A vadászat egyidős az emberiséggel, ezt bátran kijelenthetjük. De az, hogy mióta gyűjtik a trófeákat a vadászok, az korántsem ennyire egyértelmű, annál is inkább, mivel a különböző országok, nemzetek vadászati kultúrája a mai napig eltérő a trófea jelentőségét illetően. A trófeák gyűjtésének kultusza elsősorban a német gyökerű vadászati kultúrájú országokra jellemző, melynek centruma Németország és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területe.

Emellett Európát további három nagy régióra oszthatjuk a vadászati kultúra terén tapasztalható különbségek alapján. Az angolszász vadászati kultúrához elsősorban Anglia és Írország területe tartozik, ahol a vadászatot sportként, társasági eseményként értelmezik. A skandináv vadászati kultúrát (Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország) hús centrikusság jellemzi, itt a vadászat leginkább „betakarítás” jellegű, melyet a kisebb-nagyobb települések lakói ünnepélyes, közösségi eseményként élnek meg. A mediterrán térségben (Franciaország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, illetve a Földközi-tengeri szigetek) a vadászat a többség számára extravagáns szórakozási forma, mely többnyire társas vadászatok formájában zajlik.

A trófea szó maga, igen régi, a görög „tropaion”-ból ered, győzelmi jelképet, harc után begyűjthető zsákmányt jelent. Vadászékszerként, kvázi trófeát, már az ősember is gyűjtött, illetve ő viselte magán, a feltételezések szerint azonban nem csak díszként, hanem babonából, egyfajta szerencsehozó, óvó talizmánként hordta az általa elejtett állatok fogait, karmait, csontjait. Persze az elejtett állat minden porcikája felhasználásra került, a hús mellett a bőrök, csontok, agancsok, szarvak is. Ez a történelem során mindig így volt. De ekkor még a gereznákra, agancsra, szarvra, mint értékes alapanyagra tekintettek, melyekből ruhák, ruházati kiegészítők (pl.: gombok) és egyéb használati tárgyak készültek.

A klasszikus, mai értelemben vett trófea kultusz, a trófeák gyűjtése és a nagyságukban valamint mennyiségükben, különlegességükben való vetélkedés mai hagyományai a nemesek és arisztokraták vetélkedéséig vezethetők vissza. A középkori Európában kevéssé becsülték a trófeákat, leginkább az elejtett állat mérete számított. Később, a barokk korban és az az azt követő időszakokban már egyre inkább felértékelődtek a ritka és veszélyes állatok agancsai, szarvai, agyarai vagy fogai és karmai az elejtőik erejét és vadásztudását hirdették. Európa országaiban számos kastélyban őriztek meg több agancsokat, melyek azért maradtak fenn, mert mint trófeáknak értékük volt. Az ember azonban versengő típus, így a természetesen a vadászok is igyekeztek túlszárnyalni egymást. Kezdetben az elejtett állat súlya, illetve a teríték nagysága volt az, amiben versengtek, később áttolódtak a hangsúlyok a trófeákra. Szempont volt a különlegesség és az ágak száma is. Persze a vetélkedéshez nem voltak elegendőek a szubjektív szempontok, valahogyan mérhetővé, összehasonlíthatóvá kellett tenni a trófeákat. Ez a folyamat vezetett végül a különböző trófeakiállítások és trófeabírálati rendszerek kialakulásához a 19. század végén.

Vadászlap, 1885.

Az első hazai nyilvános trófeakiállítást 1871. május 11-14. közt Budapesten rendezték meg a Nemzeti Lovardában, 25 kiállító közel 150 trófeájával, melyek közt gím-, dám- és őzagancsok, valamint mufloncsigák szerepeltek. Később, 1881-től kezdve trófea kiállítások gróf Nádasdy Ferenc érdemeként minden évben a bőgést követően megrendezésre kerültek, 1914-ig. Ezt követően az I. világháború és utóhatásai miatt az éves kiállítások szüneteltek Magyarországon.

Persze nem csak ilyen jellegű trófeák voltak megtalálhatóak a vadászkastélyok, nemesi kúriák falain, hanem az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején kimondottan divatosnak számítottak a terítékre hozott madarak – siket- és nyírfajdkakas, túzok kakasok – farktollaiból és nyakpreparátumaiból készült összeállítások vagy aggatékként való kikészítésük. A trófeás nagyvadak általában nyakpreparátumként vagy kiskoponyával díszes táblára szerelve kerültek a vadászotthonok falaira, de nem volt ritka a bőrükből készült szőnyeg sem. A kisebb testű vadfajok egész alakos dermoplasztikaként kerültek megörökítésre. A kiskoponyás trófeák a 19. század vége felé kezdtek kimenni a divatból. Persze az ilyen átmenetek nem egyik napról a másikra történtek. De a következő évtizedekben már egyértelműen a nagykoponyával kikészített trófeák terjedtek el.

gróf Nádasdy Ferenc dohányzója, Nádasdladány	József Ágost főherceg ebédlője, Kis-Tapolcsány

(Fortepan Budapest Főváros Levéltára Klösz György fényképei)

A trófea kultusz fejlődését jelzi, hogy a kiállítások mellett megjelent az első trófeakönyv is, mely számos nagyvad faj legjobb trófeáit mutatja be. Ez a kiadvány, a brit James Rowland Ward, Records of Big Game című katalógusa volt. A kezdetben londoni preparátorként dolgozó Rowland Ward volt az első, aki először 1892-ben jelentetett meg ilyen típusú rekordkönyvet, mely valójában az első vadászati trófeakönyvnek tekinthető. Bár a brit szigetek nem dúskáltak trófeás vadban, de az egykori hatalmas kiterjedésű Brit Birodalom mégis lehetővé tette a trófea kultusz elterjedését és fejlődését. Rowland Ward nem csak a trófeakönyv terén volt úttörő, de a viktoriánus kor egyik legfurcsább lakberendezési irányzatához is köze volt. Az általa állatokból, illetve azok részeiből készített bútorok, használati tárgyak még saját nevet is kaptak, ez voltak az úgynevezett Wardian Furniture (Ward-féle bútorok). Ezek a bútorok amellett, hogy elsősorban tulajdonosaik vadászsikereit hirdették, mintegy másodlagos üzenetként a hajdani Brit Birodalom nagyságáról is tanúskodtak.

Ma már persze nem készülnek ehhez hasonló különc tárgyak, de napjainkban is találkozhatunk agancsokból készült bútorokkal, lámpákkal, evőeszközökkel, illetve a vadászotthonok, vadászházak jellemző kiegészítői lehetnek az őzlábból készült kalaptartók, vagy akár evőeszköz készletek vagy levélkések is.

De nem csak az öreg kontinensen dívott a trófeavadászat, hanem Észak-Amerikában is, ahol az 1887-ben alapított Boone and Crockett Club formálta a trófeabírálat rendszerét. Az 1932-ben kidolgozott képleteket többször módosították, míg elnyerték tartósan használt szerkezetüket.

Első rekordkönyvük is ebben az évben jelent meg. Az alapítók – akik közt olyan nagy nevek is voltak, mint Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke – elsődleges célja az volt, hogy tegyenek valamit Észak-Amerika nagyvadállományának megőrzése érdekében, amely abban az időben már magán viselte a nyugati telepesek ellenőrizetlen vadászatainak, valamint az őslakosok és a kormány közötti konfliktusok hatásának nyomait. Jóval később, 1972-ben megalakult a szintén amerikai vadászati szervezet, a Safari Club International (SCI), mely önálló trófeabírálati rendszert és rekord-adatbázist működtet.

Észak-Amerikában olyannyira elterjedt a trófea kultusz, hogy erre szakosodott cégek preparátor kellékeket és útmutatókat gyártanak, melyek segítségével gyakorlatilag bárki kikészítheti otthon az általa elejtett vadat, a számára legszimpatikusabb módon, legyen szó akár egyszerűen az agancsok kikészítéséről, vagy egy nyakpreparátum elkészítéséről.

Ennek magyar vonatkozása is van, ugyanis az 1905-ben kivándorolt, Jónás Kálmán, azaz Coloman Jonas volt az első preparátor, aki ilyen kész kellékek gyártásával kezdett foglalkozni. Jonas új irányzatot képviselt a szakmán belül, mivel kortársaival ellentétben nem csak ügyfelei, hanem kollégái, sőt riválisai számára is dolgozott. Műhelyét nem az akkoriban jellemző titokzatosság lengte körül, hanem szívesen mutatta meg a szakmai fogásokat az arra érdeklődőknek. De nemcsak a nyíltságáért számított úttörőnek a maga területén a Jonas Brothers Taxidermy Studio, hanem azért is, mert ők voltak az elsők, akik preparáláshoz szükséges kellékeket, anyagokat, sőt állatszobrokat is árultak más preparátorok számára.

Általuk egy új üzletág is született, ami nem volt más, mint a preparátorkellék-gyártás, forgalmazás. Később, a Jonas Brothers ezt, az általa létrehozott a területet is tovább fejlesztette. Kezdetben például állatszobraik agyagból készültek, majd egyéb más anyagok használatát követően végül ők váltak az elsőkké, akik poliuretán habból készült műtesteket kezdtek készíteni és árusítani, ami forradalmian új megoldás volt ebben a szakmában.

Bár azt gondolhatnánk, hogy az észak-amerikai vadászati kultúra gyökeresen különbözik az itthoni hagyományoktól, szokásoktól, de valójában mégis sok közös elem van, az eredendő kulturális különbségek ellenére. Ilyen például a nemesnek tartott vadfajok (vapiti, öszvérszarvas, fehérfarkúszarvas, vadpulyka, medve és a jávorszarvas) és azok trófeája iránti tisztelet. (Itt olvashattok egy kicsit többet az amerikai vadászati kultúráról).

A trófeához való hozzáállásuk is némiképp más, gyakran egészen egyedi festett vagy faragott trófea megoldások is születnek.

Lauren Hull's Skull Cleaning

A fentiekből láthatjuk, hogy a trófeák tisztelete, a vadászemlékek megőrzésének vágya és felelevenítése számos országban és kultúrában elterjedt, de mint minden, ez is változik az idők során. Egyes irányzatok, divatok elterjednek, mások eltűnnek és csak régi fotók, újságok képei őrzik meg őket az utókor számára.

Izsákné Simon Adrienn