Számtalan szakirodalomban találkozunk azzal a megállapítással, hogy a muflon őshazája Korzika és Szardínia. Az elmúlt évtizedek kutatási eredményei alapján viszont a mai álláspont az, hogy a földközi-tengeri szigetek muflonja a Kaszpi-tenger és a Földközi-tenger keleti partvidéke közötti térségből származik. Ezzel szemben az továbbra is vitatott kérdés, hogy milyen úton-módon kerültek a muflonok Ciprus szigetére, illetve Korzikára és Szardíniára, továbbá az sem eldöntött, hogy vadon telepítették-e be őket, vagy a háziasítás egy bizonyos fokát már elérték a betelepített példányok. A faj Magyarországra kerülésének története azonban pontosan nyomon követhető.
Muflon (Fotó: Pixabay.com)
A muflon, hazánk egyetlen vadjuh faja, és bár betelepítés eredményeként van jelen a hazai faunában, de olyan gazdaságilag jelentős, vadászható állatfaj, mely megtalálta helyét a hazai életközösségekben. Hozzánk a korzikai és szardíniai törzsanyagból kerültek egyedek gróf Forgách Károly munkája eredményeként. A történelmi Magyarországon először Forgách gróf Nyitra megyei birtokára, Ghymesre érkeztek muflonok 1868–1869-ben, a frankfurti és brüsszeli állatkerten keresztül. Első alkalommal ebből a ghymes-i vadaskertből engedtek ki muflonokat szabad területre 1883-ban. Ezt számos további telepítés követte, mind a történelmi, mind a mai Magyarország területén.
Az ország mai területére gróf Károlyi László telepítette be a muflont, 1901-ben Füzérradványban. Az állatok a Forgách-féle nagyappony-i és ghymes-i állományból származtak. A további telepítéseknek szinte kizárólag a ghymesi felszaporodott állomány volt az alapja. 1942-ig a következő vadaskertekbe, szoktatókertekbe telepítették: Fehérvárcsurgó, Bárdibükk, Bakonynána, Mátraszele, Gyarmatpuszta és Kaposmérő. Az 1940-es évek elején a muflon állományát 2000 példányra becsülték, ám a II. világháború pusztítása következtében mindössze 100 körülire csökkent a faj egyedszáma hazánkban.
Az állomány a háború után csak lassan tért magához, körülbelül a ’60-as évek közepére érte el újra az 1500-2500 egyedszámot. Ekkor kezdődött a ’80-as évekig tartó jelentős muflontelepítés, melyet a MAVOSZ végzett. Ennek hatására, az addig 1500–2500 példány körül változó muflonállomány a 70-es évek közepétől erőteljes növekedésnek indult. Ezt segítette elő az, hogy az időközben országszerte felmért, muflontartásra alkalmas területek benépesítése a 70-es években felgyorsult. A 80-as évek közepére a telepítések azonban befejeződtek, mivel a hatóságok nem engedélyeztek több telepítést. Ennek a fenti munkának az eredménye, hogy a muflon, az ország középhegységi területein gyakorlatilag mindenütt előfordul, általában szigetszerű elhelyezkedésben.
Muflon nyáj (Fotó: Pixabay.com)
Ahogy már említésre került, egy, a vadgazdálkodás szempontjából jelentős nagyvadfajról van szó. Korábban elsősorban a külföldi vendégvadászok kedvelték, ám a 2000-es évek eleje óta egyre nagyobb arányban hozzák terítékre a hazai vadászok is. 2018-ban elejtett muflonok közel háromnegyedét lőtték meg hazai vadászok. Ez az arány 1990-ben még pont fordított volt, ekkor ugyanis mindössze az elejtett muflonok negyedét hozták a magyar vadászok terítékre.
Az Országos Vadgazdálkodási Adattár (OVA) legfrissebb adatai alapján (2019. tavasz), becsült állománya 13 000 példány körülire tehető. Ennek az állománynak nagyjából 32 %-a található vadaskertekben (ez az arány 2003 óta folyamatosan nő). A 2018/2019. vadászati évben 4 412 muflont ejtettek el, melyek trófeái közül 1245 db került bírálatra. A bírált mufloncsigák közül 534 db volt érmes, ami a trófeák közel 43%-a.
Bár a vadgazdálkodási szempontból kedvező a muflon jelenléte a hazai faunában, bővíti, színesíti a vadászati lehetőségeket, cserkeléssel való vadászata pedig igazi kihívás, megítélése sok esetben mégis vegyes. Egyrészt amiatt, hogy tájidegen faj (bár meg kell jegyezni, hogy több más vadászható vadfajunk is betelepítés eredményeként van jelen hazánkban (pl. fácán, üregi nyúl, dám)). Másrészt pedig azért, mert az élőhely-vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a muflon különösen kedveli a déli kitettségű sziklás területeket, melyeket gyakran sziklagyepek borítanak. Ezek a növénytársulások viszont természetvédelmi szempontból értékesek, mivel sok védett, illetve fokozottan védett növényfaj található meg ezeken az élőhelyeken. Egyes növényfajok, növénytársulások veszélyeztetettsége azért általában az emberi tevékenység és nem kizárólag a vad legelésének következménye. A beszűkült élőhelyek elszigetelt, lecsökkent egyedszámú növényfajaira valóban komoly veszélyt jelenthet a vad legelése, rágása, taposása, de az esetek többségében nem írható kizárólag a muflonállomány rovására a sziklagyepek tönkretétele. A helyenként nyilvánvaló természetrombolás ténye pedig nem magyarázható azzal, hogy a muflon nem őshonos, hiszen őshonos vadfajaink is jelentős károkat tudnak okozni az érzékeny természeti területeken.
Muflon bárány (Fotó: Pixabay.com)
Ezzel a témával több vizsgálati is foglalkozott. Vannak, melyek egyértelműen azt találták, hogy azok a sziklagyepek, melyek rágás és taposás nélküli területeken találhatók, pár éven belül fajgazdagabbá válnak, mint azok, melyek folyamatos vadhatásnak vannak kitéve. Természetesen olyan eredmények is napvilágot láttak, melyek azt mondják, hogy néhány éves távlatból nem lehet egyértelműen meghatározni azt, hogy a muflon milyen hatással van ezekre az érzékeny társulásokra. Ezek a vizsgálatok többnyire mértéktartóbb megállapításokat tesznek azzal kapcsolatban, hogy mi is lenne a teendő a muflon állománnyal. Ugyanis nem szabad megfeledkezni arról, hogy nem csak és kizárólag a muflon által gyakorolt vadhatással kell számolni a sziklagyepek esetében. A probléma gyökere tehát inkább a túltartott nagyvadállományban, az erőteljes antropogén hatásokban keresendő, nem pedig a muflon tájidegen voltában.
Izsákné Simon Adrienn
