Herman Ottó (1835—1914) a magyar tudományosság egyik sajátosan halhatatlan alakja. Az „utolsó magyar polihisztor” tevékenységét a néprajz, a nyelvészet, a régészet és a természettudományok egyaránt számon tartja. Persze, mint korának természettudósai, zoológusai ő is több szállal kötődik a vadászathoz.
Herman Ottó 1835. június 26-án született Breznóbányán, ahonnan 1847-ben került el Miskolc-Diósgyőrbe. Az iskoláit jó eredménnyel végezte, de csak két évig. A szabadságharc leverése olyan mély hatást tett a hazafias szellemben nevelkedett gyerekre, hogy nem volt hajlandó tovább tanulni. Csak az erdőt bújta és madarászott a 15 éves fiú, és közben elsajátította természetbarát orvos atyjától a madártömést. Innen indult a világszerte híres természettudós ornitológusi pályája. Az iskolapadot elhagyva következtek Herman Ottó számára a lakatos inasként, gépgyári munkásként és géplakatosként töltött évek 1856-ig, majd ezt követően besorozták 1861-ig volt katona. Ez idő alatt az első két évben Zólyomban, majd a dalmát tengerparton szolgált, ahol az Adriai tenger szerelmese lett és a tengert és élővilágát kutatta.
Az Adriáról hazatérve első útja otthonába: anyjához és testvéreihez vezette: a borsodi Bükkbe. Lambrecht által idézett vadásznaplójának tanúsága szerint rendszeresen gyűjtötte és tömte ki a környék madárvilágát, de ez sem tartott soká. "Maradtam addig - írja - amíg nem ragadott el a vándorlás vágya, mely érkezik a fecskékkel s magával ragadja a bolyongót - ki a bizonytalanságba".
A pár hónapnyi pihenő után ismét útra kelt Herman, de végül 1863-ban ismét visszatért Magyarországra, és Kőszegen kezdett fényképészként dolgozni. Itt ismerkedett meg Chernel Kálmánnal – Chernel István atyjával – a haladó gondolkodású, földbirtokossal, aki méltányolta Herman állattani ismereteit, mivel ő maga is foglalkozott vadászattal, ornitológiával.
Herman Ottó bejáratos lett a kőszegi Chernel-kúriára, ahol sokat tanult az idős Cherneltől, számára ejtette el és tömte ki azt, a környéken ritkaságszámba menő ugartyúkot, mely Chernel István felirata szerint az első általa látott kitömött madár volt. (A szóban forgó ugartyúk preparátum ma a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében található).
Chernel Kálmán hívta fel Herman Ottó figyelmét arra, hogy Brassai Sámuel pályázatot hirdetett a kolozsvári múzeumhoz preparátori állásra. Javasolja, hogy kérvénye mellékleteként egy fehér pacsirta preparátumát küldje be. Nemcsak tanácsokkal látja el, hanem miután – tekintélyes természetbarát és közéleti személyiség volt– ajánlólevelével hathatós támogatást is nyújtott az állás elnyeréséhez. Ezzel elindította tudományos pályáját.
Herman Ottó életét és munkásságát már rengetegen és nagyon alaposan feldolgozták, közülük is kiemelkedő Lambrecht Kálmán 1920-ban megjelent Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor élete és kora című könyve. De nézzük inkább azt, hogy milyen volt az utolsó magyar polihisztor kapcsolat a vadászattal.
Életművének ebből a szegmenséből viszonylag kevés anyagra bukkantam, ennek oka lehet az, amit saját maga ír a vadászatról, a Magyar Polgár című lap egyik 1867-es lapszámának oldalain. „[…] az én helyzetemben e nemes és daliás mulatság (a vadászat, a szerk.) puszta eszközzé süllyedt a természeti tudományok szolgálatában.”
Ez különösen igaz volt az 1800-as, 1900-as években. Bár ma sincs sokkal másként a természettudományos gyűjtemények esetében, ezt a jellegű gyűjtést nem nevezhetjük igazi vadászatnak, hiszen mind a cél, mind a motiváció alapvetően más, még ha adott esetben az eszköz meg is egyezett/egyezik. A zoológus, a természettudós, tudományos céllal gyűjt, preparál, rendszerez és gyarapítja a gyűjteményt, mely ezáltal később is jelentős információkat hordoz.
Herman Ottó a Kis-Balatonon
Herman Ottót is ezek a szempontok vezérelték, bár leveleiből az rajzolódik ki, hogy nem csak tudományos érdeklődés, de vadászszenvedély is hajtotta őt. Ez különösen szerencsés kombinációnak bizonyult, mikor elnyerte a már említett kolozsvári múzeumi munkát. Ott töltött évei alatt rendbe tette a Múzeum rovargyűjteményét, majd útra kelt Erdélybe, hogy tovább gyarapítsa a gyűjteményeket, kipótolja a hiányosságokat.
Rátermettségével, munkájával rövid idő alatt a kolozsvári múzeum állattárának vezetője lett, az egykori leghíresebb múzeumi állatgyűjtemény főgyarapítója, kinek nevét, tudományos tekintélyét csakhamar ország-világ visszhangozta. Végül 1871-ben vált meg a kolozsvári múzeumtól. 1875-től a Nemzeti Múzeum állattani osztályának őrsegéde volt, ahol elindította a „Természetrajzi Füzet”-eket. Majd híres munkáját, a „Magyarország pókfaunája” jelenteti meg. 1887-ben kiadta a „Magyar halászat könyvét”, amely a mai napig is alapmunkának számít. 1888-ban ismét a madárvonulások kérdésével foglalkozott. Norvégiába utazott a költöző madarak útvonalának tanulmányozására. Több, addig ismeretlen madárfajt figyelt meg és írt le. Hazatérve „Az északi madárhegyek tájáról” című munkájában számolt be megfigyeléseiről 1893-ban. Megalapította és 1893-tól vezette a Magyar Ornitológiái Központot. 1901-ben jelent meg legismertebb, legtöbb kiadást megért és talán máig is legnépszerűbb munkája: „A madarak hasznáról és káráról” című könyve. E külföldön is nagy sikert aratott - (több nyelvre lefordították s a vadőrök tankönyvként is használták) - művében cáfolhatatlan bizonyítékokkal, a madarak begytartalmának vizsgálatával oszlatott el számos tévhitet. Könyvét a földművelő, kertészkedő, vadászó, halászó és pásztorkodó magyarságnak ajánlotta. Aquila címen madártani lapot indított, amely korábban a Magyar Madártani Intézet, évkönyveként jelent meg, s amelynek 1893-tól haláláig, 1914-ig szerkesztője volt. Kiváló vadász, a vad életének tanulmányozója s jó tollú leírója volt. Számos vadászati és ornitológiái írása jelent meg a Vadász- és Versenylapban, a Vadászlapban.
1887-ben kiadott műve a Magyar halászat könyve, a halászatra mint ősfoglalkozásra terelte a nyelvkutatók és régészek figyelmét. S a halászat mellett felhívta a figyelmet a többi ősfoglalkozásra (az „ősfoglalkozás” kifejezés is tőle ered!), s így a vadászatra is. Később, 1897-ben gondolatait megírta Az ősfoglalkozások kérdése címen a Budapesti Szemlében. Ebben az ősfoglalkozások fogalmát a következőképpen határozza meg: "Ősfoglalkozásokul tekinthetők a halászat, a vadászat és a pásztorélet; azért, mert az élet alapszükségleteiből erednek és mert mind a háromnak jellege mozgó, a hely változtatását nemcsak megengedő, hanem sokszorosan követelő is, amivel ellentétes a földmivelés, mely helyhez kötve, csak kényszer, vagy szükség behatása alatt változtathatta helyét, igy már fokozatos fejlődés eredménye".
A miskolci Herman Ottó Múzeumban őrzött leveleiből illetve a róla váltott levelek tartalmából valamint A vadász temetése című néprajzi írásában tett megjegyzéséből is tudható („Azt sem kell talán nagyon bizonygatni, hogy a magyar népnél a „parasztvadász" nem „őstypusa az élczelőknek", mert a német „Sonntagsjaeger" és a magyar „koczapuskás" nem is népies alak. A mi népünknél csak az a közrenden levő ember fogja a puskát, a ki kezelését alaposan ismeri; a puffogatás nem mestersége — már takarékosságból sem.”), hogy nem állt távol tőle a vadászat, vadászok világa, ismerte, értette azt és részese volt. Otthonosan mozgott vadászati kérdésekben és levelei alapján jól értett a fegyverekhez, pontosan és jól lőtt. Emellett járatos volt a vadászkutyák kiképzésében, tanításában is.
Unokaöccsének címzett leveleiben ekként ír a vadászatról és szeretett angol vizslájáról (pointer), Csóriról.
Herman Ottó és Csóri
(A levelek, melyekből alább olvashatóak részletek, teljes terjedelmükben és további levelekkel együtt elérhetőek a Hungaricana Közgyűjteményi Portálon)
„Címzés: Tekintetes Szűcs Béla urad. ispán úrnak Csáklyó u. p. Sókút. Zemplén megye Budapesten 1888 nov. 24.
Édes Bélám!
[…] Én a Fückert puskával nagyon megvagyok elégedve, 16 os, bal csőre szűkített, rózsadamaszt arannyal, egészben egyszerű, ára minden hozzátartozóval 90 frt volt.Hogy egyebet ne mondjak, a múltkor szó volt a Matchless és a Pieper fegyverekről s különösen arról, hogy 120 lépésre még biztos sörétlövést adnak. Elhatároztuk Dr. Wartha tanárral, hogy próbát teszünk; kihívtam Dr. Madarászt, ki Pieperjét roppantul dicsérte s volt egy Kirner Matchless is. A vége az volt, hogy 120 lépésre csak Fückert puskám vitt 2—3 szemet egy nyúl rajzába, jól czélozva mindég halálos volt volna a lövés.Tromső mellett egy sarki búvárt lelőttem oly távolságra, a melyre senki sem mert lőni — úgy 130 lépés lehetett, Svaerholt sziklájáról pedig oly magasról potyogtak az Alkák, hogy csodálkoztam, mert csak azért lőttem, hogy kellett s közelebb nem juthattam.A legjobb az, hogy a puska absolute nem rug; jó lövésre 35 gramm por elég, negyven grammal reá merek lőni disznóra vagy bármire.Hogy jól hord, azt a tengeren mindig megláthattam.Ami a Csóri kutyát illeti, az mindenesetre első rangú eb lesz. Tüzes s mégsem szeles, játszva tanúi, kitűnő orrú s csak azt sajnálom, hogy fürjeken nem vezethettem be alaposan, így a tulajdonképpeni befejezést majd csak tavaszkor, egy éves korában éri meg.De azért, a mi telt, azt megtettem, még pedig szerencsével. Előbb csak a városliget bozótjaiban gyakoroltam, leszoktattam az egerekről és verebekről, azután kimentem a határba, hol egy kis árpatáblában (takarmánynak vetették) egy haris volt. Ezt a tábla szélére szorította, megállott s parancsra lefeküdt; kiröpítettem s csittitottam a kutyát. Azután egy szóló fogolyra akadtam kapásos, dudvás tarlókon, mely — noha november van — meg feküdt s így a kutya állotta, parancsra megint lefeküdt s én fölröpítettem a foglyot — a kutya nem moczant. Ekkor lekerestettem a helyet s minthogy láttam, hogy a fogoly hova szállott le, szél ellenében rávezettem a kutyát s ez nyolczszor sikerült.Ötödször a kutya már majdnem hasoncsúszva húzott s a mikor megközelítette a madarat, majdnem fekve állotta. Képzelheted, hogy megszállotta a szentlélek. Végre egy buczkán álló satnya és letaposott kukoriczásban nyúlra bukkantam, a kutya megállotta s noha szabadon volt ne m futott a nyúl után. Az egész tanítás korall, sőt zsinór nélkül ment, verést csak helytelenkedésért kapott, igen ritkán, de következetesen. Nekem van igazam, ki azt tartom, hogy a kutyával hat hetes korában kell kezdeni, így lesz figyelmes és tanulékony.Kis feleségem a nyáron játszva tanította meg a vízből való apportra, s noha telivér angol, biztos vízjáró lett belőle. A múltkor Tahy Lajos felajánlotta nekem 2 éves kan kutyáját, mely unokája a trónörökös híres Blackjének; bevallotta, hogy elküldte a kutyát egy sebesült nyúl után s azóta nem bír vele. Én azt hiszem, hogy kemény kézben megjavulna — mert két év még sok s ha kedved volna hozzá, megszerezném.Ezek a telivér angolok nemcsak jó, hanem kellemes állatok is; nagyon tiszták s kissé nevelve, nem nyúlnak semmihez. Csóri, noha kölyök, ételneműhöz még sohasem nyúlt hozzá, míg mi eszünk, nyugodtan fekszik a helyén.Ha így fejlődik mint eddig s nem esik szopornyiczába, a minek semmi jele sem mutatkozott eddig, Hector mellett bizony édes keveset tanúlhat — ha mód lesz a közös vadászatra, a mi — fájdalom — nagyon problematicus egy dolog, mert a feladatnak kell élnem, az pedig igen nehéz.[…]szerető bátyád Herman Ottó”
„Címzés: Tekintetes Szűcs Béla urad. ispán úrnak Csáklyó u. p. Sókút Zemplén megye Budapest 1890 június 30.
Édes Bélám!
Bizony akár czudarságnak is beválik az, hogy én teneked csak most írok a mikor tulajdonképen már február közepén legalább is egyszerű köszönet kifejezésére voltam kötelezve, azért, hogy a Csóri kutyával el is vesződtél s azt sokáig ki is tartottad. Enyhítő körülmény csak az, hogy nekem akkor rögtön indulnom kellett s hogy 3 hónapon át kevésbé voltam ember, mint inkább észlelő masina, mely nap-nap után, szép időben, rossz időben bejárja az óriási lápokat, jegyez, töm, puskát tisztít és patront csinál, szóval igazi mindenes, ki minden egyebet halogat. Ha azt mondom neked, hogy a lelőtt madarak száma 600-on felül jár, hogy hoztam pompás vadludakat, sohasem látott 40 tollas palásttal ékesített kócsagokat stb. stb. hát legyen ez elég rámutatás. A Fückert puska nagyszerű: Vörsön a legszebb hím kócsagot nyúlsréttel 130 lépésnyiről szárnyaltam le a pákász az evezőcsapás szerint számította ki s azt mondta, hogy ennyire a gróf (Festetics Tasziló) sem lövi. És most a Csóri! Az nem lesz soha tökéletes vizsla; de vannak oly tulajdonságai, a melyek miatt sokért sem adnám oda. Kitartotta ezt a 3 hónapi hallatlan strapácziát: nap-nap után jegén-fagyon-vizen, élesre vágott nádon mindég vígan, egyforma tűzzel, mindent megállva, a mi csak él. Hasonlíthatatlanul jobb a vízben, mint a szárazon, noha az utóbbi helyen elvadult fáczánokra, foglyokra, nyulakra igen jó; csak a vizicsirkék vadászata óta vadászik nekem: ha messze áll tőlem, hátra néz s csak lassan közeledem, lefekszik. Nyulat pár százat állott és ugratott ki s most már teljesen közönyös irántuk; a végén egy süldőt lőttem előtte, a következő nyúl után nem futott ki. Somogyban tömérdek a fogoly s a kutya beléjök van bolondulva, ezeken romlott meg az apportja, úgy hogy dublettet csináltam zsombékok között s az egyik fogoly csak szárnyalva volt, ezt azután féktelen tűzzel üldözte, megölte s azóta vágja az apportot. Orra bámulatos, kitartóan áll; de hát nyargal, nem keres apróra s ezért a farka is csak akkor jár, a mikor vadat érez. Mikor tőled megérkezett én mentem érte a cseléddel, a ki eteti. Kinyittattam a ládát sok ember jelenlétében s nem adtam semmi jelt; a Csóri előbb a cselédre, majd reám vetette magát, azután kirohant az indóház elé s kitisztálkodott, mire reám nézett s várta, merre fordulok; látva, hogy a Nefelejts utczának tartok, ő előre s egyenesen haza rohant; szóval úgy belé találta magát mindenbe, még a szájkosárba is, mintha sohasem is lett volna távol. Most tőle és a híres Mirától van egy kan kölyköm — egyelőre Jenőnél Temesváron tartom. […]szerető bátyád : Herman Ottó”
„Címzés: Tekintetes Szűcs Béla uradalmi ispán úrnak Csáklyó u. p. Sókút Zemplén megye Budapesten 1890 Deczember hó 7 -kén
Édes Bélám!
[…] A Csórin be fog teljesedni az a fennálló hit, hogy a Hanvay vérű kanok hét éves korukban lesznek használhatókká; most, ha megállok, már körültem keres, csak vadra ügyel és hívásra jobban hajt. A sebességnek is megvan a maga jó oldala: azt tapasztalom t. i. hogy a fogoly őszkor nem várja be a lassú kutyát; de szinte megkövül a sebes kutya előtt, ha ennek finom az orra s megállása hírtelen. Ebben az utóbbiban Csőri nagy mester. A Rajkóról azt írja Jenő, hogy nagy, erős, sebes és kemény kutya lesz, tehát apja fia s úgy látszik, hogy ebből a tenyészetből csak a szukák kifogástalanok. Lyka is mondja, hogy a Mira után eddig csak a szukák váltak be, akármily kannal forgatta is. Azt tartom, hogy meg kellene próbálni a Rajkóval s az ivadékból ismét szukát kellene nevelni. Mihelyt egy kicsit reáérek, elhozatom a Rajkót, hogy lássam s azután elküldöm hozzád, hogy próbáld ki. Azon is leszek, hogy valahonan friss vérű kanhoz jussak, hogy azután a Dunából törzset kaphassunk. […]Ölel szerető bátyád Herman Ottó”
„Címzés; Ns. Szüts Béla urad tiszttartó úrnak Tavarna Zemplén megye Budapesten 1895 márcz 5.
Kedves Béla fiam!
[…] Fischernek nem kell vadászkutya, csak valami barátságos, finomabb állat; ő nem vadász, csak „vadászni jár" néha, mint a patikariusok szoktak; háza a Duna partján áll, azért gondoltam, hogy a csöndesebb Harry megfelelne neki. Majd beszélek vele. […]A madarakra a mennyire lehet, legyen gondod, mert az idei tavasz roppant fontos, a múlt évihez való viszonyítás miatt. — Ölel és üdvözöl a tieiddel együtt szeretőbátyád Herman Ottó”
Herman Ottó Csóri kutyája még sok levélben feltűnik, Herman sokszor beszámol a kutya munkájáról, kiképzésének lépéseiről. De ha előre ugrunk egy kicsit az időben, akkor kiderül, hogy Herman Ottó vadászfelszerelését Szüts Béla megőrizte és azt Herman Ottó utódján, Chernel Istvánon keresztül felajánlotta a Madártani Intézetnek. Sajnos ezek a tárgyak is, mint a Madártani Intézet irat anyaga, adattára, értékes könyvtára és tudományos gyűjteménye a II. világháború során teljesen elpusztult.
„Chernel István levele id. Szeöts Bélához Címzés: Nagyságod id. Szeöts Béla úrnak nyug. uradalmi tiszttartó Miskolcz Páloczi u. 35. 507/1921/sz. Budapest, 1921. szept. 19-én.
Igen tisztelt Uram!
Nagy örömmel értesültem elhatározásáról, hogy boldogult „öreg urunk" (Herman Ottó, a szerk.) 24 es vadászfegyverét és vadász tarisznyáját az intézetnek (Madártani Intézet) ajándékozni kegyes volt és e szoba emléktárgyait gyarapította. Különösen megbecsüljük e tárgyakat, mert az öreg úr másik fegyverét a forradalom idején elrabolták tőlünk.”
„Chernel István levele id. Szeöts Bélához Címzés: Tekintetes id. Szeöts Béla ny. tiszttartó úrnak Miskolc, Palóczi utca 35. Kőszeg, 1921. nov. 14-énIgen tisztelt Uram!
Hálás köszönetet mondok azért a nemes elhatározásáért, mellyel bold. felejthetetlen „öreg urunk” (Herman Ottó, a szerk.) vadász felszerelését a Herman Ottó szoba részére átengedni szíves volt. Kegyelettel fogjuk megőrizni, mint tanulságos emléket, mely nélkül bizony hézagos maradt volna az emlékszoba berendezése. […]”
Munkásságának vadászattal kapcsolatos vonatkozásai úgy gondolom, hogy még tartogathatnak érdességeket a téma iránt érdeklődő kutatóknak.
Végezetül Herman Ottó vadászathoz fűződő viszonyáról Nagy Tibor, a Magyar Vadász 1954. évi 12. számában megjelent szavait idézném:
„Ő mutatta meg legpéldásabban, miképp kell a vadászerényt összekapcsolni a tudománnyal az emberi egyetemesség anyagi és szellemi gazdagodására.”
Izsákné Simon Adrienn
