Változó idők, változó teríték
2021. augusztus 01. írta: Erdőnjáró

Változó idők, változó teríték

Egyre gyakrabban látni, főként őzbak vadászatot, de egy-egy nyári vaddisznó vagy ragadozó elejtését követően, hogy a hagyományosnak számító leveles faágak – kényszerhelyzetben kultúrnövények – mellett megjelennek a virágok is a terítéken. Nyilván a tavaszi/nyári vadászati lehetőségek miatt adja magát ez megoldás.

ffb28113beee4c488363f20783ce9390.jpg

Bár van akinek kimondottan kellemes látvány, ha egy-egy szépen elrendezett teríték szélén helyet kap néhány szál pipacs, repce, vadvirág vagy pár gallynyi virágzó orgona, esetleg vadgyümölcs ág, a jóízlés határain belül, de maximálisan érthető, ha a hagyományokhoz jobban ragaszkodó vadásztársak ezt helytelenítik. (Bár ízlésről nem érdemes vitatkozni, mindenkinek más, amit szépnek talál, a hagyományok pedig időben és térben is változhatnak.)

Mivel a világon nincsen olyan téma, ami ne osztaná meg az embereket, így nyilvánvalóan ezzel a kérdéssel sincs ez másként. Ahogy már említettem, vannak, akik a vadászhagyományokhoz való ragaszkodásra hivatkozva ellenzik a virágok terítéken való elhelyezését, de kétségtelen, hogy változó világunkban a hagyományok is alakulnak, formálódnak. A vadászati tradíciók szerint elfogadható fenyő, tölgy, bükk vagy éger ág sokszor nem áll rendelkezésre, pláne az alföldi területeken, így aki terítéket akar készíteni ilyen helyen, kénytelen más megoldás után nézni. Persze szóba jöhetnek más fásszárú fajok leveles ágai például az akác, vagy ahogyan már említettem más lehetőség híján, akár kultúrnövények is. A teríték készítés szabályairól számos szakkönyv értekezik, így nem is mennék bele ebbe, annál is inkább, mivel az én fejemben egészen más jellegű gondolatok ütöttek szeget a teríték kapcsán…

Az, hogy mennyire új keletű, illetve elfogadott a terítékre kerülő virágok divatja, mindenképp érdekes kérdés. Régebbi szaklapokban (pl. ezredforduló környékén megjelent Nimródban) is találkozhattunk már virággal díszített teríték fotókkal, azt gondolom, hogy a közösségi médiában való megjelenés az, ami miatt gyakrabban szemünk elé kerülnek az ilyen módon feldíszített terítékek és ezek az online keringő, mindenki számára elérhető képek azok, amik miatt úgy érezhetjük, hogy a felerősödött ez a jelenség.

2015_teritek_2015.jpg

Terítékfotó napjainkból

A virágok megjelenése és a hozzájuk fűződő évek óta fel-fel lobbanó parázs viták kapcsán felmerült bennem az is, hogy egyáltalán mióta készítünk terítéket? Nos, mikor megfogalmazódott bennem ez a kérdés, még nem sejtettem, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. A terítékről és annak elkészítésének szabályairól minden, magára valamit is adó szakkönyv ír, de ennek a hagyománynak a kialakulásáról, meghonosodásáról vajmi kevés információt találtam.

Ahogy Csőre Pál fogalmaz, maguk a vadászati szokások ősrégiek. De nem szabad összetéveszteni azokat a vadászati etika szabályaival, mert a kettő nem mindig fedi egymást. A vadászati kultúra körébe tartozó jelenségként tekinthetjük azokat a szokásokat, amelyek már nem annyira az elejtés célszerűségére irányulnak, hanem az emberi szellem játékosságát, pompát, szertartást kedvelő természetét juttatják kifejezésre (mint például a terítékkészítés, a töret átadás, stb.). A fejlődésnek abban a szakaszában, mikor a vad elejtésének technikája nem kötötte le teljesen az ember tevékenységét már jutott idő, erő, érdeklődés ezekre is.

Hazánk vadászati kultúrája mind földrajzi elhelyezkedésünk, mind történelmünk okán a német vadászati hagyományokban gyökerezik, így a teríték készítés gyakorlata is vélhetően onnan származik, az viszont a múlt homályába vész, hogy mikor vált általános szokássá. Az 1800-as évek vége felé szinte robbanásszerű fejlődésnek indult a hazai vadászati kultúra, a magyar nyelvű vadászati irodalom megjelenésével, a trófea kiállítások és bírálatok hagyományainak megteremtésével. Leginkább talán ekkorra datálható a terítékkészítés elterjedése. És itt, azt hiszem inkább az elterjedésen van a hangsúly, mivel már ettől korábbi terítékekről is tudunk. (Persze ahogy sok minden mást, úgy a vadászati kultúra fejlődését is jelentősen visszavetették a világháborúk.)

1897_teritek_1897.jpg

Rampolt uradalmi főerdész, 1897.

Ahogyan Pálosné Nagy Rózsa írja a Vadászavatás a Mátra alján című tanulmányában: „Főuraink birtokaikon előszeretettel alkalmaztak cseh, morva, illetve német jágerokat. Ennek oka, hogy a cseh és német területek vadászati kultúrája magasabb szintű volt jóval, mint a hazai. Cseh- és Morvaországban pl. a vadászati jog első nyomai már a 9. századtól föllelhetők, a 13-14. századtól pedig tudatosan alakítják úgy az erdőket, hogy azokat alárendelhessék a vadászatnak. A magyar földre került idegen jágerok munkájuk során saját vadászszokásaikat alkalmazták, melyek az idők folyamán meghonosodtak.” Tehát talán nem járunk tévúton, ha valahonnan innen közelítve próbáljuk felgöngyölíteni ennek a tradíciónak az eredetét.

Bár nem „idegen jágerok” munkájának eredményeként, de egy korai terítékről olvashatunk Sánta Ákos: Fejedelmi halali. Az erdélyi fejedelmek vadászatai című tanulmányában (Sánta Ákos: Fejedelmi halali. Az erdélyi fejedelmek vadászatai. In: Reformer vagy lázadó? Bethlen Miklós és kora. Szerkesztette: Horn Ildikó-Laczházi Gyula), mely I. Rákóczi György fejedelemhez kötődik. Az azt megelőző sikeres vadászatról Szalárdi János, 17. századi erdélyi hivatalnok és történetíró számolt be a Siralmas magyar krónikája című írásában. A sok farkasáról hírhedt Mezőségen, Novaj község környékén egy alkalommal „egy sűrű cserébül huszonötöt fogatott vala ki nagyokat, egy kurtával együtt, melly azon a vidéken igen híres volt, hogy sok károkat tenne, valamerre fordulna”. Kevés adatunk van arra, hogy a teríték készítés valamint a vad iránti végtisztesség megadásának szokása mennyire volt elterjedt akkoriban (az 1600-as évek közepéről beszélünk!). A fent említett 25 farkas viszont a mai terítékekhez hasonló módon lett kiállítva Szentpáli János novai házának ebédlőjében: „mind egy széltében hasokra alá, lábokat, farkokat elnyújtva, fogokat kivicsorítva, nyujtóztatva” lettek megmutatva a fejedelemasszonynak, és az udvarnál akkor jelen lévő nemes asszonyoknak és uraknak.

A már említett 19. század végi, a vadászati kultúrát érintő jelentős fejlődés hatására több gyakorlati útmutató, szakirodalom született ebben az időszakban. Ilyen például Pák Dienes Vadászattudománya (1829.), Belházy Jenő- Szécsi Zsigmond- Illés Nándor: A vadászati ismeretek kézikönyve (1892.) vagy Cserszilvásy Ákos (aka Vajda János), A vadászat mestere (1896.) című könyve, ám egyikben sem található semmilyen útmutatás, leírás a teríték készítésével kapcsolatban, ami meglehetősen elgondolkodtató. A kérdés, hogy vajon a terítékkészítés a 19. század végén még kevésbé volt elterjedt, vagy éppenséggel annyira általános volt, hogy nem is igazán érdemelt külön említést (ezt gondolom a legkevésbé valószínűnek), vagy a szabályai még kellőképpen képlékenyek voltak ahhoz, hogy nem foglaltak állást elődeink ebben a kérdésben. Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy akár ekkoriban, akár korábban a nagyterítékű vadászatokat követően ne lett volna valamiféle, kvázi seregszemléje az elejtett vadnak.

1900_fortepan_buzinkay_geza_web.jpg

Teríték az 1900-as évek elejéről (Fortepan/Buzinkay Géza)

Ez utóbbit támasztja alá a Vadász és Versenylap 1859-ben megjelent Vadászrajzok című folytatásos írásban említésre kerülő róka teríték: „Itt, (Szabolcsban, a Szerk.) hol egy-egy vadászaton 20 — 30 darab rókát láték egymás mellett kiterítve, tapasztalám azt is, hogy egy róka sem hasonlít a másikhoz, hanem a szőrnek szinvegyületében van mindannyiban könnyen észrevehető különbség.”.

Forgách Sándor: Magyar-német, német-magyar vadászműszótár és magyarázata (1875.) című könyvében csak egy rövid szómagyarázattal találkozunk a terítékre vonatkozólag, sem a sorrend, sem egyéb szabályok nem kerülnek említésre: „teríték die Strecke — szabályszerűleg intézett hajtó-vadászat befejeztével a lelőtt vadak fajuk szerént sorba rakatnak — das Wild wird gestreckt”.

Később, Hőnig István a Vadászati műszótár (1889.) című könyve is igazolni látszik azt a gondolatot, miszerint a nagyobb vadászatokat követően készült teríték. A könyv első részében a vadászati terminológiát ismerteti a szerző az olvasóval. Itt találkozhatunk a teríték fogalmával az úgynevezett „német” vagy „kerített” vadászati mód ismertetésénél, mely során szövetekkel, hálókkal, rémzsinegekkel és cafatokkal bekerítik a vadat, és a hajtók, valamint a felszerelés segítségével mind kisebb területre szorítják, az úgynevezett kamarába, ahol aztán elejtik őket. (Hazánkban is zajlottak a 18–19. században ilyen vadászatok, például az ozorai fővadászatok a herceg Esterházy család Tolna megyei birtokán).

Tehát ezeknél a nagy terítékű vadászatoknál az alábbiak szerint alakult a teríték: „A vadászat után az elejtett azaz meglőtt vadat jobbról az ernyő (a szövetek, hálók, a Szerk.) előtt terítik (a vad terítékre kerül), azaz zöld gallyakból készített alátétre fektetik és pedig fejjel az ernyő felé a következő sorrendben: szarvasbikák, suták, dámbikák, őzbakok, őzsuták, a ragadozók és kártékonyak sorrendben.” Itt már megjelenik a vadfajok közötti sorrendiség.

Szintén ebben, a Hőnig féle Vadászati műszótárban találjuk a „terítő” fogalmát a magyar-német, német-magyar szószedetben az alábbi magyarázat mellett: „Terítő (Strecke) zöld gallyakból készült alátét, a melyre a hajtásban vagy az egész vadászati napon át lőtt minden fő-, serte- és ragadozó-vad bizonyos sorrendben egymás mellé rakatik; terítőre hozni (strecken. erlegen) a. m. meglőni ; térítőre került (erlegt), meglövetett.

1912_teritek_szzs.jpg

Az ifjú Széchenyi Zsigmond első őzbakjával, 1912. 

A majd 40 évvel később, Kékessy László által írt A magyar vadász kézikönyve című műben (1925.) is csak az alábbi, immár újdonságnak nem számító információt találjuk a terítékre vonatkozóan: „Teríték. = Nagyobb vadászatok után a lőtt vadakat vad- nemek szerint külön sorba rakják. Ez a teríték.”

Ezt követően a későbbi, gróf Festetics Pál által írt, A vadőr tudnivalói (1935.) című kötetben viszont már a vadőr feladatai közt találjuk a teríték kialakítását, annak elrendezését.

1930_teritek_1930.jpg

Apróvadas teríték az 1930-as évekből

A virág kérdéshez visszakanyarodva nem hiszem, hogy ez a kérdés fekete vagy fehér, hiszen az általános javaslat az, hogy a teríték készítéshez lehetőleg - a természet adottságaihoz igazodva - az elejtés helyén az év adott időszakában található növényeket használjuk, ami tavaszi, nyári vadászati idényben a zöld lombos ágon kívül jellemzően valamilyen virágzó növény.

Valami hasonlót gondolhatott Nadler Herbert is, bár nem a teríték kialakítása kapcsán, de az 1930-ban megjelent A Természet című lap hasábjain írja az alábbiakat: „Az őzbaknak, mint vadászzsákmánynak legszebb és legméltóbb kerete a gerle- és kakukkszótól, rigó- füttytől hangos, sötétzöld erdő övezte, ezernyi tarka virágtól ékes erdei rét.”

1930_nadler_ozbak_1930.jpg

Nadler Herbert által elejtett bak, 1930.

A másik ok, ami miatt nem gondolom, hogy a virágos terítékek felett pálcát kéne törnünk, az az, hogy a tradíciók is változnak, még ha a vadászetika alapelvei közt találjuk a hagyományőrzést is. Ha régebbi, mondjuk az 1900-as évek elejéről, közepéről származó terítékfotókat nézünk, szembeötlő lehet azok puritánsága. Több ilyen terítéket láthatunk Izabella főhercegasszony által készített képeken, vagy később Nadler Herbert fotóin, pedig gyanítom ők is, illetve vadászataik vezetői, kísérőik a lehető legteljesebb mértékben tisztában voltak a teríték készítés akkori szabályaival, a vadászati etikával.

A szokások bizony változnak, és az 1900-as évek egyszerű terítékeit felváltották a díszesebb terítékek, persze ez nem egyik napról a másikra történt, hanem szépen fokozatosan. Azért azt semmiképp ne felejtsük el, hogy vadászat ekkoriban kiváltság volt, így elsősorban a nemesi rétegnek köszönhetően terjedtek el ezek a ma már minden vadász számára kötelező érvényű szokások és váltak hagyománnyá.

1930_storcz_matyas.jpg

Storcz Mátyás Gödöllőn, 1930-as évek

Ismét visszakanyarodva a virágokhoz, az 1950-es években, ha nem is itthon, de az akkori Csehszlovákiában már valószínűleg kerültek virágok is a terítékre, legalábbis a Magyar Vadász 1956. évi 7. számában megjelent csehszlovákiai tanulmányútról beszámoló jegyzet szerint.

 1956_teritek_1956.jpg

Terítékfotó, 1956.

Az, hogy a szokások változnak vitathatatlan, hiszen ha csak abból indulunk, ki, hogy mik a teríték készítéséhez ajánlott fafajok, akkor már sokszor az éves trófeamustrák is elvéreznének ezen, hiszen hányszor találkozhatunk az igen dekoratív, ám Észak-Amerikában honos vörös tölgy leveles ágaival, melyek közt kétség kívül jól mutatnak a kiállított trófeák. Persze tölgynek tölgy, az vitathatatlan, de hát az orgona és a virágzó vadgyümölcsök is fásszárúak… Fogást találni persze bármin lehet. Kérdés, hogy érdemes-e?

2009_damok.jpg

Terítékfotó vörös tölggyel 2009-ből

2011_teritek.jpg

Terítékfotó, 2011-ből

Az hogy már a régebben virágok lettek volna a terítéken nem valószínű, de nem is zárhatjuk ki teljesen, hiszen egyrészt jóval kevesebb terítéket örökítettek meg az utókor számára, másrészt ezek a fekete-fehér fotók általában nem közeli képek voltak, így véleményem szerint nem minden esetben állapíthatók meg a felhasznált növények (nyilván a fenyő- és tölgyágak egyértelműen felismerhetők).

1977_teritek.jpg

Terítékfotó, 1977-ből. A virágok valószínűleg nem véletlenül kerültek a képre.

Ahogy teríték összképe változott az elmúlt évtizedek során, úgy ma sem állíthatjuk meg a változásokat, forgathatjuk vissza az idő kerekét, egyedül a változás állandó (csak hogy közhelyeket puffogtassak). Aztán, hogy a terítékre kerülő virágok velünk maradnak-e, vagy mint egy-egy divathullám eltűnnek, ezt ma még nem tudhatjuk.

Izsákné Simon Adrienn

A bejegyzés trackback címe:

https://vadaszerdo.blog.hu/api/trackback/id/tr7316646086
Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása