Június havát írtunk. Egy kedves vadászbatáromhoz indultam, mint visszatérő vendég, egy szép disznó vadászatra. A hőség csak cikázott a fák között, a les felett szúnyog felhő, a legyek csak úgy repkedtek a fejünk felett. Fél 8 - 8 óra között értünk ki a területre. Egy kopasz búza mellett volt a mai vadászat színhelye. Az előjelek kedvezőek voltak, mert már akkor kint volt egy suta, aki a gidájával játszott a búza melletti kaszálón, majd megérkezett a bak, bár ő nem sokat adott magából. Vissza is váltott az erdőbe.

Majd nem sokkal később egy kisebb szarvas rudli tette látogatását. A tehenek, ünők, borjak lakmároztak a kissé zöldes kalászosban, majd balra mellettünk, a falu horizontján már jött fel a telihold. Kicsit elméláztunk a látványban. Miután a szarvasok is elhagytak minket, újra őzek jöttek, majd ők is nyugovóra tértek. Barátommal közösen szemlélve a dimbes-dombos zalai lejtőt, szépen lassan ránk húzta az éjszaka a subáját és kivilágította az erdő rengetegét a Hold. Egy újabb szarvas a távolban sétálgatott a búzában, még kettő követte, aztán visszamentek az erdőbe, ahonnan jöttek.

Olyan tíz óra körül járhatott az óra mutatója, mikor a szélcsendet egy enyhe fuvallat törte meg. Ekkor mellettünk mozgolódásra lettünk figyelmesek. Gyorsan a távcsövet a búza felé irányítottuk. Három nagyobbacska disznó lavírozott a művelő sorban rágcsálva a termést meg-meg állva, de engem megtréfálva a horizont felé indultak. Sokszor csak a fülüket mutatva szépen elkocogtak a sűrűbe. Hát ezek elmentek, - szólt felsóhajtva barátom - mondtam neki: nem baj, várunk éjfélig, hogy hajnalban visszatudjunk jönni. Nem telt el tíz perc, a les mögött reccs-ropp, visszajöttek. Gondoltuk óvatosan fordulunk a kissé megöregedett magaslesen, mikor egy óriási agancs jelent meg a fák ágai alatt. Megjött a terület ura, a zalai erdők koronás királya, a szarvasbika. Levegőt nehezen véve, szorító mellkassal, vadász izgalommal telve kémleltem a számomra, oly kedves és tiszteletre méltó vadat. Nem tudom lehet-e ennél magasztosabban, tekintélyt parancsolóan kilépni az erdőből. Ezen a gyönyörű éjszakán, a Zalában megtalálható összes nagyvad megmutatta magát és akkor „nem mozog a vad, mert meleg van és telihold…”. Diana, köszönöm neked ezt az élményt, mert ugye nem csak puskával lehet vadászni.

Teltek múltak a percek, lassan éjfélre járt, mikor már csak a éjszaka eseményeit elemeztük. Még utoljára körbe néztünk és akkor a távolban egy óriási fekete folt jelent meg a búza szélében. Gabi barátom ekkor megszólalt: Dávid, megjött a kan. Hát nem is tudom mit éreztem akkor, hideget, meleget, fáztam is, melegem is volt, de nagyon jó érzés volt. Puskát szorítva követtük a sertevadat, az pedig csak úgy jött felénk. Gondoltam magamban, mekkora élmény lenne másodszorra egy nagy kant lőni ezen az amúgy sem unalmas éjjelen. Egyszer csak szem elől tévesztettük. Hová tűnt? Elment? Pedig nem láttuk, hogy visszaváltott volna az erdőbe, sem a kukoricába, hiszen ahhoz az egész táblán át kellett volna, hogy menjen. Egy kis idő múlva már közelebb bukkant fel. Feljött a művelő soron.

„Gyere csak kis coca” - gondoltuk mind a ketten, - koronázd meg ezt a szép estét. Már azon gondolkodtunk, hogy leszállunk és rámegyünk, de hirtelen felgyorsultak az események. A nagy disznó kiváltási helyétől nem sokkal feljebb egy 8-10 példányból álló süldő csapat rontott fel felénk a domboldalon. A lestől nem messze egy só tömb volt kihelyezve a földre és akörül kezdtek turkálni a disznók. Én a nagy disznót figyeltem a célkeresztben, de még mindig messze volt, hogy lövést tegyek rá. Mellettem a barátom, a süldő csapatot tartotta szemmel és akkor eljött a költői kérdés: mi legyen? Várjunk még, vagy lőssz ezekből? Most nem azért, mert viszket az ujjam, de ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Diána istennő nem hiába tett válaszút elé. Ennyit mondtam: „Gabi ezekből megpróbálok egyet”. Az egyik keresztbe is állt, rátettem a keresztet majd elhúztam az elsütőt.

Nagy bumm, majd utána jött a csend. Már majdnem minden elcsendesült, ekkor mintha egy hideg fuvallat érintette meg volna a vállunkat és ott feküdt a süldő némán, mozdulatlanul, csendben. Vegyes érzelmek ezek, a gyász és az öröm fura egyvelege, amit más nem tud, csak az igazi vadász ember. Furcsa gondolatok jártak a fejemben. Vajon jól döntöttem vagy várni kellett volna még? Már kiültük az időnket, majdnem hat órája itt vagyunk, lassan hajnali fél 2.

Szállunk le a helyünkről, az eseményeket beszéljük a lövésről és lassan odalépünk már az lelkét elhagyó vad fölé. Kalapot leemelve hajtjuk le fejünket, ezzel megadva a végtisztességet. Tisztelve a vadat és a magyar vadász hagyományokat, talán egy könnycsepp is végig folyt az arcomon. Az öröm és a bánat könnye ez, de szerintem ezzel nincs is baj. A teríték fotó elkészültével hazafelé vettük az irányt. Végül nagy disznó nem lett, az a találkozás még vár magára, de egy életre szóló élmény, egy gyönyörű tájon, egy kis süldővel és egy nagyon jó vadász baráttal.

A "nagy" kan. (Fotó: Kukor Dávid)

Üdv a vadásznak, békesség a vadnak!

Köszönöm, hogy elolvastad az élményemet a teliholdas nagy disznóról.

Kukor Dávid