Bársony István 1855. november 15-én született a Fejér megyei Keresztesen (ma Sárkeresztes). Középiskolai tanulmányait Nagykárolyban, Szatmáron és Pozsonyban végezte. A gimnáziumi évek után jogot hallgatott a Budapesten. A magányos erdei sétákon szerzett megfigyelései, a vadásszá válás meghatározó élményei segítették, hogy vadászíró legyen. A vadászat egész életét végig kísérte, s lelket gyönyörködtető, testedző sportjának szeretetét édesapjától örökölte.
(Fotós ismeretlen, Forrás: Wikimedia Commons)
Fiatalon elsősorban apróvadra - vagy ahogy írta: kisvadra - vadászott. A „mocsári sneff’, az erdei szalonka, a fogoly és a „vadruca” egyaránt kedvencei közé tartozott. Később hazánk szinte valamennyi táján vadászott. Évtizedeken keresztül látogatta a Kiskunságban lévő fülöpszállási vadászterületét. Egy másik, szintén kedves vadászterülete a Duna mellett lévő Harta volt.
Egyik legjobb barátja Fónagy József, a kiváló vadászati szakíró és kynológus, akit ő nevezett el „gógai király’-nak. Sokszor vadásztak együtt annak gógai és rezéti pagonyában „szarvassutára”, vaddisznóra és apróvadra. Vadászott Kittenberger Kálmánnal, s korának sok más híres vadászával is. Börzsönyi vadászatai során hosszú éveken át Hajabács Károly „körvadász” kísérte, ahol a hercegprímástól irodalmi munkásságának elismeréseként elejthette első „irodalmi bikáját” is, amely azután minden évben „kijárt” neki.
A természettel, vadászattal kapcsolatos cikkeit többek között a Vadász-Lap, A Természet, az Erdészeti Lapok és a Nimród közölték. Összességében 39 folyóiratban publikált. Első könyvét 1886-ban Százszorszépek címmel adták ki, amelyet később több mint negyven követett! Főbb vadászati művei: A szabad ég alatt (1888), Erdőn-mezőn (1894), Vadásztörténetek (1898), Magyar természeti és vadászati képek (1898), Szól a puska (1901), A róna és az erdő (1902), Vadásztáska (1903), Mulattató vadászrajzok (1905), Magyar földön (1910), Az erdő könyve (1918). Regényeit, novelláit több nyelvre is lefordították.
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részv.-Társ. Kiadása, 1926
Már életében olyan tisztelet és szeretet övezte, amilyen csak nagyon kevés magyar vadásznak adatott meg. Írói munkásságának elismeréseként 1894-ben a Petőfi Társaság, majd 1898-ban a Kisfaludy Társaság választotta tagjává. 1921-ben alakult meg a Diana Budapesti Vadásztársaság, melynek tagsága tiszteletbeli örökös elnöknek választotta meg Bársonyt. E vadásztársaságnak volt tagja, és egyben vadászmestere Nadler Herbert is. Bársony, tiszteletbeli elnöke volt a „Hubertus” Magyar Vadászok Országos Egyesületének is, majd ennek az Országos Magyar Vadászati Védegylettel való egyesülése után változatlanul ő maradt az új „Hubertus” Országos Magyar Vadászati Védegylet tiszteletbeli elnöke is. Már életében lőállást, utat, forrást neveztek el róla, némelyiket később emlékkővel is megjelölték.
1928. március 12-én, Budapesten halt meg. Temetése március 14-én volt a Kerepesi úti temetőben, a székesfőváros által adományozott díszsírhelyen.
Bársony István síremléke (Fotó: Dr. Varga József, forrás: Wikimedia Commons)
Bársony legsikeresebb írásai a természet, vadászat festői leírásából keletkeztek, ezek a művei a magyar irodalom maradandó alkotásai, és ezért kortársai sokszor a természet költőjének nevezték. A szenvedélyes vadász, egy önéletrajzában így vallott: „Szeretek vadászni, de még mennyire; - csakhogy, ha magam járom az én külső világomat, akkor úgy megfog, lebilincsel a Természet ezerszépségű arca, hogy annak a csudálása közben elfeledek minden mást.”
Sánta Ákos
