Sok fajról tudtam, hogy egykor vadásztak rá, vagy károsnak ítélt vadként tartották számon és irtották, de megmondom őszintén a sünről ezt nem tudtam, de nem is gondoltam. Eddig.

Azzal, hogy a sünt dúvadnak titulálták, egy másik, a 20. század farkasairól szóló írás közben találkoztam először, mégpedig a vadászatról és a vadgazdálkodásról szóló 1957. évi 43. számú törvényerejű rendelet 18. §-ban. Itt a jogalkotó a kártékony (dúvad) fajok közé sorolja a sündisznót, többek közt a vaddisznó, róka, borz, farkas, vadmacska, görény, menyét, hermelin, vidra, hörcsög, ürge, üregi nyúl, pézsmapocok, veréb, dolmányos varjú, szarka, szajkó, (galambász) héja, barna réti héja, kékes réti héja, karvaly, barna kánya, sarki búvár, északi búvár társaságában.

Elsőre nem tudtam hova tenni, a dolgot, még viccelődtem is egy szép sünterítéket vizionálva, de utána olvasva számos cikket találtam arról, hogy költési és fiókanevelési időben bizony érzékeny károkat tud okozni a fácántelepek környékén, foglyos területeken, de féltették a süntől a császármadár és a fajdfélék fészkeit, sőt az apró nyúlfiakat is a vadóvók. (Ezt nem vonom kétségbe, személyesen is volt szerencsém tapasztalni, hogy a fészekből frissen kiugrált, még a szülei által etetett feketerigó fiókát elkapta és megette egy nagyobb testű sün.)

Végül olyannyira felkeltette érdeklődésemet a kérdés, hogy gondoltam körül járom kicsit a témát. Hol, hogyan vadásztak a sünre? Jó, persze azért ne hajtást, meg lesvadászatot képzeljen el senki, hiszen lássuk be nincs igazán sport értéke elejteni egy sünt…

Illusztráció: Csergezán Pál

Emellett pedig a sün (vagy népies nevein: sündisznó, töviskes disznó, tövis-disznó, töviskes kutya, szőrdisznó) az első emlős fajok közt volt, melyek 1901-ben védettséget kaptak a m. kir. földmívelésügyi miniszter 1901. évi 24.655. számú körrendelete által, mely a mezőgazdaságra hasznos állatok oltalmazása érdekében látott napvilágot 1901. március 18-án.

De honnan is az elnevezése? Nos, az 1800-as, 1900-as években az emberek, sőt a vadászok között is általánosan elterjedt nézet volt, hogy a sündisznónak egy hegyesebb orrú és egy tompább orrú alakja van. Az egyiket sün-«disznónak», a másikat sün-«kutyának» nevezték. A sündisznó, sünkutya kérdés tisztázásába még a Magyar Nemzeti Múzeum is beszállt, ugyanis a Nimród 1931. júniusi lapszámában, dr. Éhik Gyula, az Állattár Emlősgyűjteményének vezetője tett közzé felhívást arra, hogy kérik a vadásztársakat, hogy az összehasonlító vizsgálatokhoz küldjenek élő sünöket a Múzeumnak.

A hosszú orrú "sünkutya"

A rövidebb orrú "sündisznó"

A vizsgálatnak – mely során összesen 61 db sünt vizsgált meg Éhik – nem sikerült igazolnia, hogy létezne sünkutya vagy sündisznó, ugyanis az orr formája, hosszúsága mindig a szimatolás függvényében változott az élő állatok esetében. Pusztulásukat követően azonban nem volt megállapítható olyan mértékű eltérés az orr hossza és formája közt, mely igazolta volna a két süntípus létezését.

De térjünk vissza sün által okozott károkra, illetve vadászatával, gyérítésével kapcsolatosan fellelhető információkra.

Elsőként a Vadász- és Versenylapban közzétett Gróf Forgách Károly ghymesi uradalmában lőtt vadak 1863/64 vadászati évre vonatkozó jegyzékében találkozhatunk vele, mely szerint az adott évben 20 példány esett. Ami a statisztikát nézve igencsak beszédes, az az, hogy ebből 19 egyed a Ghymesi fáczányosban került terítékre. A gróf főerdésze, Lüley Róbert az ezt követő években is rendszeresen közzétette az uradalom lőjegyzékeit, melyek hasonló példányszámokról számoltak be, és melyek döntő többsége szintén a fácánosból került ki.

Természetesen más uradalmak is közölték lőjegyzékeiket, de az egységes országos lőjegyzék létrehozására irányuló kezdeményezés csak 1870-ben indult el, szintén a Vadász- és Versenylap hasábjain. A lap szerkesztősége az adatgyűjtéshez mintát is biztosított. Az adatgyűjtés eredményeként végül elsőként az 1869/70. vadászati év eredményeit tanulmányozhatták az érdeklődők (az adatsorok persze nem voltak teljesek, hiszen, ahogy a szerkesztőség is jelezte, nem minden uradalom hozta nyilvánosságra vadgazdálkodási eredményeit).

Itt kell, megjegyezzem, hogy a sün nem kapott önálló rubrikát a statisztikában, de nagyon sok adatszolgáltató a megjegyzés rovatban feltüntette ezt a fajt, illetve egyéb ismertetni kívánt érdekességeket is. Innen tudható, hogy például a 1870/71-es vadászati évben 675 sün esett.

A statisztikák mellett a sün vadgazdálkodási vonatkozása megjelenik Hőnig István Vadőr (1907) című könyvében, a fácán tárgyalásánál: „A fáczánnál sokkal több megy ellenség számba, mint bármely más vadnál; a ragadozó emlősökön és szárnyasokon kívül ide számítandó a sün-disznó, a patkány, főképpen a kóbor ebek és macskák, melyek számtalan fészket megrontanak már az által is, hogy a kotlót elriasztják.”

De Lakatos Károly is a sün pusztítása mellett teszi le a garast 1903-ban megjelent A vadászmesterség könyve című munkájában. (A sün ekkor már védett fajnak számít!) A könyvben a sünfogásra a különféle csapdákat ajánlja a szerző, de a sün csapdával való fogása ettől jóval korábban is bevett gyakorlat lehetett, tekintettel arra, hogy a vadászati újságok hirdetéseiben már jóval korábban is megjelentek az erre a célra ajánlott vastőr hirdetések.

Egy másik érdekes sünfogási módszerről számol be Szontágh Boldizsár, írói álnevén Csetneki, Gömör megyéből az 1878. július 10-i Vadász és Versenylapban. Felvidéki vadászlevelek című sorozatának ezen fejezetében a titkos és tilos vadászati módokat tár a publikum elé.

„Még néhány évtized előtt — lehetséges, hogy még most is — több németországi vidéken, bár félig meddig titokban, de szokásos volt az úgynevezett éjjeli vadászat, mely alkalmilag borzra, de leginkább az apró ragadozókra, mint sündisznó, menyét, görény, nyest, és házi macskára tartatott. Jól gondozott fáczányosok s más tilalmasok őrei, felügyelői kötelezve voltak e vadászatra, s az elpusztított apró dúvadak után tetemes lődíjakat, valamint az éjjeli vadászatra szükségelt sajátságos kutyák tartására külön havipénzeket nyertek. Gyakorolták e vadászatot titokban juhászok és más jogosulatlan egyének is, de csak borzra mint melynek zsírja, húsa s csuhája a fáradságot kifizette. Főkellék hozzá volt a beoktatott két kutya, többnyire juhászebek, vagy legalább is az egyik, az úgynevezett kereső kutya (Finder) melytől megkívántatott, hogy éjjel leczvorkáztatván (pórázról leold, elenged. a Szerk.) a borz vagy apró dúvad nyomát keresse fel, azt akár mily messze és tekervényesen vezessen,csendesen kövesse s ha beéri, akkor hangot adjon; különben hasznos vadat, nyulat, őzet, vagy akár rókát — ha orra előtt ugrik is — soha bántania vagy követnie nem volt szabad s legfeljebb elnézetett, ha az előtte járt veres komát egy két hanggal jelezte. Ily tulajdonságú kutyák leginkább a juhász fajtákból kerültek ki s igen becsesek voltak. A második kutyának — mert az éjjeli vadászat többnyire két kutyával űzetett — feladata volt társának segítségére rohanni, ha az jelt adott s ez többnyire fogas komondor fajta volt. Borz vadászatnál a két kutya nélkülözhetetlen, mivel az egyik ritkán bírja addig a borzot letartóztatni, míg a vadászok oda érkeznek s megesik sokszor hogy mind a két kutyát meghurczolja a legsűrűbb fiatalosokban, ott lesúrolja testéről s odújába menekszik, a midőn a vadászat természetesen meghiúsul. Az apró dúvadakra ellenben a kereső kutya — ha jó fogas — egymaga is elégséges. Az éjjeli vadászat maga következő módon ment véghez : néhány vadász, őszi időben, — legjobbnak tartatott az október, azután a november, — lehető csendes s kissé homályos de nem egészen sötét éjszakán — mert holdfényes éjjeken az említett vadak tanyájuktól nem távoznak messze — oly tájakra indult, hol az elejtendő vadat feltalálhatni reménytették, tehát borzlakta vagy járta helyekre, vagy pedig helységek, kertek, majorok, magányos tanyák, ligetek közelébe, s ott a kereső ebet leczvorkázva, emelkedettebb helyen, honnan nagy területet áthallhattak, lesték a kutya hangot. Ha a kereső eb mit sem talál, úgy — bár néha óra múlva — biztosan visszajön a vadászokhoz s azok azután más tájra mennek; de ha vadat talál, azt csendesen követi s néha félmértföldről ad hangot annak jeléül hogy vagy borzot attaquiroz, vagy apróságot szorított lyukba, búvó helyre vagy fára fel ; e jelre azután leczvorkáztatik a másik eb is s a vadászok árkon bokron át rohannak oda, s a vadat — ha már előbb ebfogra nem került volna, kikotorják, fáról lerázzák, agyonütik vagy végső szükségben lelövik. A zajt azonban kivált helységek, lakások közelében lehetőleg kerülniük kell, miután gyakran voltak véres összeütközések a falusiakkal, kik macskáik elpusztítását, vagy a kertekben s másutt éjjel el nem kerülhető károkat valamint a lármát zokon vették s ezen éjjeli expeditiókat néha erővel is gátolni próbálták. Ezen éjjeli vadászat különben a mily érdekesvolt a passionatus — és értékes a fizetett — vadászra nézve; oly fáradtságos és testet roncsoló volt, s nem egy vadász egészsége sínylette meg az őszi éjek fáradalmait. Leginkább divatozott a schwarzburgi fejedelemségben s a többi thüringiai államocskákban a honnan a legtöbb jeles kereső kutya is került.”

A fent leírt vadászati mód ismertetésre kerül a Diezel-Mika féle Az apróvad vadászata című könyv apró ragadozók vadászata című fejezetében. A fordító, Mika Károly a fent részletezett célra kimondottan ajánlja a hazai vadászközönség figyelmébe a foxterriereket.

Harmadik módszerként a sünök irtására az akkoriban bevett eljárás a mérgezést említették a szaklapok, bár azt a szerzők többsége hozzátette, hogy ez talán a legkevésbé hatásos módszer a tüskéshátúak ellen, ugyanis viszonylag ellenállók a mérgekkel szemben (sztrichnin, foszforszörp), illetve kiváló szaglásuknak köszönhetően meglehetősen ritkán vették fel a mérgezett csalétket.

Érdekes a sün kettős megítélése, míg egyes szerzők és 1901-től a törvény is a hasznos emlősök közé sorolta, addig a vadászújságok hasábjain sorra jelentek meg a cikkek, beszámolók kártékony mivoltáról. Éppen ezért több bírálatot is kapott az 1901-es törvény, mely számos fajnak, köztük a sünnek is védelmet biztosított.

Bár a lőjegyzékeken már egészen korán feltüntették a sünöket is, de igazi „ellenséggé” az intenzív apróvadtenyésztés fellendülésével váltak.

A Nimród hasábjain első alkalommal 1931-ben Félix Endre tollából olvashatott a nagyközönség a sün által okozott kárról, melyet a fogoly fészkelése idején tapasztalt „a vizsla tanító”. A ’30-as évektől kezdve egyre szaporodnak a cikkek a sünök kártékonyságáról, de hangsúlyozom, hogy szinte mindig csak a fácán- és fogoly szaporulat kapcsán kerül elő a téma.

A sünök pusztítása azonban a közvéleményt sem hagyta hidegen, 1936-ban a Magyarság hasábjain látott napvilágot egy rövid vélemény, mely vandalizmusnak titulálja a sünök irtását. Erre pedig nem kisebb személy reflektált, a Magyar Vadász-ban, mint Vásárhelyi István, természetkutató, zoológus, aki annak ellenére, hogy elkötelezett természetvédő és vadászember, szintén állást foglalt a kérdésben, mely szerint apróvadas területen nem szabad megtűrni a sün jelenlétét.

„A sün tehát gazdának, kertésznek, de főleg a vadtenyésztőnek mindenütt s mindenkor csak kárt okoz. Ezért rendezett vadászterületen, ahogy csak lehet, irtsuk. Irtani lehet: télen az alvó állatot vackából kiemelve, jóorrú kutyával, a párzási viadalokon összeseregletteket s végül tojással vagy hússal csalizott, tavasztól őszig állandóan kintlévő csapóládákkal. A vascsapába is belemegy, de ezt mint állatkínzó fogási módot, nem is említem. Tapasztalatom szerint a szarkák, varjak részére kirakott foszforos tojásoktól nem sok pusztul el, mert azt kihányja s legtöbbször élve menekül. Ámbár ilyen és strichnines csalétek mellett is találtam már néhányat elhullva. Állatunkat a miniszteri rendelet védi s ennek tisztelete mindenkit kötelez, mégis csak azt ismételhetem, irtsuk, ahol találjuk. Az a vadőr pedig, aki sokat pusztított belőle, dicséretet és nem megrovást érdemel.”

A régi újságok tanúsága szerint Vásárhelyi István igencsak érdeklődött a sünök iránt, ugyanis több cikk is megjelent a témában az ő tollából. Publikált az Állattani Közleményekben, 1932-ben Sündisznó vagy sünkutya címmel, de nem mindennapi szemszögből közelíti meg a tüskéshátúakat Hol eszik a sünt? című írásában, melyet 1935-ben a Magyar Vadászújságban találhattak meg az olvasók. Utóbbi cikke nem csak a sün étkezési felhasználásának ismertetésére vonatkozott, hanem egyéb célokra is gyűjtötték az emberek ezeket a tüskésködmönű kisemlősöket.

„Az alföldi piacokon árult sünt, nemcsak étkezésre veszik, hanem sok helyen elevenen tartják, svábbogár s egér irtására. Ezenkívül még tüskés bőrét is felhasználják. Borjúk részére, szopástgátló kantárt, úgynevezett palókát készítenek belőle. Sőt rosszul húzó ökör jármára, ló szerszámjára is felszerelik, hogy az állatokat helyes húzásra szoktassák. Régente még kenderrost gerebenezőt is készítettek belőle. A szatmármegyei Szamosszegen láttam ilyen, már a lomtárban levő szerszámokat. Tüskéivel a régi pásztorok borotvatartót, taplós zacskót stb. díszítettek (Tűrje, Zala m.). Zsírját reuma elleni szernek (Felsőméra), vérét pedig szemölcselmulasztó orvosságnak (Ópályi) használják. A sün, mint néptáplálék, tapasztalatom szerint szélesebb körben azonban nincs elterjedve. Háború előtt ugyanolyan mértékben fogyasztották, mint ma.”

Borjúpalóka a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből 

Szinte nem telt el év, hogy jelent volna meg cikk a szaklapokban a sünökkel kapcsolatban, vagy a ragadozógyérítéssel kapcsolatban ne hangzott volna a sün neve. A gyakorlatban, mint látjuk hiába volt védett a sün, mégis az ’50-es években számos elismert szakember (Beretzk Péter, Bertóti István, Vásárhelyi István), sőt az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) is szorgalmazta a gyérítésüket fészkelési időszakban az apróvad állomány érdekében.

Ezt úgy látszik, hogy a fölművelésügyi miniszter is támogatta. Az általa kiadott 145/B/1953. sz. utasítás szabályozta a vadászlőszer forgalmát, az utasítás számos egyéb passzus mellett rendelkezett a kártékony szárnyas és szőrmés vadak igazolt elejtése alapján az elejtett vad faja szerint megállapított, utalványozható lőszer mennyiségéről. Ez a sün esetében 3 db volt, melyet az orr bemutatásával kellett igazolni. Később ez módosult, ugyanis a lőszer utalvány helyett lődíjat állapítottak meg az egyes fajokra, mely 1959-ben 2 forint volt sünönként és mely később emelkedett.

És itt nagyjából el is érkezünk a vadászatról és a vadgazdálkodásról szóló 1957. évi 43. számú törvényerejű rendelethez, melyben jómagam is először találkoztam a sünnel, mint dúvaddal. Ugyanis végül a faj bekerült a vadászati törvénybe, mely sokáig egész évben engedélyezte a sün vadászatát.

A jogszabályi környezet változott ugyan, az 1957. évi vadászati törvényt, 1961-ben az erdőről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvény (EVT) váltotta, mely a vadászat és vadgazdálkodás irányítását a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter hatáskörébe utalja, így innentől a MÉM rendeletekben kereshették a vadászok a sünnel kapcsolatos szabályokat. Ezek közül végül a
30/1970. (XII. 24.) MÉM számú rendelet kivette a sünt a károsnak ítélt, vadászható vadfajok közül, ám továbbra is engedélyezte, bár csak és kizárólag a fácántenyésztő telepeken történő gyérítését, illetve fácánosban továbbra is járt a lődíj az elejtett sünökért.

És bár már egyszer 1901-ben védett faj lett a sün, ugyanez megtörtént vele 1974-ben is, amikor az egyes vadon élő gerinces állatfajok védetté nyilvánításáról szóló, az Országos Természetvédelmi Hivatal elnökének 290/1974. számú határozata védett fajjá nyilvánította. És itt jön a DE!, azzal a kitétellel, hogy „A sün fácántenyésztő telepeken és fácános erdőkben elejthető, befogható.”…

Ugyan nálunk még ’74-ben, sőt majd látjuk, hogy még később is elejthető faj a sün, a brit tudósok (és ezek most nem a viccekben szereplők) már a vészharangot kongatják a ködös Albion tüskéshátúiért.

„SÜNDISZNÓK Nagy-Britanniában a tudósok szerint kipusztulás fenyegeti a sündisznókat. A sünök élelmüket éjszakánként az autópályán és környékükön találják, ahol rengeteg - számukra finom falatnak számító - rovarra bukkannak. Tüskéik azonban, amelyek egyébként minden ellenségükkel szemben megvédik őket, elégtelenek a legnagyobb ellenséggel, az autóval szemben. Éjjel ugyanis, a kisugárzó meleget erősen érezve, az aszfaltra szállnak a cserebogarak és különböző rovarok. Ilyenkor az autókerekek sok vadászó sünnel végeznek. A brit tudósok most keresik a sünpusztulás megállításának módját. (The Times, London)” – szemlézi a The Times írását a 1977 augusztusában a Nimród.

1982-től azonban némi változás áll be a sün gyérítés szabályozásában, ugyanis az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnökének 1/1982. (III. 15.) OKTH számú rendelkezése szerint bár nem szükséges engedély „a héjának, a menyétnek, a sünnek a törzsállomány elhelyezésére szolgáló szárnyasvad, valamint baromfitenyésztő telepeken egész évben, továbbá július 1-jétől október 31-ig a szárnyasvad utónevelést szolgáló bekerített helyeken és azok 500 m-es körzetében történtő befogásához vagy elejtéséhez”, de az eddigi területi korlátozás (fácánosok) mellett már időbeli korlátozás is megjelenik rendelkezésben. A kivétel, mármint hogy adott helyen és időszakban nem szükséges engedély a sün gyérítéséhez, még a környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter 7/1988. (X. 1.) KVM rendeletében is megmaradt.

Végül a sok toldozás foldozás, módosítás, sőt a rendszerváltás után a természetvédelem, hasonlóan a vadgazdálkodáshoz új jogszabályt kapott, a természet védelméről szóló 1996. évi LII. törvényt, mely végképp meghozta a sün számára a védelmet. Így sok-sok évi üldözöttséget követően ez a tüskéshátú kis emlős, a fészekrabló dúvad besorolásból ténylegesen védett fajjá lépett elő, s végül még 2014-ben az Év Emlőse címet is elnyerte.

Izsákné Simon Adrienn