155 évvel ezelőtt, 1865. május 31-én született Kőszegen Chernelházi Chernel István, ornitológus. Már édesapja, Chernel Kálmán, földbirtokos, helytörténész is foglalkozott vadászattal és ornitológiával, így nem meglepő, hogy Chernel István érdeklődése is hamar e témák irányába fordult. A madármegfigyelés fiatalon magával ragadta Chernelt, sőt nem csak figyelte és tanulmányozta a madarakat, de már egészen korán, mindössze 12 éves korában elkezdte tapasztalatait naplóban feljegyezni. Apja ugyan közigazgatási pályára szánta fiát, aki az apai kívánságnak megfelelően gimnáziumi tanulmányai után jogot hallgatott, először Pozsonyban, majd Budapesten 2-2 évig. Egyetemi tanulmányi alatt is folyamatosan és mélyrehatóan foglalkozott a madártannal. Pozsonyban töltött évei alatt a Kis-Kárpátokban és Csallóközben végez madártani megfigyeléseket, majd pedig Budapesten a Nemzeti Múzeum, az Egyetem, a Természettudományi Társulat és az Akadémia Könyvtárában tanulmányozta a madártani irodalmat. Ekkoriban ismerkedett meg a kor két jeles ornitológusával, Csató Jánossal és Herman Ottóval.
Az egyetem elvégzését követően 1888-ban kinevezték közigazgatási gyakornoknak Sopronban, ám ezt a munkát hamarosan otthagyta Chernel és visszatért Kőszegre, hogy minden idejét az ornitológiának és a madaraknak szentelje.
1890-ben már országosan is ismert kutató, sőt az 1891-es budapesti II. Nemzetközi Ornithológiai Kongresszust előkészítő bizottság tagjává is megválasztották. Közben pedig folyamatosan járta az országot, madártani megfigyeléseiről naplót ír, jegyzeteket készít. 1891-ben feleségével Norvégiába utazik, ahol madártani megfigyelései mellett útközben tanulmányozza azon nagy városok (Hamburg, London, Párizs) szépművészeti gyűjteményeit, állatkertjeit, zoológiai múzeumait, melyek érintésével úti céljához Tromső szigetére ér. Úti élményeiről, tapasztalatairól az 1983-ban megjelent Utazás Norvégia végvidékeire című könyvében számol be. A könyv írásakor Chernel a geológiai, földrajzi, néprajzi és történelmi részletek leírásánál - saját megfigyelései és tapasztalatai mellett - felhasználta a külföldi szakirodalmat is, így téve művét mind pontosabbá, hitelesebbé.
Chernel Norvégiában figyelt fel a sí használatára is. 1893-tól több cikket írt ennek a sportnak népszerűsítése érdekében, 1897-ben pedig kiadta A lábszánkózás kézikönyvét, mely az első hazai könyv volt, ami ezzel a sporttal foglalkozott. A ma is értékes munka a maga korában nagy előrelépést jelentett a sísport magyarországi meghonosításában.
Rengeteg szakcikke, a Madarak és Fák Napjának hazai meghonosítás, az Aquila című madártani folyóirat főszerkesztői munkája és a Magyar Ornitológiai Központ vezetése mellett azonban élete fő műve talán mégis az 1899-ben megjelent Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre címet viselő három kötetes szakkönyv.
A Magyarország madarai 1985-ben megjelent reprint kiadásban
Ez volt az első tudományos madártani munka, amely magyar szerző alkotása. Megírására Darányi Ignác egykori földművelésügyi miniszter adott megbízást Chernelnek. A könyv célja, hogy gyakorlati tanácsokat adjon a gazdasági szakembereknek. Az első kötet a madarak szerepéről, az emberi életben és a természetben elfoglalt helyéről, a madarak testi, szervi felépítéséről szól. A második vaskos kötet elején röviden ismerteti a madarak rendszertanát. A továbbiakban a rendek, családok, alcsaládok és nemek keretén belül tárgyal minden honos fajt. Magyar és tudományos neveik mellett, népies neveiket is leírja, életmódjukat szemléletesen ismerteti, mely leírásokat Háry Gyula és Nécsey István illusztrációi gazdagítanak. A kötet megjelenésekor szerzőjének neve ismert lett a külföldi szakmai körökben is. E monumentális munka 22 évi gyűjtés és feldolgozás, rendszerezés eredménye.
Chernel bár ornitológusként jól ismert, de azt már kevesebben tudják, hogy szenvedélyes vadász is volt, már 10 éves kora óta vadászott. „A vadászat nemes élvezetét atyám vezetése és útmutatása mellett 1875-ben kezdtem […]. Minthogy az ornithológia mindenkor kedvencz szakmám közé tartozott, vadásznaplóm második részét kizárólag az elejtett madaraknak szenteltem, s így az első részben a vadak, a másodikban a szorosan vett vadászathoz nem tartozó darabok találhatók fel. Első verebemtől kezdve minden elejtett vadról pontos jegyzéket vezettem s csak azt írtam fel, mit haza hoztam, vagy magam emeltem föl…” – így vall a vadászatról kézzel írott 1875–1905 között vezetett – vadász naplójában 1886-ban.
Mesterei a vadászat területén nagybátyjai, Chernel Viktor és gróf Festetics Elek voltak, velük együtt kereste fel első időben főként a kőszegi és környéki vadászterületeket, de rokoni kapcsolatai révén Csabrendeken, Ötvösön, Mihályiban és Rábakövesden is vadászott.
Madártani szakcikkei mellett 1880-tól rendszeresen jelentek meg írásai a Vadász-Lapban. A rá jellemző precizitással vadásznaplót is vezetett, illetve vadászatai alkalmával sem mulaszt el madártani megfigyeléseket tenni, ezeket feljegyezni.
„Vadászataim alatt figyelmemet különösen kiterjesztém a rendellenes, beteg csőrképződésű foglyokra, s eddig következő négyféle képződést találtam:I. Alsó káva: rendes; felső káva: megnyúlt és felfelé hajló, mint az orrszarvúnál. Egy ilyen abnormis csőrű foglyot lőttem 1883. év nyarán, melynek ábráját a Vadász-Lap IV. évf. 26. sz. hozta. Atyám beszélte, hogy egy ízben ő ilyen csőr-alkotású foglyokat, szám szerint hat darabot lőtt egy csapatból.II. Alsó káva: rendkívül megnyúlt s felfelé hajló; felső káva: szintén megnyúlt és lefelé hajló. E csőr-idom tehát a keresztcsőrűekéhez (Loxia) hasonlít. Kemenes-Högyészen, a Marcal mentén fordultak elő ilyen csőrű foglyok.III. Alsó káva: a rendesnél valamivel hosszabb és egyenes; a felső káva: rövidebb, mint az alsó és szintén egyenes.IV. Alsó káva: rendes hosszúságú, csakhogy balra hajló; felső káva: rendes hosszúságú, de egyenes.Mindenesetre még többféle képződés is fordul elő a fogolycsőrnél, de az itt leírtakat már saját magam által lövötteken észleltem, és nem csak egy ízben tapasztaltam.”(1886)
A napló bejegyzésben említett abnormis csőrű fogoly (Vadász-Lap, 1883)
Chernel már fiatalon elsajátított a madár preparálás tudományát soproni középiskolai tanárától Fászl Istvántól. Az így megszerzett tudást, a madártani ismereteket és a vadászat szenvedélyét ötvözve létrehozott több, tudományos értékű és színvonalú preparátum gyűjteményt, melyeket a Magyar Ornitológiai Központnak illetve a Vasvármegyei Múzeumnak ajándékozott. Chernel volt a már említett Vasvármegyei Múzeum természetrajzi osztályának megalapítója és első őre, 1908-tól 1912-ig.
És bár Chernel is szenvedélyes vadász volt, minden esetben szem előtt tartotta a vadászias, etikus viselkedést, és nem mulasztotta el erre felhívni a figyelmet a Vadász-Lap hasábjain sem. 1915. március 15-i lapszámban jelent meg ezzel kapcsolatos Komoly szó vadászainkhoz című írása, melyben élesen bírálja a vadásztársadalmaz azért, mert az elejtett vadakról szóló éves kimutatás soraiban rendszeresen és nagy mennyiségben találhatóak olyan fajok, melyeket már akkor is védett a törvény. Ilyenek voltak többek közt a különböző bagoly fajok, vércsék, sirályok, de kiváltképp a keselyűk, melyek elejtését Chernel igencsak nehezményezi. És bár a törvény nem védte akkoriban a keselyűket, de Chernel szót emelt mellettük, hivatkozva arra, hogy ezek a madarak dögevők, így vadászati, vadgazdálkodási szempontból semmivel sem indokolható a vadászatuk, emellett pedig már csak igen kevés példányuk élt akkor hazánkban. Az elejtési statisztikák eredményei igen éles bírálatra késztetik Chernelt, aki ne feledjük, maga is vadász!
„Hogy a mi vadászó közönségünk jórésze még mennyire nem üti meg azt a színvonalat, a mit a «vérbeli vadász» nemes fogalma kifejez, azt misem bizonyítja beszélőbben, mint a hazánk területén elejtett vadakról évenként közzétett kimutatás.[…]
Van azonban még egy megjegyzésem a mi vadlelövésünk kimutatásához. Nem egyéb, mint az, hogy a közzétett adatok sokkal kevesebb eredményről számolnak be, mint a mennyit a valóságban a fegyverek zsákmányoltak. Áll ez kivált az épen szóban forgó védett fajokról. Hiszen a java része a statisztika anyagának többnyire a nagyobb uradalmak, vadásztársaságok állal beküldött adatokból kerül csak ki, a kisebb vadászterületek bérlőitől és magánosoktól elejtett vadakról azonban — pedig ez a mennyiség sem kicsinylendő — tüzetes tudomást alig szerezhetünk. Nem hiszem tehát, hogy tévedek, ha a hivatalos statisztikában szereplő vércsék, baglyok, sirályok és keselyük számát kikerekítem 100,000 darabra. Különben akár a tényleg kimutatott s a keselyük számával 85,151 drb.-ra rugó mennyiség mellett maradunk, akár a valóságot inkább megközelítő 100,000 drb.-ot fogadjuk el, annyi bizonyos, hogy olyan rengeteg száma ez a jogosulatlanul elpusztított hasznos madaraknak, mely teljesen megvéd azok szemrehányásától, a kik talán túlságosan keménynek találják e sorok elején tett ama kijelentésemet, hogy a «vérbeli vadászok» számának sajnálatosan csekély voltát mily élénken tükrözi vadászati statisztikánk.
Bizony gondolkozóba ejthet ez a tény és furcsa világot vet vadászaink törvényismeretére, törvénytiszteletére, szaktudására és vadászias érzületére különösen, ha latba vesszük még, hogy a tilalom ellenére elpusztított fajokat túlnyomó részben vadőrök, erdőőrök, erdészek, szóval hivatásos vadászok ejtik el, a kiknek a törvény rendelkezéseit már állasuknál fogva is tüzetesebben kellene tudniok s az idevágó természetrajzi ismeretekben is legalább elemi tájékozottsággal kellene birniok, mert hiszen ők a törvény ellenőrzői és érvényesülésének közegei. […]
Nagy ideje, hogy kimossuk e szégyenfoltját zöld kabátunknak. Ne puskázzunk, hanem vadásszunk, úgy amint azt a törvény és a vadászbecsület kívánja.”
Izsákné Simon Adrienn
