Egyre-másra olvasom a híreket, arról, hogy jó időben hétvégente megtelik Budapest felkapott kirándulóhelye, a Normafa; dugók alakulnak ki a mátrai utakon, teleszemetelik a kirándulni, szánkózni vágyó tömegek a Kékestetőt, csúcsot döntenek az erdők és más természeti területek látogatottsági adatai. És ez a tavasz, a jó idő beköszöntével csak fokozódni fog.
Nekem, mint egyszerű természetjárónak ezek hallatán egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészt örülök, hogy egyre többen felfedezik a természet szépségeit, értékeit, másrészt viszont ez a hirtelen jött népszerűsége a kirándulásnak elkeserít, mert azt látom, hogy sokan a járványügyi korlátozások miatt mozi, plázázás, más ötlet és lehetőség híján vágnak neki a turista utaknak. Nem lenne ezzel, gond, ha ez utóbbi csoporthoz tartozók egy kicsit is érdeklődnének az őket körülvevő élő és élettelen környezetük iránt és legalább minimális szinten tisztában lennének azzal, hogy hogyan illik viselkedni a természetben. De sajnos ez általában nem valósul meg, így sokan vagyunk kénytelenek kevésbé felkapott, kevesebb látnivalóval kecsegtető útvonalak után nézni. Hiszen alapvetően a közismert helyek a legnépszerűbbek, ezeknek a területeknek a látogatói létszámnövekedését a kezdő kirándulók adják. Ők azok, akik jellemzően kevés kiránduló helyszínt ismernek és így, csak azokat látogatják.
Hogy miért fontos a folyamatos kommunikáció, tájékoztatás és edukáció?
Fotó: Nagy László/Ipoly Erdő Zrt.
A 2020. tavaszi lezárások idején egyre többen döntöttek a kirándulás, mint szabadidős tevékenység mellett. Olyanok is, akik a fenti fotó tanúsága alapján a természetjárás szabályaival, illemével minimális szinten sincsenek tisztában. Nekik sikerült 21 szál védett tavaszi héricsből koszorút készíteni, melynek együttes természetvédelmi értéke 105 000 Ft. A koszorút hervadás után hátrahagyva távoztak…
Persze ez nem csak a városból a természetbe kiszakadni vágyók hibája. Sok esetben az ő igényeik hívnak életre olyan fejlesztéseket, infrastruktúra kiépítéseket, melyek a továbbiakban csak fokozzák az adott terület turisztikai terhelését. Az, hogy egyre hangsúlyosabb szerepet kap a közjóléti funkció az erdőterületeken (a gazdasági, védelmi-természetvédelmi, oktatási és kutatási szerepek mellett) nemzetközi jelenség. Kérdés persze, hogy erősödhet-e és ha igen, akkor meddig az egyik szerepkör a másik rovására?
A hírek böngészése mellett a személyes tapasztalatok is arra ösztönöztek, hogy billentyűzetet ragadjak ezzel a témával kapcsolatban. Ugyanis magam is többször szembesültem vele, hogy egy-egy felkapott tanösvényt bizony nem lehet nyugalmasan, kényelmesen bejárni, mert szinte folyamatosan zsivalygó csoportokba fut az ember, vagy azok belénk. Nyilván magamra vessek, ha ilyen helyre indulok, de azt sokkal elszomorítóbbnak tartom, hogy az amúgy átlagos forgalmú, túlnyomó részt a helyi lakosok által felkeresett területek fejlesztésével (aszfaltozott bicikliutak, büfé épület, kilátó, stb.) például helyi védettségű vizes élőhelyre szinte elviselhetetlen embertömeget vonzzunk.
Ezek azonban nem újkeletű problémák, már az 1960-70-es, években is felmerültek, többek közt az autós turizmussal szemben, illetve a Balaton és egyéb népszerű desztinációk (pl.: Aggteleki barlangrendszer, Dobogókő) kapcsán, de az elmúlt esztendő pandémiás helyzete még inkább kiélezte, erősítette a konfliktusokat. Igen tanulságosnak éreztem, azt a Magyar Nemzetben 1972. november 26-án megjelent írást, mely az erdők védelméről szóló interpellációs fórumról számolt be. Az egykori fórum résztvevői voltak többek közt, dr. Madas László, az akkori Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatója, dr. Madas András, a MÉM (Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium) miniszterhelyettese és dr. Rakonczay Zoltán a Természetvédelmi Hivatal elnöke is.
A fórumon a beszámoló szerint számos felvetés elhangzott, többek közt az, hogy az erdőbe a gépkocsik csak a kijelölt utakon és az erre a célra létesített parkolóhelyig haladhassanak, onnan az úticélok (források, kilátók) csak gyalogosan legyenek megközelíthetőek. Bár ez sok helyen mára megvalósult, de a jövőben is érdemes lenne a parkolók és a népszerű látogatóhelyek közti távolságot olyan szinten tartani, illetve tervezni, hogy a zsúfoltság elkerülhető legyen. (Nyilán ezt számos tényező befolyásolja, mint például a terepviszonyok, a parkolótól induló útvonalak száma, stb.).
Emellett ezen a fórumon felmerült az is, hogy a nagy látogatottságú területeken különböző „természeti eszközökkel”, például nádasok, zsombékosok mesterséges telepítésével tegyék hozzáférhetetlenné a védett területeket. Természetes felmerült a kérdés, hogy mennyi látogatót bír el egy-egy terület. A fenti fórumon részt vevő dr. Reischl Antal professzor azt fejtegette, hogy „miként a vadgazdaságok tapasztalatai alapján kimutatható, hány vadat bír el egy hektár terület, bármennyire bizarr a párhuzam, a pihenő- és üdülőterületekre is érvényes a szabály, hogy csak bizonyos számú felfrissülni vágyó embert „bírnak el”.”
Reischl professzornak teljen igaza volt a kérdésben, ugyanis a turisztikai teherbíró képesség, egy létező fogalom. A fogalmat elsősorban a fogadóterület szempontjából értelmezzük; mi az a határérték – általában főben kifejezve – , amit adott terület a szállás, ellátás, közlekedés tekintetében fizikailag, illetve az ökológiai környezet károsítása nélkül befogadni képes, vagy ameddig a helyi lakosság tűrőképessége tart, és még nem vált ki ellenszenvet. Ezen küszöbérték feletti terhelés a környezetet is veszélyezteti, pszichikailag megterheli magukat a turistákat is, amely hátráltatja a turisták élményszerzését, ezáltal csökkenti a desztináció vonzerejét.
A világon mindenhol megfigyelhető az a folyamat, hogy a tömegturizmus által látogatott természeti tájak folyamatosan pusztulnak. A sok ember sok negatív hatást okoz: felborul az ökológiai egyensúly, erózió lép fel, a hulladékterhelés és a közlekedés okozta környezetterhelés ugrásszerűen megnő, az adott terület, mint élőhely zavarttá válik. Éppen azokon a helyeken lesz a szennyezés hatalmas mértékű, amit az utazók pont a természet szépsége és különlegessége miatt látogatnának meg. Az internet, az információs szupersztráda világában pedig nem csak felkeresik ezeket a helyeket a turisták, de pillanatok alatt meg is osztják ismerőseikkel, hogy merre járnak, illetve törekednek minél jobban beállított, minél mutatósabb fotók, szelfik készítésére. Ehhez pedig sokszor olyan helyekre is bemennek, ahol semmi keresni valójuk nem lenne, mivel taposásukkal kárt okozhatnak akár a vadon élő, akár a termesztett növényekben. Erre a jelenségre már a Nemzeti Agrár Kamara is igyekezett felhíni a figyelmet a tavalyi év során. Hiszen egyre több kép árasztja el a közösségi médiát, ahol pipacsok közt, vagy épp facélia (mézontófű), bíborhere, repce táblában pózolnak a fotózkodni vágyók. Ugyanez történt 2019-ben, az Egyesült Államokbeli dél-kaliforniai Walker kanyonban, amit a tavaszi, úgynevezett szupervirágzás alatt szinte megszálltak a turisták és virágok ezreit taposták le egy-egy tökéletesnek vélt fotó miatt.
Sajnos nincsen nálam a bölcsek köve ebben a kérdésben (sem), de azt gondolom, hogy sok minden más mellett az edukáció hosszú távon segíthetne. Kiváló erdei iskola hálózat működik hazánkban, remek programok és képzési lehetőségek segítik a pedagógusokat abban, hogy az alapvető természetben való viselkedés szabályait átadhassák a gyerekeknek (természetesen erre az egyszeri alkalmak kevesek). Biztos vagyok benne, hogy a sokak számára könnyen elérhető városi erdőterületek, közparkok fejlesztése is segíthetne abban, hogy csökkenjen a természeti területekre nehezedő turisztikai jellegű nyomás. A kiépített látogatóközpontok, tanösvények, bemutatóhelyek pedig képesek lehetnek elterelni, elvonzani a kirándulókat a kevésbé ismert, védeni kívánt területektől, ezzel mérsékelve az erdei turizmus, az erdei sportok általi zavartságot is, ami a vadgazdálkodás, vadászat ellen hathat.
Vannak, akik igyekeznek kontroll alatt tartani és irányt adni ezeknek folyamatoknak illetve kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Ilyen például a Pilisi Parkerdő Zrt.. Az általa kezelt 65 ezer hektárnyi terület az országban a leginkább terhelt, a főváros közelsége miatt. A kilátóhelyeken elhelyezett látogatómérők szerint összesen 25 millió alkalommal keresik fel a Pilisi Parkerdő erdőterületeinek különböző pontjait évente. Olyan sokan, hogy egyes területeken, a Visegrádi-hegységben, a Pilisben, a Dunakanyarban a turisztikai terhelés hétvégenként átlépi az erdő- és természetvédelmi határokat, így nekik az az elsődleges céljuk, hogy jobban eloszlassák a látogatókat, a fejlesztésekkel új, vonzóbb célpontokat létrehozva a kevésbé ismert helyszínekből.
Arra, hogy a kevésbé ismert területek, útvonalak felé tereljék a látogatókat, már külön telefonos applikáció is készült a Magyar Természetjáró Szövetség jóvoltából. Az hogy ez a fentiek tükrében mennyire szerencsés vagy sem, döntse el mindenki maga…
Izsákné Simon Adrienn
