Kukor Dávid

A „Szellem” kan

A legutóbbi vadászatom nem kis túlzással, de talál életem egyik legszebb és leggyorsabb vadászata volt. Nem hinném, hogy túl gyakran esik meg a vadásszal kiérkezése után elejti talán nem kis túlzással azt mondani, hogy élete kanját. Nekem ehhez mindösszesen a kiérkezés és a puska elsütéséig húsz perc telt el. Vadászéletem egyik, hanem a legszebb húsz perce lett ez. Ne szaladjunk ennyire előre, de nem könnyű húsz perces vadászatról oldalakat írni.

Január 4-ét írunk és Nagylengyel felé fordítom „hajó” kormányom, egy négy napos vadászat miatt. Szíves vendéglátóm, Gabival igyekszünk a disznókat szemügyre venni. Tavaly ilyenkor szerencsével jártunk, bár most előbb érkeztem. Téli időnek nyoma sincs. Nagy a sár, de a szórók és a vadföldek jó szolgálatot tesznek ilyenkor a vad számára. Egy kis baráti társalgás után, Gabi előző sikeres vadászatát kibeszélve, kissé megcsúszva, de még világosba indultunk a területre. Az idő szűkössége és az időjárás sem tette lehetővé a körbenézést. Az enyhe tél sajnos itt nagyon rányomja a bélyegét az agyagos szerkezetű talajra és lehetetlenné teszi bizonyos leshelyek megközelítését. Így a szokásos kis lesünkre indulunk.

A műútról lekanyarodva, le is tesszük az autót. A puskát a vállamra kanyarítva és a lódent is felvéve indulunk a körülbelül 500 méterre lévő leshez. A helyünket az úttól egy kis fás bokros rész és egy közel egy hektáros vadföld választja el az úttól. A földúton sétálva egy sutát pillantunk meg, aki legelészett a földig lerágott repce vetésben. Halkan nem tudtunk a rejteket nyújtó lesünkhöz közelebb jutni ebben a enyhe esős és a végig felázott földben, így korai vendégünket elriasztottuk. Nem is baj, most nem érte jöttünk. Utunkat végig jól látható vadcsapák és lábnyomok tették izgalmassá. Nézegettünk, meg-meg álltunk, amit a talaj nem nagyon engedett. A leshez érve levettük sártakarónkat, amennyire lehetett és felköltöztünk ideiglenes házunkba. Kipakolva és kényelmes lőpozíciót megtalálva vártuk szarvasok és a sertevad érkezését. Körbe távcsövezve a területet sajnos nem láttunk semmit. Halk beszélgetésbe kezdtünk és egy tíz perc után újra kézbe fogtam messzelátómat hátha mozdult-e valami. És akkor tőlem balra lévő bükkös közelében a szemem sarkából távcsövemet odairányítva egy óriási fehér disznót láttunk felfelé jönni a tavalyi kukoricaföldre, amire már csak a szélén megtalálható szántásból kifordított kukorica maradványok emlékeztettek. Igen, mi is meglepődve vettük tudomásul a disznó színét. Micsoda vad volt, ezt nem adják mindenkinek, de Hubertusz most megmutatta és oda is…. de ezzel még várjunk. Elég gyors léptekkel haladt a föld széléhez. Én puskám felé nyúlva, balra fordulva, a lesdeszkát lábaim közé véve figyeltem már a kiszemelt vadat. Kísérőm kiadta a számomra oly’ kedves lőparancsot, idézem: Dávid ez egy kan, lődd meg gyorsan. Puska kibiztosítva, gyorsító megfeszítve, a céltávcső keresztjét a lapocka mögé helyeztem. Vártam a megfelelő pillanatra, hogy megálljon. Nem sok időm volt gondolkodni, amikor megállt már dördült is a lövés.

A lövést jól jelezve irgalmatlan erővel iramodott meg az erdő irányába és a pillanatnyi hangoskodást újra a csend és a nyugalom váltotta fel. A kötelező cigarettányi időt megvárva mentünk a rálövés vélt helyére. Olyan gyorsan történt minden, hogy csak nagyjából tudtuk meghatározni, hol is történt a rálövés. Kerestük a vért, de nem találtuk és akkor az erdő felől jött egy fuvallat, mely magával hozva a jó kis disznó szagot. Gabi rohant először be az erdőbe majd szólt, hogy Dávid gyere, itt fekszik a disznó. Én ekkor léptem be, a már az élettelen vadhoz.

Fotó: Kukor Dávid

Az az öröm és az az élmény, amit az első elejtett kanom adott leírhatatlan volt. A mai napig nem tudom szavakba önteni. Félóráig néma csendben álltunk e nemes vad felett és csak az elmúlt röpke pillanatokra gondoltunk. Gyász és az öröm különös egyvelege játszotta játékát bennem. A vadhoz lépve már láttuk agyarait. Ekkor már tudtuk, hogy egy igazi remetével hozott össze minket Hubertusz és Diána. Pár sorral előrébb említett szín volt számunkra is a legérdekesebb, amit hosszú ideig nem értettünk. Fehér kan volt. Egyedül a sörtéje a négy csülök felett volt valamennyi fekete szőrzet és a hátsó körme volt fekete. Gyönyörű volt. Igazi kuriózum és ezt én ejthettem el. Ugyanazon a helyen, ahol egy évvel ezelőtt az első vaddisznómat hozhattam terítékre és megint huhogott a bagoly. Azóta ez számomra babona és szállóigévé vált: a huhogó bagoly hozza a disznókat, de még milyen disznókat. Fotóztunk is eleget, mire ránk húzta az est fekete kabátját. A zsigerelést lámpafényben kezdtük és fejeztük be.

Hát ismét a zalai túra első napja, és annak is az első félórája hozta meg a legnagyobb élményt. Köszönöm Szent Hubertusznak, Dianának és nem utolsó sorban Gabinak, a kísérőmnek. Egy élménnyel megint gazdagabbak lettünk. A disznó a bírálaton 113,5 IP Ponttal 17,3 cm és 16,8 cm nagyagyar hosszával bronz minősítést kapott. Korát 7 évre becsülték.

Üdv a vadásznak! Tisztelet a Vadnak!