger Lőrincz diák két vizsláját, a melyek „Rossa és Tacsy” névre hallgatnak.

Gróf Bethlen Miklós ifjú korában gyakran járt ragadozó madárral vadászni. Egyik alkalommal, mikor a szolgái és egy jáger kíséretében ölyvvel (ami feltehetően héja volt) ment vadászni, majdnem szeme világát vesztette el. Bethlen vadászölyve az apróvad után repült, de ahelyett, hogy lecsapott volna, mindig visszatért Bethlenhez. Egyik alkalommal Bethlen erre dühbe gurult, letette a madarat a földre, de mivel attól tartott, hogy közben a kutyái nyulat ugrasztanak fel, nyomban vissza is hívta a kezére a madarat. Erre az ölyv hirtelen Bethlen arcába repült, csőrével a gróf szájába kapott. Bethlen mérgében a földhöz vágta a madarat és egy karóval agyonütötte. Miután a főúr lehiggadt, meg is siratta madarát. Vass György, a később grófi rangra emelt Wass család egyik őse szintén lelkes gyakorlója volt a solymászatnak. Egyik karvalyát egy gombkötővel idomíttatta. A vadászatba való beavatását, un. „foglyosítását”, saját maga végezte, de az is előfordult, hogy saját kezűleg tanított be egy karvalyát.

Korabeli képi ábrázolások bizonyítják, hogy a röptetés az arisztokrata hölgyeket is magával ragadta. A korszak más előkelő hölgyeihez hasonlóan szívesen vadászott Kanizsay Orsolya is férjével, Nádasdy Tamással. A nádor által 1558-ban Bécsből, feleségéhez írt egyik leveléből kiderül, hogy az asszony is részt vett solymászaton: „Az karvalyokat, kérlek, tartsad szépen és őröztesd, hogy mikoron istennek kegyelmességéből innejd haza szabadulok, lehessen mindkettőnknek használatunkra és mulatságunkra.” Arra is van példa, hogy a vadászatokon alkalmazott állatok – jelen esetben egy karvaly – beszerzése is Kanizsay Orsolyára hárult.

Rákóczi László gróf is főleg karvallyal vadászott, bár nem mindig nevezi meg naplójában, csak annyit írt: „madárral”. Ha ő maga nem ért rá, inasait küldte madarászni, vagy fürjészni: „Fogattam madárral fürjet No. 20.”  II. Rákóczi Ferenc udvari titkárának, Beniczky Gáspárnak naplójában többször szerepel, hogy „mulatságnak kedvéért foglyászni” ment Rákóczi. Hogy a fejedeleme ezt a tevékenységet különösen kedvelte, azt az is mutatja, hogy Ottlyk Pál fejedelmi udvarnok arra panaszkodott egyik levelében, hogy mióta Rákócziék Szerencsre jöttek, a sok foglyászás és kacsázás közben a fejedelem öt pár csizmát elszaggatott. Bár külön nem említi Beniczky a ragadozó madarak jelenlétét, de feltételezhetően Rákóczi is ezekkel vadászott szárnyasokra a legtöbb esetben.

Kétségtelen, hogy a kora újkorban a ragadozó madárral való pedzésnek élelemszerző funkciója is volt, az elfogott apróvad a főúr konyhájára került, színesítve a főúri család étrendjét, viszont a felsorolt példákból is jól látszik, hogy a solymászat itt már leginkább a kikapcsolódást, a szórakozást, a „mulatás”-t jelentette.

Sánta Ákos

A fenti írás megjelent az Állatvilág Magazin 2020. szeptember-októberi lapszámában