Minden kornak meg van a maga divatja, ami alól a vadászat, a vadászruházat sem tud teljesen kibújni. Bár hazánkban a vadászok többség a hagyományos vadászruhák mellett teszi le a voksát, azonban nem árt egy kicsit a dolgok mélyére ásni, ahhoz, hogy megtudjuk milyen elképzelések és irányzatok eredményeként jött létre egykor, és formálódik mind a mai napig ruházatunk.

Udvari vadászdivat a vadászat aranykorából, 1903.

A józanész és a praktikum diktálta követelmények mellett az egyes korszakok divatja és ideái is beleszóltak a vadászruhák alakulásába. Ahogy a vadászati módok egyre változatosabbakká váltak, úgy alkalmazkodott hozzájuk a ruházat is. Elég csak a 19. századi kopászathoz dukáló, angol mintára készült vörös vadászkabátokra, vadászruhákra, vagy épp a főúri társasvadászatokhoz illő, gazdagon díszített, zsinóros vadász öltözékekre gondolni. De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk csak szépen sorjában, hogyan változott a vadászruházat.

Elsőként azonban tisztázzuk, hogy mit is értünk vadászruha alatt. Eördög Tibor Vadászok nyelvén című könyvében szerintem megtaláljuk a lényeget ezzel kapcsolatban „Vadászruha.[…] Mindegy, hogy az meleg téli, vagy könnyű nyári ruha, de a színe, a szabása alkalmazkodjék a terephez, a természethez, az időjáráshoz, a vadászhoz méltó és ízléses legyen, s mindig tükrözze a szakma megbecsülését és a célt, amit szolgál. […]”. Az utolsó mondatrészt, ahol Eördögh a ruházat célját említi, különösen fontosnak találom, hiszen nem mindegy, hogy cserkelésen, téli hajtáson, nyári bakvadászaton vagy a rejtőzködést megkívánó vízivad vadászaton, esetleg társasági eseményen veszünk részt.

Első körben a szakirodalomhoz fordultam, mikor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne kicsit többet tudni az öltözékünk, viseletünk eredetéről, változásairól, de tudomásul kellett vegyem, hogy a szerzők csak kevéssé foglalkoztak a ruházat kérdésével (mivel sokáig nem is volt külön vadászruha). Nyilván egyéb, a vadász felszereléséhez tartozó tárgyak, és természetesen a vadászfegyverek sokkal-sokkal hangsúlyosabban jelentek meg a magyar vadászat történetét feldolgozó művekben.

Ha elkezdjük a vizsgálódást, láthatjuk, hogy nagyon sokáig igazából nem különült el a hétköznapi viselet a vadászviselettől, hiszen a vadászat, mint élelemszerzés, vagy mint szórakozás, a mindennapok része volt, akár utazás közben is, így nem is csoda, hogy nem volt külön ruházat ehhez a tevékenységhez.

Az ókori ábrázolásokon például a környezet, a megjelenített eszközök, valamint a cselekmény árulkodnak arról, hogy vadászokat, vadászjelenetet látunk, de nincs ez nagyon másként a középkori ábrázolásokon sem.

Vadászat az ókori Egyiptomban

Ahogy Csőre Pál is írja: „A hajdani vadászok viseletéről ritkán emlékeznek meg a történelmi tárgyú írások. Pedig elődeink ruházata nemcsak a kor divatját tükrözi, hanem a vadászati módokról is mesél. Ezen emlékeket az őskortól kezdve, számos művészi ábrázolás örökítette meg: a sziklarajzok, az asszír domborművek és egyiptomi falfestmények, a középkori kódexek.

A legrégibb emlékekből nem lehet megállapítani, hogy a viselet vadászruha-e valóban. A királyi vadászatok megjelenítésekor az uralkodót gyakorta teljes pompában, koronával ábrázolta a festő. Más műveken a kutyák és a menekülő vad jelenléte mutatja, hogy vadászjelenetről van szó.”

Ókori görög vadászjelenet

Bár Gaston Phoebus által 1387 és 1389 között írt, Livre de Chasse (A vadászat könyve) című mű egyes esetekben zöldes árnyalatú ruhában ábrázolja a vadászokat, de ez nem általános. Phoebus egyébként a Franciaország déli részén található Foix város grófja és Béarn tartomány vikomtja, korának egyik legnagyobb vadásza volt, így könyvét a középkor vadászatával foglalkozó történészek, régészek is fontos forrásként tartják számon.

Vadászjelenetek Gaston Phoebus: Livre de Chasse (A vadászat könyve) c. könyvéből

Később persze megindult a változás a ruházkodás terén, ahogy vadászati kultúránk szokásaink egyéb területein is. Azt, hogy pontosan mikor, nehéz lenne tetten érni, de ahogy Csőre Pál fogalmaz: A vadászati kultúra körébe tartozó jelenségként tekinthetjük azokat a szokásokat, amelyek már nem annyira az elejtés célszerűségére irányulnak, hanem az emberi szellem játékosságát, pompát, szertartást kedvelő természetét juttatják kifejezésre (mint például a terítékkészítés, a töret átadás, és nem utolsó sorban az alkalomhoz illő öltözék viselése.). A fejlődésnek abban a szakaszában, mikor a vad elejtésének technikája nem kötötte le teljesen az ember tevékenységét már jutott idő, erő, érdeklődés ezekre is.

Emellett persze egy-egy adott csoport viselete, öltözködése nem pusztán praktikussági szempontok mentén történik, hanem az adott közösséghez, szubkultúrához tartozást is kifejezi, ezért sarkalatos kérdés manapság is a vadászias öltözködés témaköre.

De kanyarodjunk vissza a vadászruhák történetéhez. Az első hazai, egyértelműen vadászruhák az egyenruhák közül kerülhettek ki.

I. Rákóczi György, erdélyi fejedelem például zöld színű egyenruhát készíttetett a vadászainak. Erről Szalárdi János, 17. századi erdélyi hivatalnok és történetíró számolt be a Siralmas magyar krónikája című írásában. „[…] A vadász, jó madarász, ebeken kapó nyulász embereket nagyon kedveli vala: jószágiban valahol jó puskást érthet vala, azokat mind csak puskáztatja, általszolgáltatja vala, kik egy nagy sereggel levén udvarában, mind egyszínű-forma zöld ruhában jártattanak vala […].”

A fenti részletből sejthető, hogy a fejedelem szolgálatában álló emberek közt a vadászok egy jól elkülönült csoportot alkothattak, akiket egyenruhájuk is megkülönböztetett a többiektől.

 Ahogyan Sánta Ákos történész írja ezzel kapcsolatban a Fejezetek a magyar vadászati szervezetek történetéből – 140 éves az Országos Magyar Vadászati Védegylet című könyvben „Eddig nem került elő forrás arra vonatkozóan, hogy I. Rákóczi Györgyöt megelőző fejedelmek is egységesen zöld egyenruhával látták el vadászathoz tartozó embereiket.

A jó példa persze ragadós, így egyre többen vették át azt, hogy vad- és erdőóvóik számára egyenruhát adtak.

A herceg Esterházy család híres ozorai fővadászatait jól bemutatta gróf Festetics Leó, akinek könyvéből megismerhetjük 19. szálad elejei, a család szolgálatában álló vadászok egyenruháját is. „[…] A fővadászmesterek öltözete volt: csukaszürke egyenruha, mellen, galléron és karhajtókán ezüst paszománttal gazdagon díszítve, zöld nadrág, magas lovag-csizma és csatolt lovag-sarkantyú, vadászkard, a test körül ezüstöv a herczeg címerével, csapott kalap ezüst és zöld kokárdával. Minden egyéb erdészek és vadászok ugyanazon színeket viselték, de ezüst nélkül; a herczeg házi vadászai azonban a vadász-kardot jobb vállon át balra vetett nehéz ezüst pantaléron hordták. A kürtösök sötétkék egy sor sárga gombra készített egyenruhában, arannyal hímzett gallérral és fekete, sima bársony sapkákkal, nankin pantalonnal állottak ki. Az inasok világoskék frakkban ezüstre, rövid nankin nadrágban, fehér selyem harisnyában és ezüst csatos czipőben; a herczeg huszárjai pedig sárga attilában, ezüst zsinórra, kék nadrágban, fekete csizmában és kardosan jelentek meg. A négyes fogatú magyar kocsisok szintén ezen színekbe voltak öltöztetve. […]”

Vadászjelenet Gróf Festetics Leó: Az Esterházy-család ozorai vadászatai c. művéből

Persze a hivatásos szakszemélyzet egyenruhája adott volt abban a tekintetben, hogy annak formájáról és megjelenéséről munkaadójuk döntött. Míg a vadászruhák színét, a szürke, barna, zöld különböző árnyalatai a környezetbe való beleolvadás határozta meg (nyilván ez alól a parforce vadászat és a hajtóvadászatok kivételt képeztek, hiszen ott erre nem volt szükség), addig a szabás általában a kor divatjához alkalmazkodott.

Engem viszont az is érdekelt, hogy a nem hivatásos vadászok miben űzték a vadat. Itt fontos megjegyezni, hogy hazánkban a vadászat nagyon sokáig, II. Ulászló király 1504. évben kelt ötödik dekrétumától kezdve, 1848-ig, az úrbériség megszűnésig nemesi jog volt, ám ez nem jelentette azt, hogy a jobbágyok vagy a közemberek nem vadásztak. Néprajzi kutatások és egyéb források igazolják az úgynevezett úri vadászat és a paraszti vadfogás évezredes egymás mellett élését. A parasztság és a jobbágyok nem voltak teljesen elzárva a vadászattól, sőt még hosszú ideig vadbeszolgáltatással, hajtóként, illetve a későbbiekben akár parasztpuskásként, vadászattal is szolgálniuk kellett földesuraikat, amit robotként teljesítettek.

Ha a paraszti vadászat, és kiváltképp a ruházat kérdését szeretnénk vizsgálni, nincs könnyű dolgunk, hiszen ahogyan Zolnay László régész is rámutat, a Vadászatok a régi Magyarországon című könyvében, a fennmaradt dokumentumok, tárgyak, mind-mind a főúri vadászatokat örökítik meg. A parasztság, a köznép vadászkalandjait nem írták le krónikások, nem készült róluk festmény, vadfogó vermeiknek, hálóiknak, csapdáiknak nem maradt nyoma, ahogyan ruházatuk, főként csizmájuk, nemezsüvegeik egy-egy darabja is inkább csak sírjaikból, mint régészeti lelet került elő.

A vadászruha azonban ettől függetlenül egy létező, jól megkülönböztethető, a többség számára felismerhető dolog volt, ami az időjárás, a praktikum és persze a korabeli divat igényeihez alkalmazkodva egyre inkább terjedt.

Az 1800-as évekbeli lapokban többször kerülnek említésre a vadászruhák, bár azok kinézetét általában nem taglalják (ebből gondolom, hogy ez a típusú ruházat sokak által ismert, jól körülhatárolható volt). Leginkább a szóban forgó személy öltözékeként említik, ezzel is minél érzékletesebben bemutatva azt, akiről az adott cikk szól, tekintettel arra, hogy ekkoriban meglehetősen ritkák voltak az illusztrációk az újságokban.

Azonban nyilván különbséget kellett már ekkoriban is tenni, a divatos, elegáns, leginkább társasági eseményeken viselt vadászruhák és a valóban „terepen” használt ruhák közt.

Előbbiekből ízelítőt kaphatunk az 1835 szeptemberében megjelent Rajzolatok a társas élet és divatvilágból című lap hasábjain keresztül „Legtöbb gondot ad jelenleg egy nyalka ’s vadászat kedvelő parisi úrfinak a’ vadászruha, melly egy kék, vörös (!) vagy zöld bársonyból készült frak, ellenző nélkül, álló gallérral, egy sorgombra, mellyre egy kutya, vagy más vadállat, vagy épen az urfi’ czime van nyomtatva.”

Nem véletlen, hogy a beszámoló a párizsi módi szerinti vadászruházatot említi, ugyanis ekkoriban a divat szempontjából a viszonyítási alapot Párizs jelentette.

Később, a Divatcsarnok című lap 1857. évi 9. lapszáma egy kép és egy rövid leírás erejéig beszámol a divatos vadászruháról, melynek része a bársony vadászkabát, a csíkos vitorlavászon-nadrág és a felhajtott karimájú kalap. Az illusztrációt nézve az említett öltözék inkább társasági eseményre való, mintsem vadászatra.

Illusztráció a Divatcsarnokban ismertetett ruhákhoz (1857)

Mivel azonban nincsen hatás kölcsönhatás nélkül, így nem csak egy-egy korszak divatirányzata hatott a vadászruhákra, ahogy azt már a szabás kapcsán említettem, hanem a hétköznapok divatja is ihletett merített a jágerok öltözékéből.

Legrégebben, azaz a 18. századtól kezdve, a hagyományos sportok — vadászat, lovaglás — öltözékei elkülönültek a hétköznapi ruházattól, ezzel is célszerűségre törekedve, mindemellett jótékony hatást gyakorolva a nők öltözködésére, már ami a kényelmet illeti. Ugyanis a fent említett a vadász- és lovaglóöltözetnél vették át (némi módosítással ugyan) a hölgyek először a férfiak viseletét (csizma, mellény, lovagló kabát), megtörve a két nem ruházatában érvényesülő évszázados elkülönülést. Persze a kezdetekben a nők a fenti sportokat is még szoknyában űzték, csak jóval később, az 1930-as, ’40-es években húztak nadrágot a vadászathoz a Dianák.

Angol divat szerinti női ruhák lövészethez és vadászathoz (1881)

 Erzsébet királyné lóháton, lovaglóruhájában

Női vadászruha az 1920-as évekből

Amerikai vadászhölgy 1930-ból

Tehát ahogyan manapság, úgy régebben is elkülönült az társasági eseményekre való vadászruha a hétköznapi vadászatra viselt öltözéktől. A Budapesti Közlöny 1867. december 17-i számában feladott, a gödöllői koronauradalmi erdészetnél kiírt álláspályázatban szereplő „2 évre adandó téli s nyári vadászruha” minden valószínűleg sokkal inkább egyenruha lehetett.

De mit kell tudnia akár a szakszemélyzetként alkalmazott vadászok egyenruhájának, akár a sportvadászok erdőn-mezőn viselt öltözékének, ahhoz hogy vadászruhának, illetve vadásziasnak mondhassuk?

A vadászoknak készült szakkönyvek, mint például a Cserszilvásy Ákos (valódi nevén Vajda János) féle, A vadászat mestere (1896) című könyv csak a ruházattal kapcsolatos praktikus tudnivalókra fókuszál. A fenti mű például a következőket írja: „[…] Síkvadászatra, hol a vadat vizslával veretjük föl, mehetünk akármi élénkebb színű öltözetben is. Erdőben azonban legalkalmasabb a zöld, szürke, fakó vagy fahéjszínű egyszerű öltözet, mely se igen tág, se igen szoros ne legyen. A zsinórféléből minél kevesebb legyen, mert ezekben a sárkány könnyen fölakadhat, s a puska véletlen elsülhet. Bő és hosszú aljú ruha nevetséges és alkalmatlan.”

Rudolf trónörökös vadászruhában (1889.)

Hasonló szempontokat fogalmaz meg Illés Nándor A vadőr (1907) című munkájában, ahol a ruházattal kapcsolatban az alábbi szűkszavú intelmet találjuk: „A vadász olyan ruhába öltözzék, a mely nem tűnik fel; legjobb a szürke színű.”.

Ahogy gróf Festetics Pál írta a Nimród 1918. május 10-i számában: „Ahány ház, annyi szokás. Ahány vadász, annyiféle öltözet. De a sokféle ruha között kevés a jó, a célnak megfelelő. Vannak urak, kik nem tartják érdemesnek egy vadászruha beszerzését, hanem rég elnyűtt, kopott városi ruhájukat hordják a vadászaton. Ez nem helyes, mert a vadász az idő viszontagságainak teljesen ki van szolgáltatva és épen ezért egészségének megóvására szükséges, hogy ruhája jó minőségű anyagból legyen, ami egy megkopott, rossz gúnyára nem mondható. A városi ruháknak rendszerint színe se megfelelő (ami pedig a vadászatnál nagyon fontos), szabása sem az, ami egy jó vadászruhának megfelelne. Vannak vadászok, kik (rendesen a társas- vadászatok résztvevői és a társaság mulattatói) minden célszerűséget mellőzve, csak a külső csínnal törődnek. Érdekes, hogy ezen, úgy mondjam: «vadászgigerliknek» leglehetetlenebb ízlésük szokott lenni.”

Vízivad vadászat 1922-ben (Fortepan/Tóth Árpád)

A fentiekből kitűnik tehát, ami persze teljesen egyértelmű, hogy a zöld, a szürke és a barna árnyalatai határozzák meg a vadászruhák színét. De a szabásra, díszítésre vonatkozóan nem sok derül ki a ruhákról.

Az 1927/27-es évre készült Vadászati Útmutatóban Dr. Thurn-Rumbach István a fentieknél részletesebben ír a vadászruhákkal szemben támasztott követelményekről, melyek közt az egészségvédelem is már hangsúlyos szemponttá válik. „A vadászat gyakorlása megkívánja, hogy edzettek és az időjárás viszontagságaival szemben bizonyos mértékben ellentállóak legyünk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bravúroskodva, egészségünket kockára tegyük. Az ifjúkori legénykedéseknek, ha nem is mindjárt, de évek múlva súlyosak és fájók lehetnek a következményei és a meggondolatlan vadászt sokszor kényszerítik arra, hogy örökre szegre akassza a puskáját. Gondoljuk meg, hogy a vadászáshoz mint komoly foglalkozáshoz sem illik egészségünk lebecsülése és hogy mennyivel több öröm kínálkozik Diana berkeiben, ha testünk épségét megőrizzük!”

Az útmutató kitér a viselet elemeinek anyagára, színeire, lehetséges opciókra és azt is megtudhatjuk belőle, hogy a ma elterjedt agancsgombok helyett ekkoriban inkább a bőr gombokat tartották jónak.

Thurn-Rumbach írásában feltűnik a praktikum mellett a ruha megjelenésével kapcsolatban vadásziasság kívánalma is, mégpedig a kalap apropóján. „Az angol sportsmann sapkát visel, amelyik pedig elsősorban vadász, kalapot. Bár elismerjük a fejen biztosan ülő sapka előnyeit, mégis tradícióból ragaszkodunk a kalaphoz: feláldozzuk a célszerűséget a vadásziasabb viselet kedvéért.” 

Sőt említés szintjén találkozhatunk az angol stílus képviselőjével, a sportsmann-el is, akinek ruházatáról ugyan túl sokat nem tudunk meg, csak azt, hogy sapkát visel kalap helyett.

Angol divat

Arról hogy éppen mi a módi nem biztos, hogy a vadászati szaklapok hasábjain találunk információkat, hiszen ott a tájékoztatás, a gyakorlat, a praktikum számít.

A Színházi Élet című újság viszont készségesen beszámol a legfrissebb divatról. 1928-ban például az alábbiakat írja: „A vadászruha színe a zöld. esetleg szürkésbarna, szabása olyan, mint a sportzakó, csak hosszabb és hatalmas zsebei vannak a töltények részére, a nadrág térdnadrág vagy bricsesz. Térdnadrághoz vastag gyapjúharisnya, bricseszhez bőr lábszárvédő és vastag, jól zsírozott vadbőrcipő tartoznak.

A vadászruha jellegzetes darabja a szarvasbőr-mellény, amely jó hosszú és jól bélelt. Nagyon praktikusak a szarvasbőrnadrágok is, amelyek különösen hajnali lesen a szúnyogok ellen védenek meg. A vízivadászoknál legfontosabb a csizma, mert bármennyire vigyáznak és csónakban is ülnek, mégsem kerülhetik el, hogy néha térdig ne gázoljanak a vízben. A csizma puha, zsírozott bőrből készül, vízhatlan varrással és harmonikaszerű szárral, amelyet egészen a combra lehet felhúzni s hátul szíj tartja szorosan. Az ominózus zergeszakállas kalap ma már nem dívik, egy zöld vagy barna puha-kalap, amit a városban is hordhatunk, vagy egy sportsapka a legízlésesebb.” Nos, hát ennyit a vadászias megjelenés kontra divat kérdésében…

Vadászdivat 1928-ból (Színházi Élet)

Persze azért nem marad iránymutatás nélkül az a kezdő vadász, aki ezekben a kérdésekben is szeretne tájékozott lenni. Mivel a vadászruha kérdése szerves részét képezi a vadászati hagyományainknak, szokásainknak, így a rendkívül termékeny, szerteágazó területeken is maradandót alkotó szakírónk Láng Rudolf (Sólyom) is kifejtette nézetei a témában, a tőle megszokott alapossággal, szakszerűséggel és remek stílusban. Az 1930-as Nimródban megjelent véleménye és javaslatai 90 év múltán is megszívlelendők.

„Hosszú vadászmúltam alatt bizony nem egy felszerelést láttam, amely megmosolyogtatott, sőt nem egyszer kaján kárörömmel töltött el, viszont azonban azt is láttam, mint alakult át az idők folyamán az ilyen vadász-gigerli praktikus öltözetű vadásszá. Ez mutatja, hogy egyéb okok mellett talán az is szerepelt, hogy tájékozatlan volt, s tapasztalatlanságában azt hitte, hogy a vadászathoz is úgy ki kell öltöznie, hogy a legkényesebb szem se találjon rajta semmi kivetnivalót. Hát ebben igaza is van, de vadászszemre kell gondolnia, tehát olyanra, amely nem annyira a ruha kifogástalan szabását nézi, mint inkább azt, hogy megfelel-e ez a ruha céljának. Én elismerem, hogy az «angol szabóságok» kifogástalan eleganciájú vadászruhákat tudnak tervezni a mindenkori divatnak megfelelően, de ahogy meg vagyok győződve arról, hogy a legtöbb ilyen szabász még nem próbálta, milyen is az az igazi vadászat, éppen úgy kétségbe merem vonni az általuk tervezett ruhák használhatóságát is. Azaz használni lehet őket, csak éppen vadászatra nem, vagy legalább is nagyon sok kellemetlenséggel, bosszúsággal van egybekötve használatuk.”

Vadászdivat 1937-ből

A fentiekre nagyon is rárímel az 1900-as évek elejére jellemző a gyakorlat, mely a vadászruhákat, mint divatos ruhákat bevitte a városokban, sétálóutcákra, korzókra.

Az 1934-es Nemzeti Újság hasábjain olvashatjuk, hogy újra hódít a vadászruhák színeit, anyagait, fazonját utánzó viseletek, sőt mi több, a vadászkalap divatja a hölgyek körében.

„Utóbbi hetekben csodálatos karriert futott be a vadászkalap. A zerge és kakastollas, jó, öreg vadászkalap, amelynek viselésére ezelőtt — hegylakókat kivéve — kizárólagosan vadászatok alkalmával szorítkoztak a vadászai sportját kedvelő elemek. Ma pedig! Divatos dámák kedvenc darabjává lépett elő. Úgyszólván nincs is divatos dáma vadászkalap nélkül, sőt, tovább megyünk: ahány divathölgy, annyi vadászkalap. Szőke, barna, fekete, vörös fürtös női fejek viselik büszkén és állhatatosan Tirol fiainak és a vadászdresszeknek ezt a jellegzetes tartozékát, nagyvárosok délelőtti képe szinte hemzseg tőlük.

Ha azonban jobban megnézzük 1934 őszének asszonyait és leányait, kalapjukon kívül még egyéb vadászdresszre emlékeztető holmikat is fedezhetünk föl rajtuk. A kalap volt a kiindulás, a többi lassan, de biztosan hozzájött. Mert hát a csúcsos, hetyke vadászkalpaghoz mi is illene jobban, mint az öves, zsebes, vastagszövetű sportkosztüm, kivágásában valamely élénken sávozott vagy kockázott, meleg sállal! Azután a cipő! Természetesen az sem lehet franciás, tehát a széles orrú, lapossarkú, kimondottan trottőr lett a sikk. Meg a színek! Zöld és barna — ez a két vadász-szín az uralkodó. […]Azért nem minden logika nélküli az ősszel együtt betoppant vadász-divat. Megfelel az őszi évad sajátságainak. A szürke, esős napoknak, szeles, zord időjárásnak. […] A vadászdivat befolyása íme, milyen messzire terjed!

Lám, az igénytelen vadászkalap szédítő karrierje... Tollal, zsinórral, bojttal, szalaggal , avagy sportjelvénnyel fölszerelve, itt is, ott is, amott felbukkan, mindenütt, ahol divatos hölgyek járnak-kelnek. Szinte alpesi jelleget kap tőlük a város arculata, szinte azt a látszatot keltik, hogy nini, itt mindenki vadászatra indul. Igaz is. A kalap mellett ott van bőrmellény, a stulpnis disznóbőrkesztyű, a nehéz sportcipő — csupán fegyver kellene még a dáma vállára s már is mehetne — egyenesen a délelőtti korzóról, komissiózásról — vadászatra. […]

Az őszi divat 1934-ben

Ha tovább kutakodunk a vadászruhák kapcsán a szakkönyvekben, akkor Dr. Heltay István által szerkesztett Vadásziskola című könyv Vadászati kultúra, Vadászetika című fejezetében szintén egy rövid rész erejéig megjelenik az öltözködés kérdése. Eszerint az európai társasági vadászöltözet a katonai, az erdész és a bajor-osztrák népviselet motívumainak felhasználásával nyerte el mai formáját.

Ez teljesen érthető, hiszen hazánk vadászati kultúrája mind földrajzi elhelyezkedésünk, mind történelmünk okán az osztrák-német-cseh vadászati hagyományokban gyökerezik, így a napjainkban hagyományosnak számító színek (zöld és barna különböző árnyalatai, korábban pedig a szürke szín) és anyagok (pl.: lóden) is mind ezekhez kapcsolódik. Olyannyira, hogy például a ma tradicionálisnak számító vadászruhák kedvelt alapanyaga, a lóden vagy lódenszövet – ami egy durvább gyapjúból, többnyire posztószerűen szőtt szövet – Tirolból származik, ahol azt, a 16. században kezdték gyártani.

Éppen ezt az osztrák-német hatást nehezményezi Tóth Béla író, A Természet 1898. évi 7. lapszámának hasábjain. „[…] A magyar vadász öltözetéről immár eltűnt minden nemzeti bélyeg. Tetőtől talpig stájer, angol, amerikai; szóval — bécsi. Még szerencse, hogy nem Salon-Tiroler; vagyis, ha nem didereg mindnyájunk szeme láttára a csupasz térde. Hát ez nincsen jól. A népek életében a vadászat olyan ősi, tehát nemzeti valami, hogy még a külsőségeket illető hagyományait is meg kell becsülni és kötelesség őrizni a divat múló hatásaitól.

Ne gondolja senki, hogy én a magyar vadászt sujtásos Zrínyi Miklósnak akarom öltöztetni. Eszem ágában sincs az ilyen bolondság. Egyébiránt Zrínyi Miklós se volt sujtásos, mikor vadászni ment. A XVI. századbeli és a mai magyar vadász öltözete legfeljebb szabás dolgában különböző. Maga a ruha egy; a zeke, a nadrág, a kalap vagy a süveg, meg a csizma alig változott s mindnek ma is csak az a két czélja van, ami már az ősidőkben is volt: hogy az idő viszontagságainak közepette megvédje a vadászt, meg hogy alkalmazkodjék a mimikri törvényéhez. Tehát egyszerűség és czélszerűség a fő mind a szövet, mind a forma, mind a szín dolgában. Azt kérdezem: kell-e ehhez idegenség? Van-e szükségünk stájer lodenre, zergeszakállas gréczi kalapra, angol (azaz hogy karlsbadi) czipőre és a koczapuskás egyéb német kellékeire. […]”

I. Ferenc József vadászruhában (1901)

Írására az ezt követő lapszámokban több reflexió is érkezett, melyben van, aki a hazai posztó beszerzésének nehézségét taglalja, más amellett teszi le a garast, hogy a vadászruházat mindenekelőtt funkcionális legyen. „Ha valahol szükséges a különleges ruha, úgy a vadászatnál szükséges. A vadászruha kellékei, hogy igen kényelmes, lehetőleg vízáthatlan és mégis elég szellős, emellett könnyű legyen. A kabát a nyaknál, deréknál, az ujjaknál bő és szükség esetén szűkre szorítható legyen. A nadrág térdig bő, azután szűk legyen stb. stb. Az ing, a kalap, a czipő, a bot, a kesztyű mind megannyi különleges igényeknek felelvén meg, egészen elütnek nemcsak a nemzeti viselettől, de a divatos ruhától is. Vadászruhánk nem angol, nem német vagy lengyel vagy tiroli, hanem az ezen nemzetek alkalmas ruhaformáiból egybealkotott nemzetközi ruha, mely alig módosulhat még a divat hatalma alatt is. Hiába óhajtanák a magyar vadásztól, hogy zsinórt varrjon erre a ruhára, hogy kucsmát viseljen az ellenzős vadászsapka helyett, hogy a tiroli szeges czipőt sarkantyús csizmával cserélje fel. Egyedül a tiroli nép tarthatja részben meg nemzeti jellegét vadászruhájában, mert e nép ruhája eredetileg vadászruha. De a tiroli úri vadászoknál ugyancsak megtaláljuk már a cseh sapkát és a lengyel nadrágot is, mert ezeket alkalmasabbnak találták nemzeti viseletüknél. Annál kevésbbé kívánhatjuk a magyar vadásztól, hogy épen a vadászatnál térjen vissza a nemzeti ruhaformához. […]”- írja a fenti sorok szerzője J.F. aláírással válaszul Tóth Béla felvetésére.

Tóth Béla ötlete a nemzeti vadászruháról nem volt teljesen alaptalan, légből kapott, ugyanis az 1860-as évektől kezdve a nemzeti öltözet divatja mind a hétköznapi, mind az alkalmi viseletek terén egyre erősödött. Ez a hatás óhatatlanul is begyűrűzött a vadászruhák területére is. Ahogy pedig a fentiekből kitűnik, a 19-20. század fordulóján igen elterjedt volt az osztrák-tiroli stílusú vadászruha hazánkban, de nem szabad megfeledkezni a másik irányzatról sem, nevezetesen az angol mintára készült vadászruhákról, melyek szintén kedveltek voltak ekkoriban.

Ez nem meglepő, tekintve, hogy a 19. század elején sok magyar arisztokrata áldozott időt és pénzt arra, hogy beutazza Európát. Sokan Angliába is ellátogattak, ahonnan aztán magukkal hozták az angol sportokat, mint például a lóversenyzést vagy a kopászatot.

Julius von Blaase: Eszterházy Miklós József, az úrlovas, 1894

És persze az angol divat szerinti sport- és vadászruhákat, melyek az 1900-as évekre legalább olyan gyakoriak lett, mint osztrák párjuk a „Waldmann” viselet. Így került a magyar vadászdivatba a lóden mellé a kopottasan is elegáns, mára szintén klasszikusnak számító tweed és később az angol típusú lapos sapka a „flat cap”, mely napjainkban reneszánszát éli.

Ahogyan a fent idézett Tóth Béla feszegette a magyaros vadászruha kérdését, úgy valamelyest később, 1910-ben Craus Gaston Eugen is egy terjedelmes cikkben fejtegette, hogy milyennek kéne lennie a magyaros vadászviseletnek. A publikáció a Vadászat és Állatvilág hasábjain jelent meg, Tóth Béla írásához hasonlóan nagy visszhangot keltve.

A szerző szürkésbarna posztóból készült, zsinóros díszítésű vadászruhát képzel ez a magyar vadászokon, amit a következőképp ír le: „A magyar vadászruha a következő lehetne. Zubbony: szürkésbarna színben, egyszerű magyaros zsinórzat, vitézkötés a kabátujjaknál, a háton és az alsó zsebnél, barna bőrgombozat. A zubbony csinosan álljon a vadászon, de ne legyen kényelmetlen, feszes. Nadrág: hasonló szövetből, esetleg barna zerge- vagy szarvasbőrből. Alakja magyaros, zsinórtalan kényelmes csizmanadrág. Mente: a zubbonyhoz hasonló posztóból, zsinórzat sötétebb színű, csakhogy meglehetős czifra, a bélés fehér vagy fekete bárány- avagy farkasbőr, mely kívül a huszártiszt mentéjéhez hasonlóan lenne készítve. A mentén elegendő a két alsó magyaros alakú zseb, jó mély és nagy alakban a kesztyű, töltény stb. számára. Hűvösebb időben a mente, melegebb időben egy vadászgallér lenne használható. Csizma: sárgásbarna magyar csizma. Nyáron a zubbony, nadrág, vékonyabb szövetből lenne készíthető, úgyszintén a csizma is. Sapka: hasonlószínű Damjanich-sapka, zsinórzattal, bojtja zergeszakállal. Ez könnyű s mivel ellenzője is van, igen megfelel a czélnak. Télen kucsma: fehér vagy fekete báránybőr, oldalt sastollal. A kucsma akár a fülre is lehúzható, tehát jól véd a hideg ellen. Illő volna a sastoll forgójára vagy a sapka elejére egy magyar jelvényt tűzni. Ez volna a magyar vadászruha tervezete, mely kerül minden csillogást és mégis minden követelménynek megfelel. Így a falkavadászat piros frakkjai is, hosszú sötétzöld bársonyzsinóros mentékké válhatnának, az amazonruhák is sötétzöld szövetből készülhetnének magyaros jelleggel s a czilinder helyett a selyembélésű kalpagot használhatnák.

Végül nem sok minden lett a fent vizionált zsinóros, sastollas vadászruhából, bár a magyaros küllemű vadászruha időről-időre előkerült a szaksajtóban. A zsinóros díszítés azonban a közelmúlt és napjaink társasági eseményre való vadászöltönyein találta meg a helyét, melyre vadászéletünk során számtalan alkalommal szükség lehet, legyen szó továbbképzésről, konferenciáról, vadászbálról vagy temetésről.

Persze az hogy mit tartunk vadásziasnak, mit fogadunk el, függ attól is, hogy hol vadászunk, vagy éppen kivel.

A korabeli magyar vadászat doyenjéről, gróf Széchenyi Zsigmondról biztosan senki nem állítaná, hogy nem öltözik vadásziasan. Pedig gróf Csekonics Endre által, a Huszárokelő című írásban megörökített vadászruházatát bizony nehéz lenne akár a Waldmann akár a Huntsmann stílushoz sorolni, de nem is kell mindent kategorizálni.

Lássuk inkább, hogy mit viselet ezen az 1940-ben lezajlott vadászaton Széchenyi: „Az utolsó kocsiban subába burkolva gubbaszt csúcsos kucsmával, szarvasbőrcafrangos zekében, pipájából nagyokat szortyantva Alaska, Afrika és India nagy, fehér főnöke, a híres vadász és író: gróf Széchényi Zsigmond. Ahogy ott ül a hidegben, a Szahara hengergő homokjának forró símogatásairól ábrándozva, alaskai prémvadásznak is nézhetnéd, mert olyan bőrruhát hord, amilyet az Óperencián innen nem igen látni. Találgatják is mindannyian, hogy trapper-viselet ez vagy rénszarvasvadászé, vagy pedig csak a fairbanksi gyepmester gúnyáját hordja-e. De hiszen mit lehet itt tudni? Messziről jött emberre sok minden ráakaszkodik annyi idő alatt, akárcsak a bogáncs az én kopott lódenemre.”

Széchenyi Zsigmond a fent említett kabátjában

Amíg az 1900-as évek elején viszonylag sok újság cikk, írás foglalkozik a vadászruhákkal akár praktikum, akár divat szempontjából, addig az 1940-es évek közepétől, második felétől ezek nagyon megritkulnak, szinte el is tűnnek a szaklapokból, divatlapokból. Ez nyilvánvaló, hogy összefüggésben van a II. világháborúval, és a háborút követő szociális átrendeződéssel, mely a vadásztársadalomra is erőteljes hatást gyakorolt.

A háború lezártát követően hosszú évekig vadásztak a magyar vadászok gumicsizmásan, pufajkásan, kiszolgált egykori katonai gyakorlókban, bőrkabátokban.

Ezeknek a folyamatoknak az eredményeképp felmerült az a probléma, mellyel az 1960-as, ’70-es évek vadászújságjaiban itt-ott találkozunk, nevezetesen, hogy a vadászok sokszor bizony igencsak szedett-vedett ruhában jelentek meg a vadászatokon. Ez főként a társasvadászatokon volt szembeötlő.

Társasvadászat 1966-ban (Fortepan/Gábor Viktor)

Erre viszont csak részben lehetett indok a megfelelő vadászruházathoz való korlátozott hozzáférés.

Az 1960-as években ugyanis olyan szinten nehéz volt jó minőségű, vadászias vadászruházathoz hozzájutni, hogy a kérdéssel a MAVOSZ (Magyar Vadászok Országos Szövetsége) is foglalkozott. Mivel az alkalomhoz illő, vadászias öltözéket etikai kérdésnek is tekintették, így a Szövetség igyekezett hozzájárulni az ellátottság javításához és ezt, valamint az elért eredményeket kommunikálni a magyar vadászok felé. A törekvések a ’70-es évekre elérték céljukat, legalábbis a Nimródban sokasodó, vadászruházattal kapcsolatos hirdetések erre engednek következtetni.

Mivel pedig már a kínálat rendelkezésre állt, így a MAVOSZ Országos Vadászetikai Bizottsága 1976 májusában kiadott állásfoglalásában az alábbiakat szögezte le az öltözködés kapcsán, kiváltképp a bérvadásztatásra vonatkozóan: „A külföldi vadásszal történő együttlétünk során gondoljunk arra, hogy mi a magyar vadászok képviselői is vagyunk. A rólunk szerzett benyomásai alapján ő a magyar vadászokról alkothat véleményt. A vadásztatás során úgy a vadásztársaság tagjai, mint a hivatásos vadász fegyelmezett, kulturált magatartást tanúsítson, öltözködésük a vadászat céljának megfelelő legyen. A vadásztársaság gondoskodjék arról, hogy a kísérőül kijelölt hivatásos vadász kulturált öltözéke és felszerelése biztosított legyen. Az ezzel ellentétes vadászmagatartás sérti a vadászetikát.”

Természetesen a külföldi vendégvadászok sem nem csak a valutát, de az új divatot is hozták magukkal hazánkban, illetve itthon is egyre inkább formálódott az ízlés és alakult az igény a nem csak praktikus, de esztétikus, vadászias ruhák iránt is.

A ’80-as évek vége felé, ’90-es évek elején már nálunk is megjelentek, az egyik első, speciális, technikai ruházatokhoz való anyagból a Gore-Tex-ből készült ruhák, cipők. Ez az anyag amellett, hogy vízálló, az izzadtság kipárolgását nem gátolja, így a kültéri sportokhoz, természetjáráshoz, vadászathoz készülő ruhák kedvelt alapanyaga.

A speciális anyagok és elegánsabb fazonú ruhák mellé azonban egy másik irányzat is beszivárgott, mégpedig a terepszínű öltözékek viselése, melyeket a vadászetika és –illem nem tart vadásziasnak. Persze ezen ruhák mellett szólt, hogy a használt katonai ruhák árukat tekintve megfizethetőek voltak, így sokan megengedhették maguknak, anyaguk, szabásuk pedig ugyancsak megfelelt a vadászatra, ám mindezek ellenére nem váltak igazán elfogadottá.

Ahogy Hofi Géza, viccelődött ezzel kapcsolatban (aki maga is szenvedélyes vadász volt): „Tudják, melyik a magyar vadászegyenruha? Rendőrcsizma, katonanadrág, munkásőrkabát – ó, mondom világos! Hát gondoljon bele, ezeknek megadja magát a NATO is, nem hogy egy fácán!”

Azonban fontos különbséget tenni a terepmintás, az álcázást segítő vadászruha – mely különösen fontos a vadászíjászok és újabban a vadfotósok számára – és katonai terepruha közt.

Pedig igény volt ezekre a ruhákra, amit jól példáz a Nimród 1989 augusztusi számában megjelent rövid beszámoló, melyből kiderül, hogy a Magyar Néphadsereg Ruházati Ellátó Központja börzét és bemutatót szervezett, ahol a termékeiket forgalmazni szándékozó kereskedők megrendelést is adhattak le. Így tett a Diana Kisszövetkezet is, melynek osztályvezetője szerint az így beszerzett darabok a közeljövőben elérhetőek lesznek náluk, a vadászruhákhoz képest igencsak kedvező áron.

Egykori „Rába” mintás katonai ruhák

A ’90-es évek Nimródjait lapozgatva, a ruhákat nézegetve szembetűnnek a szebbnél szebb, elegánsabbnál elegánsabb, az osztrák Kettner cég által forgalmazott ruhák, melyeket bizony nem minden vadász engedhetett meg magának. (Megjegyzem ma is hasonló a helyzet a nagy márkák és a sokak által jól ismert sportáruház vadászruha kínálata szempontjából.)

Ahogy már korábban volt róla szó, a századfordulón mind az osztrák-német, mind az angol stílusú ruhák kedveltek voltak a vadászok körében, úgy ez később is megmaradt, legalábbis a Kettner katalógusokban találunk mindkét divat szerinti szetteket. A fotók tanúsága szerint azonban a Dianákra nem igazán gondoltak a tervezők (Ez ma is probléma sok esetben, bár kétségtelen, hogy folyamatos a fejlődés ezen a területen).

Vadászruhák az 1997-es Kettner katalógusból

Napjainkra azonban már minden vadász találhat ízléséhez és pénztárcájához illő vadászruházatot, csak győzzön választani.

Izsákné Simon Adrienn