Magyarország az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében elveszítette erdőterületeinek 84%-át. Ezáltal az ország erdősültségének aránya 26%-ról 12%-ra csökkent. Ennek hatására kezdődtek meg az 1920-as években azok az erdősítési, fásítási programok (például a Kaán Károly által meghirdetett Alföld-fásítási program vagy a kopár fásítások Veszprém, Várpalota környékén és a Balaton-felvidéken), melyek eredményeként hazánk jelenlegi erdősültsége megközelíti a 21%-ot. A fásítási programok kezdetben nagy területeket érintettek, és olyan mértékben munkaerőigényesek voltak, hogy még egy új találmányt is életre hívott ez a feladat.

Korábban az erdősítésekhez használt csemetekertekben előnevelt facsemeték kiemelése és kihelyezése kézi eszközökkel történt. Az 1930-as években azonban Matusovits Péter miniszteri tanácsos, magyar királyi erdőigazgató szabadalmaztatott egy gödörásó és csemeteátültető szerkezetet, melynek egy példánya megtalálható a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Erdészeti Gyűjteményben.
A korabeli leírások szerint a szerkezet lazább talajon gödörásásra, csemete- és suhángültetésre, illetve suhángkiszedésre volt alkalmas. Az eszköz használata során a csemetét a földdel együtt emelték ki, majd az előre elkészített gödörbe helyezték a szerkezettel együtt. Ezután elegendő volt az eszköz ékásó részét felemelni és a szerkezet eltávolíthatóvá vált a gödörből, miközben az ültetett csemete a kiemelt földdel együtt a helyén maradt.

Bár a csemeteültetés napjainkban is jelentős mértékű élőmunkát igényel, ma már hatékony gépek segítik ennek a feladatnak az elvégzését, ami azért is fontos, mivel a jelenleg érvényben lévő 2016–2030-as időszakra szóló Nemzeti Erdőstratégia hosszú távú céljai közt szerepel, hogy az ország optimális erdősültségének tartott 27%-os értéket elérje 2050-ig. Ennek a célnak az elérése a meglévő erdőállományok mellett további 680 ezer hektár új erdő telepítését jelenti.

Ezeknek a fás, erdős területeknek azonban nemcsak gazdasági, társadalmi és természetvédelmi szerepe van, hanem jelentős a környezetükre gyakorolt hatásuk is.

A fás területek abiotikus (élettelen) környezeti elemekre gyakorolt hatása talán a talaj esetében a legkézzelfoghatóbb. A fás, erdős területek telepítése, jelenléte ugyanis közvetlenül befolyásolja a talaj termőképességét, képes azt javítani. Az erdők telepítése hosszú távon kedvezőbb talajszerkezet kialakulását eredményezi, ezáltal javul az érintett talaj vízgazdálkodása, nő a humusztartalma. Ez a talajbiológiai folyamatok feltételeinek kedvezőbbé válását és a mikroorganizmusok hasznos tevékenységének fokozódását vonja maga után. Mindezek összhatásukban a termőréteg mélyülését és a talaj természetes termőképességének növekedését eredményezik. Ez a változás tovább hat a környezet biotikus (élő) elemeire, így például fokozódik a növényi produkció, mely meghatározza a területen jelenlévő állatfajok közül a primer konzumensek (elsődleges fogyasztók, növényevők) által felvett táplálék minőségét és mennyiségét, ezáltal befolyásolja a területen kialakuló életközösség jellemzőit.

Természetesen a fásítások, erdősítések közvetett környezeti hatásai sem elhanyagolhatók. Ilyen közvetett hatás például az erózió és a defláció (szélkárosítás) elleni védelem, az avartakaró hatásai (talajvédő, talajképző, talajjavító szerepe és jó víztároló képessége) vagy a terület vízháztartására gyakorolt hatás.

A fás területek fent felsorolt jótékony hatásai érvényesíthetők a mezőgazdaságban is, ahogy erre jó példákat találunk az agrárerdészeti gyakorlatban. Agrárerdészeti rendszerek alatt olyan földhasználati módszereket értünk, amelyekben erdei fás növényeket különböző térbeli vagy időbeni sorrendben együtt alkalmaznak szántóföldi kultúrákkal, illetve legelőgazdálkodással, állattartással azonos földhasználati egységen belül. Ilyen kedvező hatású fás területek a növénytermesztésben például a mezővédő erdősávok. Ezek a sávok csökkentik a szél erejét és a párolgást, párologtatást, ezáltal megőrzik a talajnedvességet a szélvédett oldalon. Továbbá növelik a levegő relatív légnedvességét, így fokozzák a harmatképződést, emellett hőmérséklet-kiegyenlítő és hővisszatartó hatásuk is van. A felsoroltak pozitív következménye a termésnövekedés mellett az, hogy az erdősávok faanyagot és erdei melléktermékeket (gyümölcs, méz) is szolgáltatnak. További kedvező környezetvédelmi hatást is kifejtenek (zaj-, és levegőtisztaság védelem), illetve segítik a biológiai védelmet közvetlen környezetükben azáltal, hogy számos állatfajnak nyújtanak élőhelyet, melyek közül sok a növényi kártevők természetes ellensége. Ökológiai szempontból tehát a mezővédő erdősávok növelik az adott terület élőhelytípusainak változatosságát, olyan fajok megtelepedését segítik elő, melyek ezek nélkül a sávok nélkül nem fordulnának elő mezőgazdasági környezetben. Vagyis környezetükben nő a biodiverzitás, ezáltal a táj ökológiai stabilitása is növekszik.

Mezővédő erdősáv (Fotó: Papp Tibor)

A fás területek kedvező hatása az állattartásban is alkalmazható, például fás legelők létrehozásával. Ebben az esetben a fák nemcsak a gyepnek teremtenek jobb mikroklímát, hanem az állatoknak is jobb tartási körülményeket (árnyék, változatos táplálékkínálat) biztosítanak. A külterjes állattartás régen egész Európában, így hazánkban is elterjedt állattartási mód volt. A fás-erdős legeltetési rendszerek részét képezték a fás legelők, az erdei legeltetés, a makkoltatás, a vadgyümölcsök és a lombtakarmány gyűjtése. Ezek a tevékenységek a 20. század során drasztikusan visszaszorultak, de napjainkban reneszánszukat élik az állattartáshoz kapcsolódó agrárerdészeti rendszerek.
Az agrárerdészeti gyakorlatban tehát a fák nemcsak erdőalkotóként vannak jelen, hanem a mezőgazdasági termelés támogatói és a termőföld egy részének hasznosítói és védelmezői is egyben.

Izsákné Simon Adrienn