Nadler Herbert, az ismert magyar vadászati szakíró, állatkerti igazgató, fényképész, vadász, zoológus 1883. május 13-án született Budapesten. Édesapja, Nadler János Gusztáv és édesanyja Nuellens Alice Sybilla hét gyermeke közül elsőként jött világra. Apja, bár terménynagykereskedő volt, mégis nagy tudással rendelkezett elsősorban a növénytan terén. Atyai nagybátyja pedig Nádler Róbert festő és egyetemi tanár volt. Nadler Herbert pedig mintegy családi örökségként kapta a természet és a művészet iránti vonzalmát és tehetségét. Ifjúsága jórészt természetrajzi anyagok gyűjtésével telt, de emellett művészi ambíciói is voltak az ifjú Nadlernek, aki szívesen festett is.
Érettségi után az 1901/1902-es tanévben, a Képzőművészet Főiskola rajztanár jelöltjeként folytatta tanulmányait. Ám a fővárosi lét nem tudta kielégíteni a természet iránt érzett olthatatlan vonzalmát, így az iskolát elhagyva, 20 éves korában a Vas megyei Bögötén, gróf Batthyány Ervin személyi titkáraként kezdett dolgozni, majd az uradalom számtartója lett. 1916-ban az uradalom felszámolásakor Nadler nagy összegű végkielégítés kapott, amelyből vadászterületeket bérelt Erdélyben, Máramarosban, és a Felvidéken de az ország számos vadászterületén szívesen látott vendég volt.
Nadler a bögötei szolgálata alatt kezdett behatóbban zoológiával és a vadgazdálkodás különböző kérdéseivel foglalkozni. A gazdaság irányítójaként alkalma volt vadászni, ahogy erről naplói is tanúskodnak, de a vadászatot nem csak mint élményt nyújtó, és trófeaszerző szórakozást művelte, hanem a vadászati ismeretekben is elmélyült. „Semmit sem tudtam a vadászatról, amikor először vittem puskát az erdőre, és amit utóbb megtanultam, egyedül magamtól tanultam meg. Nem volt, aki tanított, aki jóakarattal beavatott volna a vadászat művészetébe.” írta első könyvének „Cserkészet őzbakokra” című fejezetében. Kitartó, tapasztalat útján való tanulásának következtében, keze alatt, a bögötei uradalom erdeje egy gondosan őrzött és szakszerűen kezelt terület lett. Naponta vadászkocsival járta végig az erdőt, hogy aztán egy magaslesről órákig figyelje a körülötte lévő természet minden mozzanatát. A les állványról csak akkor mászott le és szívében nagy megelégedéssel hajtatott haza, mikor már „a bagoly mérte végig lomha repülésével a rétet”. Saját bevallása szerint, nem érezte jól magát, ha egy nap nem mehetett ki a vadászterületre.
A 20. század második évtizedétől egyre tevékenyebb volt a vadász közéletben is. Írásai jelentek meg a Nimródban, A Természetben, és ő rendezte 1925-ben Nemzeti Magyar Vadászati Védegylet háború utáni első trófea kiállítását a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. Ezt követően Nadler közreműködésével rendszeresen sor került az évi legjobb agancsok szervezett keretek között történő bemutatására. A zsűri – melynek Nadler is tagja volt – munkáját sok bizonytalansági tényező nehezítette a trófeák bírálata terén. Az itteni 1925 és 1930 közötti munkájának eredményeként, számtalan összehasonlító mérés és tapasztalati adat összevetésével alakította ki az ún. Nadler – féle képletet.
„Korántsem tartozom azok közé, akik csak a trófea kedvéért vadásznak! De szeretettel és kegyelettel gyűjtöm egybe trófeáimat” Nadler Herbert nevét elsősorban az általa alkotott trófeabírálati képlet őrizte meg az utókornak, mely elsőként tette lehetővé a gímtrófeák objektív összehasonlítását.
Képletét 1925-re dolgozta ki, majd végül 1937-re nyerte el végleges formáját. Az 1930-ban, Lipcsében megrendezett nemzetközi vadászati kiállításon nemzetközileg érvényesnek, 1937-ben a Berlinben rendezett nemzetközi vadászati kiállításon, a CIC határozatával kötelezőnek fogadták el, ezt az általa kidolgozott és többször módosított szarvasagancs bírálati képletet, amely részben máig is használatban van (Nadler-pont), illetve a nemzetközi CIC képlet alapját képezi. A képlet nemzetközi rangot hozott számára.
A 20. század első évtizedének végétől a 20-as évek végéig német nyelven, éves bontásban vezette vadásznaplóit. 1927-től 1943-ig először kézzel, majd géppel már magyarul írta őket. Naplóit használta forrásként könyv alakban megjelent munkáihoz. Első könyve 1926-ban jelent meg „Cserkészeten és lesen Nagy Magyarországon” címmel amely, néhány kivételtől eltekintve az 1910-es évek vadásztapasztalatainak válogatása. A művet példaképének Bársony Istvánnak ajánlotta. 1930-tól Nadler, „ A Természet” című, a budapesti Állatkert által kiadott folyóirat szerkesztője lett, e feladatát közel másfél évtizeden át, a lap megszűnéséig látta el. Ez az ismeretterjesztő lap vadászati, zoológiai és botanikai témákkal foglalkozott, emellett pedig terjedelmes, „Mi újság az Állatkertben” című rovatában számolt be a nagyközönségnek az állatkerti eseményekről. Itt nyílt lehetősége vadászati szakirodalmi munkásságának szélesebb körű publikálására is. A lapban megindított „Magyar Vadásztrófeák Tára” című cikk- és fotósorozata pótolhatatlan forrása a vadászattörténettel foglakozó kutatóknak. Rendszeresen beszámolt a trófeakiállításokról, és a legszebb darabokat egész oldalas képen örökítette meg. Így maradt az utókorra jónéhány, a második világháborúban elpusztult trófea.
Tevékeny szerepet vállalt az 1937. évi Nemzetközi Vadászati Kiállításra küldött magyar anyag rendezésében. Ebből az alkalomból látogatást tett a világhírű porosz vadgazdaságban Romintenben. Még ebben az évben megjelent „Vadásznapok, vadászévek” címmel írt könyve is, mely az évszázad első évtizedeinek változásain keresztül mutatja be szerzőjének vadászéletét. A harmincas évek második felében, valamint 1942-ben és 1943-ban sokat vadászott Erdélyben, elsősorban Maros – Torda, és Kis - és Nagyküküllő megyékben. A szebeni, a görgényi havasokban, a Ratosnya patak völgyében bérelt vadászterületet, illetve megvásárolta szarvasbika vagy medve kilövési jogát. Elsősorban az így szerzett élményanyagból született meg harmadik vadászkönyve, amely 1943-ban jelent meg „A keleti és déli Kárpátokban” címmel. A könyv ismét sikert aratott a vadászok körében. Akár naplóiról, akár könyveiről, vagy cikkeiről van szó, mindegyiket az élmények, megfigyelések és tapasztalatok hallatlan precíz, dokumentumhűségű feljegyzése, a sikerek és hibák egyforma mértéktartással történő előadása és a vadászat ügye iránti odaadó lelkesedés jellemzi.
Bár sokan vadászíróként, vadászati szakemberként tartják számon, de 1929-től 1948-ig állt a Fővárosi Állat- és Növénykert élen. Kinevezésekor új szemléletet hozott az Állatkertbe.
Az igazgatói pozíció elnyerése nem volt könnyű, mivel 1929-re, már egy évtizede – Lendl Adolf távozása óta – nem volt igazgatója az intézménynek. A vezetői feladatokat ez alatt a tíz év alatt Hilbert Rezső aligazgató látta el. Hilbert a legjobb tudása szerint vezette az intézményt, aminek köszönhetően az Állatkert még az I. világháború és az azt követő gazdaságilag nehéz időszakban sem kellett, hogy bezárja kapuit. Ennek ellenére szorgalmazták – többek közt a biológus szakma, tekintettel a közeledő, 1927-re tervezett X. Nemzetközi Zoológiai Kongresszusra – az új, állandó, szakmai vezető kinevezését.
Így végül 1926 novemberében a főváros pályázatot írt ki az Állatkert igazgatói székére. A kiírás szerint az igazgatói állás betöltéséhez „főiskolai oklevél, szakirodalmi működés, több nyugat-európai nyelv ismerete és az intézet céljainak megfelelő gyakorlati szakképzettség” volt szükséges. Az állásra kilencen is jelentkeztek, de végül a pályázatot akkor függőben hagyták, döntés nem született az igazgatói posztról. Hilbert Rezső 1928. év végére tervezett nyugdíjba vonulása azonban ismét ráirányította a figyelmet az állatkert üresen álló igazgatói székére. Mivel Nadler korábban, már 1928 folyamán beadta pályázatát az állatkert igazgatói pozíciójára, így Hilbert nyugdíjba vonulását követően, 1929 júniusában személyesen fordult a Főváros polgármesteréhez az igazgatói megbízás elnyerése érdekében. Az időzítés megfelelőnek bizonyult, ugyanis a szükséges egyeztetéseket követően 1929. augusztus elejével Nadler Herbert került az Állatkert élére. Bár kezdetben megbízása csak időszakos volt, Nadler ezzel nem törődve programját elkezdte megvalósítani. Takarékossági intézkedéseket vezetett be, lépéseket tett az állatkert népszerűsítése érdekében, új állatok beszerzésén, ezzel egy időben pedig állattartóhelyek létesítésén és korszerűsítésén kezdett dolgozni.
Az állatkert élén sok támadás érte személyét, egyrészt amiatt, hogy nem rendelkezett a korábban pályázati feltételként meghatározott főiskolai oklevéllel, másrészt azért mert, bár nagy gyakorlati tapasztalattal bíró vadász volt, de mégsem állatkerti szakember. Ezt egyébként ő sem cáfolta, de mint a természettudományokban jártas, több nyelven beszélő szakember ezt a hátrányt hamar leküzdötte. Évente rendszeres utazásokat tett Európa és más földrészek állatkertjeibe, ahol nem csak tapasztalatokat, hanem szakmai kapcsolatokat is gyűjtött.
Nadler, mint a természetet és a vadon élő állatokat jól ismerő szakember hamar felfigyelt olyan igényekre, biológiai tulajdonságokra, amelyek zárttérben való tartás esetén befolyásolhatják az állatok általános kondícióját, egészségi állapotát, viselkedését. Emiatt, és talán nem túlzás azt gondolni, hogy személyes preferenciából fakadóan elsőként a szarvasok eddigi tartástechnológiájában eszközölt változtatásokat. A korábbi gyakorlat szerint ugyanis zárttéri tartás során a szarvasbikák agancsát lefűrészelték, hogy a velük együtt tartott tehenek és borjak testi épségében kárt ne tehessenek. Nadler ezt a csonkítást első intézkedéseként megtiltotta, helyette a később róla elnevezett Nadler-kerítés használatát vezette be. A Nadler-kerítés a karámok közepébe állított elválasztókerítés, mely oszlopai közt a tehenek és a borjak átbújhatnak, a bika azonban az agancsa miatt nem fér át. Ezzel módot adott „a hárem tagjainak irhájukat menteni, amikor basájuknak gorombáskodó, döfködő kedve támadt.”
De nem csak a szarvasok kifutója újult meg Nadler vezetése alatt, hanem számos más állattartóhely is. Erre szükség is volt, ugyanis az eredeti épületek többsége, az állatkert első újjáépítésnek idejében, 1907-ben készült, a kor színvonalának megfelelően. Ezek az épületek, illetve az általuk lehetővé tett állattartási lehetőségek az 1930-as évekre pedig már ugyancsak elavultak.
Így 1929 és 1943 között megújult a Madárház, a Nagyszikla belsejében található Oroszlánház, új Afrika kifutó készült, mely különböző antilop fajok és zebrák társas tartását tette lehetővé. Szintén ebben az időszakban készült el a récéket és ludakat bemutató Kis-tó, ekkor történtek jelentős fejlesztések az Akvárium gépészeti megoldásaival kapcsolatban, de ekkoriban készültek az új, magyar kutyafajtákat bemutató kennelek is a régi, korszerűtlen ketrecek helyett. Ebben az időszakban újult meg a Bagolyvár, a Fácánház, a sasok és keselyűk röpdéje is. De ekkoriban költöztek át a krokodilok is a régi, leromlott állapotú Krokodilházból a Pálmaházba. Újdonságként hatott az 1936-ban elkészült a Majomház korszerűsítése, illetve az épület új, üvegtetejű szárnyának kiépítése, mely ebben az időszakban a világ egyik legkorszerűbb létesítménye volt majmok tartására. Szintén újdonság volt a Kis szikla oldalában 1937-ben kialakított Pingvin-tó is. A sok korszerűsítést, bővítést meghálálta az állatállomány, és olyan világviszonylatban is ritkaságnak számító szaporulattal büszkélkedhetett a budapesti állatkert, mint a jegesmedve bocs, maszáj zsiráfborjú vagy az örvösmedve bocs.
Számos helyen láthatjuk Nadler Herbert munkájának eredményét, szinte változatlan formában ma is. Ilyen például az ő ideje alatt átalakított, korszerűsített víziló medence, az Elefánt-ház közelében 1943-ban létesített új bejárati kapu, vagy a Nagy-tó és a Japánkert közt végigfutó tóparti sétány, melyet talán páran még mindig Nadler-sétányként emlegetnek.
Sajnos 1944-ben a háború közeledtével anyag- és pénzhiány miatt leálltak az építkezések. Nadler felkészülve a legrosszabbakra igyekezett takarmánykészleteket és az esetleges javításokhoz szükséges anyag és eszközkészleteket felhalmozni. Végül 1944 szeptemberére elérte a háború az Állatkertet is. A legkritikusabb időszak azonban január 10. és 13. között érkezett el, mikor a szó szoros értelmében az Állatkert területén húzódott a frontvonal. Ami állat nem pusztult el a bombázás és a harcok következtében, azt az éhező lakosság falta fel, illetve, mikor az Oroszlánház is megrongálódott a kiéhezett ragadozókat le kellett lőni, hogy kiszabadulva további veszélyt ne jelentsenek senkire. Nadler beszámolója szerint a háború előtti, közel 2500 fős állatállományhoz képest, a harcok végére, 1945 februárjára mindössze 14 állat maradt az állatkertben.
De az igazgató egy percig sem tétlenkedett és a háború okozta pusztítás nyomait, amint lehetett elkezdték eltüntetni. A romok eltakarításában az akkor 62 éves Nadler Herbert személyesen is részt vett. Az Állatkert 1945 május elsején újra megnyitotta kapuit. Nadler Herbert nem csak a gyakorlatban vált ízig-vérig állatkerti szakemberré, de korát meghaladva több állatkerttel, állatkerti állattartással és etológiával kapcsolatos publikációt írt. 1933-ban jelent meg egy írása „Gondolkoznak-e az állatok?” címmel. Ezt 1935-ben a „Fogoly vadállatok közt” című könyve követett. Ebben vadászati és állatkerti tapasztalatai alapján rendszerezte a zárttérben tartott állatok viselkedését, összehasonlítva szabadon élő társaikéval. Emellett behatóan foglalkozott a repatriált állatok viselkedésével is, mely sokszor a természetbe való visszaengedés sikerét befolyásolja.
Állat- és természetszerető és ismerő emberként a szakmai munkán túl számos publikációja jelent meg „A Természet” című lapban, melynek 1944-ig szerkesztője volt. Számos írása önálló könyv formájában is megjelent, mint például a Cserkészeten és lesen Nagy-Magyarországon; Vadásznapok, vadászévek valamint A Keleti- és Déli-Kárpátokban című műve. Rendkívül alapos és pontos ember lévén, minden vadászatról és természeti megfigyelésről részletes naplót vezetett több mint három évtizeden át. Naplói jelentős vadászattörténeti dokumentumok, vadászéletének, gondolkodásának hű tükrei.
Sánta Ákos, Izsákné Simon Adrienn
