A vadászat és a vallás bizonyos tekintetben már az őskortól kezdve összekapcsolódik, gondoljunk például a barlangrajzokra, melyekhez sámánisztikus felfogás társult, s ennek a vadászmágiának elengedhetetlen szerepe volt az ősember vadászsikereiben. Az ókori görögöknél a vadászatnak már külön istennője van, Artemisz. Zeusz lányaként rengeteg szentélyt és templomot építettek neki, csakúgy, mint római megfelelőjének, Diananak. A kereszténység megjelenésével jelentős átalakuláson megy át a vadászat is. A túlvilági boldogság megtalálása lesz az emberi lét célja, a pogány istenek, Artemisz, Diana helyét átveszik a szentek, mint a vadászok pártfogói.

Szent Eustachius története, illetve a hozzá szorosan fűződő, és ezt később háttérbe szorító Hubertus-legenda érzékelteti leginkább a kereszténység felfogását a vadászatról. Placidus vadászat közben egy szarvas agancsai között Krisztust látja, és a szarvas szól hozzá, megkérdezi a vadásztól, miért üldözi, hiszen ő Krisztus. Placidus a csodás jelenés hatására megkeresztelkedik egész családjával, a keresztségben kapja az Eustachius nevet, s innentől Istennek tetsző élet él.

Ezt a keresztény hozzáállást hirdeti a magyar származású Sinapius János (Johann Sinapio) is. Művének eredeti német címe: Fürstliches Lust-Wäldlein, amire egy német professzor, Kurt Lindner vadászati bibliográfiájában bukkant rá Csőre Pál. A kutatónak feltűnt, hogy a cím alatt a szerző önmagára az „Exule aus Ungarn” azaz a „Magyarországról száműzött” kifejezést használja. A munka felfedezése mellett a magyarra fordítást is neki köszönhetjük.

Sinapius János trencséni születésű evangélikus lelkész volt, königsbergi tanulmányait követően Galgócon ténykedett, mint iskolaigazgató. Innen rövidesen tovább kellett állnia, mert ellenfelei elűzették, de Trencsénben újra lelkészként tevékenykedhetett. A protestánsüldözések egyik nagyobb hulláma elől viszont kénytelen volt elmenekülni. Megfosztották a templomától, de mivel ő megtagadta az erről szóló nyilatkozat aláírását, száműzték az országból. A hazáját elhagyva német területekre vetődött, és végül Halle-ban telepedett le, itt jelentette meg szóban forgó művét is, ami az alábbiakban röviden bemutatásra és elemzésre kerül.

Sinapius János (Kép forrása: Wikimedia Commons)

Magának a műnek címe terjengős, mégsem szolgál elégséges útmutatással a szöveg tartalmát illetően. Kis vadászerdő (Sylvula venatoria) – Fejedelmi mulató erdő, amelyben a vadászatról is szó lesz. Előadja a Magyarországról száműzött Sinapius János. Egy úri sport, szórakozás könnyed bemutatását várnánk, a vadászati gyakorlat ecsetelése mellett azonban túlnyomó többségben vallási témájú történet illetve erkölcsi szempontból megközelített mozzanat található, az egész munkát átitatja a vallásosság. A vallásos gondolatokat gyakran fejezi ki vadászhasonlatokkal, a legtöbb vadállathoz és vadászfelszereléshez allegorikus párhuzamot kapcsol. Ezek közül talán a több helyen is visszaköszönő Jézus-szarvas allegória a legszembetűnőbb.

A könyv nyitányaként áldást kér, majd a vadász imája következik: „Isten tartsa meg nekünk a vadászást nyugalomban és békében és áldjon meg minden jámbor vadászt szerencsével és megbecsüléssel minden ösvényen és útján”. Művét ezután négy különálló részre tagolja, az elsőben azzal foglalkozik, Istennek tetsző tevékenység-e a vadászat, a másodikban a vadászat különböző veszélyeire hívja fel a figyelmet, a harmadikat egészen a vadászoknak és a vadászkutyáknak szenteli, a negyedikben pedig az „oktalan” vadállatok nemességét, hősiességét méltatja.

A szerző rögtön az elején leszögezi, hogy nem jártas a vadászatban, és nem is tiszteli ezt a foglalkozást, de a vadászatot azért a Biblia alapján szent dolognak tartja, mert Isten ajándékozta azt az embernek, mikor olyan hatalommal ruházta fel, amivel a vadállatok felé kerekedhet. Hogy miért írt is írt számos teológiai munka után vadászati témájú könyvet, arra valószínűleg német pártfogójának személyében rejlik a válasz, ugyanis II. János György (1613-1680) szász választófejedelem egész családjával egyetemben szenvedélyes vadász volt. Bár a vadászatot Istentől származó adományaként írja le, világossá teszi, hogy az egyházi személyeknek minden körülmények között tilos a vadászat, nekik ugyanis a vallásos hivatás feladatait kell elvégezniük, s idejüket imádkozással, olvasással és egyéb ájtatos tevékenységekkel kell tölteniük, nem világi dolgokkal.

Azonban egyházi személyeket is magával ragadta olykor a vadászszenvedély, s ennek korlátozására számos rendelkezés is ismert. Több zsinaton lefektetik (elsőként a 745-ös általános frank zsinaton, de a budai zsinaton is szóba kerül 1279-ben), hogy tilos az egyházi méltóságot viselőknek vadászatot folytatniuk. A világiakat pedig arra intik, hogy csakis az istentisztelet után menjenek vadászni, az ünnepnapokon pedig mondjanak le erről az élvezetről.

A vadászatot Sinapius uralkodó kiváltságként definiálja, a nemesség, mint szórakozási formát kapta ajándékba Istentől. A társadalom alsóbb rétegeinek azonban szigorúan megtiltja a vadászatot, s ezt azzal indokolja, hogy a paraszt egyrészt nem viselhet fegyvert, másrészt, ha vadászattal tölti az idejét, elhanyagolja a munkát a földeken, s ez a termésben komoly hiányosságokat okoz. A nemességnek is csak úgy tartja megengedettnek a vadászatot, ha azt nem az istentisztelet elhanyagolásával végzi. Különös módon elnéző a nőkkel szemben, elismeri, hogy nem minden nő egyforma, a nemes hölgyek között többen is kiválóan lovagolnak és lőnek, ami méltóvá teszi őket a vadászatra. „Ami a hajtást illeti, a nagylelkű és nemesi származású nőszemélyektől nem lehet elvitatni, hogy nekik a vadászat jól áll… amennyiben nem lesz belőle túlzás”.

Wilhelm Räuber: Szent Hubertus megtérése (Kép forrása: Wikimedia Commons)

Az antik írókhoz hasonlóan, a vadászat hasznosságát abban látja, hogy a háborúra készíti fel a férfiakat, és azokat a gyerekeket, akik egészen korán már részt vehetnek a vadászatokon. A vadászok testi erőnlétét megnöveli, kiélezi az érzékeiket, növeli kitartásukat, és hozzászoktatja őket a zord körülményekhez, a szomjúsághoz, éhséghez, fagyhoz és kánikulához, amit a háború idején a hadseregben is el kell viselniük. Ezen kívül gyakorlott lovasokká válnak, megtanulnak rejtőzködni, továbbá türelmesebbé válnak a vadászat révén. Emellett nem elhanyagolható szempont, hogy a mezőgazdaságnak hasznot hajtanak a vadászok azzal, hogy elpusztítják a földekben csak kárt okozó vadat.

Sánta Ákos