Mi a közös a forradalomban és a kék szamárkenyér nevű védett növényben? Hát Petőfi Sándor. Hogy Petőfinek mi köze a forradalomhoz, az nem hiszem, hogy magyarázatra szorulna, de talán a szamárkenyér esetében nem árt felidézni a költő tájköltészetének első kiemelkedő alkotását, Az Alföld című versét, ahol a címben szereplő növény is megjelenik, több más növény- és állatfajjal együtt. 

Alföldi táj (Fotó: Pixabay)

Az Alföld

Vajon hogy hangzana ma a vers, ha napjainkban íródna? Mit látna Petőfi, ha a 21. században a Kiskunságban járna? Hogyan változott a kiskunsági táj, 1844 óta, mikor íródott a vers? Találna még szamárkenyeret, kék vércsét, vagy a virágzó, invazív selyemkóró, esetleg a vörösfülű ékszerteknősök ihletnék meg a költőt?

Kék szamárkenyér (Fotó: Wikimedia Commons)

Az Alföld jelenlegi képe, a mindenki által ismert kultúrsztyepp, az utóbbi másfél évszázadban alakult ki, számos antropogén (emberi eredetű) hatás eredményeként. Változatos terület használat jellemzi a tájat, puszták, erdők, szántók, legelők, rétek, mocsarak váltják egymást. Számos állat- és növényfajról, illetve gazdálkodással állattartással kapcsolatos információ, utalás található a versben. Találkozunk a hagyományos állattartás formáival (gulya, ménes), a búza képében a növénytermesztéssel és a Kiskunság egyik – egykori, de azért ma sem elhanyagolható – jellegzetességével, a tanyavilággal.

Ezek ma is megtalálhatóak a Duna-Tisza közén, Kiskunsági Nemzeti Park területén, sőt még ennél jóval több is.

Ugyanis az Alföld hatalmas változáson ment keresztül Petőfi kora óta. Elég csak a mezőgazdaság fejlődésére, intenzívvé válására, vagy az alföldfásításra gondolnunk, de ezeknél sokkal jelentősebb változást hozott magával a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása a reformkorban, mely gyökerestül változtatta meg a táj képét. A vízszabályozások utáni vízvesztés, párolgás hatására az Alföld jelentős területein szikesedés indult be, a levágott holtágak, kanyarulatok kiszáradása sok élőlény eltűnését okozta életterük megszűnésével együtt, de több hagyományos foglalkozás (pl. pákász, csikász) is ellehetetlenült. Napjainkban a klímaváltozás hatására pedig az Alföldnek az elsivatagosodással is kell szembe néznie. De emellett más veszélyek is fenyegetik Petőfi árvalányhajas, szamárkenyeres rónáját.

Ilyenek az egyre nagyobb mértékben terjeszkedő özönnövények, invazív fajok, melyeknek gyakran a szándékos – és sokszor nem kellően átgondolt –, célzott telepítése, vagy kertekből, temetőkből való kivadulása, kiszökése eredményezi az adott területen való megjelenését. A selyemkóró esetében is pontosan ilyen tudatos telepítés történt a XX. században. Ami utólag nézve nagy hiba volt, hiszen ez a faj megállíthatatlanul terjed és óriási károkat okoz az őshonos növényzetben. Ugyan kiváló mézet ad, de ragadós nektárja gyakran foglyul ejti a rovarokat, a virágok kampócskái pedig sokszor leszakítják a méhek lábát.

Selyemkóró virága (Fotó: Pixabay)

A Kiskunságban elsősorban a már említett, rendkívül gyorsan terjeszkedő selyemkóró, a fehér akác, a mirigyes bálványfa okoz gondot. De a fenti fajok mellett, az átoktüske, az ezüstfa, az ördögcérna, valamint a száraz és üde erdőkben egyaránt terjedő nyugati ostorfa, kései meggy is természetvédelmi gondot okoz. Emellett terjedőben van a kertekből kiszökött kokárdavirág, és a Kiskunságban először mindössze 3 évvel ezelőtt észlelt észak-amerikai homoki prérifű (Sporobolus cryptandrus). Szintén az Amerikából érkezett fajok csoportját bővítik a fügekaktuszok, melyektől a Kiskunságban nagyjából egy hektárnyi területet kellett megtisztítani a Nemzeti Park munkatársainak az elmúlt években. A kaktusz telepek elszórtan helyezkedtek el, összességében 10-15 négyzetmétert foglaltak el.

A terület üdébb gyepekein és ártereken az aranyvessző fajok, a kivadult őszirózsa-fajok, a zöld juhar, az amerikai kőris, a cserjés gyalogakác, a fákra és cserjékre liánszerűen felfutó, mindent benövő parti szőlő és süntök jelent problémát.

Az Alföld nyílt vízfelületeit sem kímélik az özönnövények, mint például az átokhínárok, vagy a tündérhínár, melyek hatalmas telepeket képesek létrehozni, kiszorítva ezzel más őshonos hínárfajokat.

2017-ben pedig Kiskörös és Kecel közötti területen megjelent a Szosznovszkij-medvetalp, mely igen veszélyes növény. Már bőrrel érintkezve is kifejti mérgező hatását. Az ernyős virágzatú, évelő, több méteresre növő özönnövény hatalmas mennyiségben tartalmaz furokumarint, amely a bőrre kerülve erősen fényérzékennyé teszi azt. Ha az érintett bőrfelületet UV-sugárzás éri, kipirosodik, viszketni kezd, és 24-48 órán belül égési sérülésekre emlékeztető hólyagok jelennek meg rajta. Orvosi kezelés nélkül maradandó károsodást okozhat.

Szosznovszkij medvetalp (Fotó: Wikimedia Commons)

Azonban nem csak a növények közt találhatunk betelepülő, természetvédelmi problémát okozó fajokat. A már említett telepítés mellett az sem ritka, hogy az emberek által a megunt, feleslegessé vált házi kedvencek szabadon engedése okoz problémát. Ennek már sajnos klasszikus példája a vizekben jelenlévő vörös- és sárgafülű ékszerteknős, melyek képesek kiszorítani hazánk egyetlen őshonos teknősfaját, a mocsári teknőst.

De hogy még továbbra is a vizeknél maradjunk, a rák- illetve a halfajok tekintetében sem rózsásabb a helyzet.

A halakat megvizsgálva is elmondható, hogy a hazai halfauna több, mint 30%-a idegenhonos fajokból áll. A legismertebb inváziós fajok az ezüstkárász, a törpeharcsa, a fekete törpeharcsa, a naphal, az amurgéb és a kínai razbóra. Bizonyos fajok a hajózásnak is köszönhetően spontán jövevényként jelentek meg Magyarországon, mint a feketeszájú géb, amely a Tiszán kezdett terjeszkeni. Nem csak a halak, hanem a kagylók (amuri kagyló, vándorkagyló), a csigák (lábas vízicsigácska, tömzsi hólyagcsiga) és a rákok (cifrarák, jelzőrák) között is találunk inváziós fajokat. A Kiskunsági Nemzeti Park működési területére vonatkozó legújabb, 2018-as kutatások szerint a cifrarák már lényegében mindenhol megtalálható a Tisza vagy éppen a Duna-völgyi főcsatorna mentén – kiszorítva az őshonos folyami rákot –, és a márványrák is erősen terjeszkedőben van.

Persze nagyobb testű állatfajok közül is kerülnek ki olyan fajok, melyek nem kívánatosak a hazai faunában. Ilyen például a nílusi lúd, a mosómedve, a nyestkutya, a nutria vagy a pézsmapocok, melyek példányait vagy észlelték, vagy már akár el is ejtették az Alföldön.

Nílusi lúd (Fotó: Pixabay)

A sok új állat- és növényfaj ellenére, azért számos védett természeti értéket sikerült a hazai természetvédelemnek átmentenie a 21. századba. A versben említett árvalányhaj, kék szamárkenyér és a Kiskunsági Nemzeti Park logójában is helyet kapó kék vércse mellett, ma is megtalálható az Alföldön a fokozott védelemnek köszönhetően például az egyhajú virág, a túzok, az ugartyúk, a rákosi vipera vagy a délvidéki földikutya.

És persze ne feledkezzünk meg a Kiskunságban megtalálható, „ex lege” vagyis, a törvény erejénél fogva védett természeti területek (lápok, szikes tavak) és természeti emlékek (kunhalmok, földvárak és források) értékéről sem.

Ezek a területek gyakorlatilag szigetek a mezőgazdasági területek tengerében. A termőföldek művelésbe vonásával a természetes élőhelyek − és velük a természetes élővilág − egyre kisebb helyre szorult vissza. Egyes mezőgazdasági területeken ma már szinte csak a meredek oldalú kunhalmokon találhatók meg az egykor változatos életközösségek töredékes maradványai.

Túzok (Fotó: Freenatureimages.eu - Joerg Mager)

Bárhonnan is nézzük tehát, azt hiszem, igencsak másként hangzana napjainkban egy, a Duna-Tisza köze által ihletett vers, hiszen maga a táj is hatalmas változáson ment keresztül az elmúlt több mint 170 évben.

Izsákné Simon Adrienn