A XIX. század második felében a magyar botanika két meghatározó alakja Borbás Vince (1844–1905) és Simonkai Lajos (1851–1910) volt. A kettejük életpályája igen hasonlóan indult, a két igen rossztermészetű ember kezdetben jó barát volt, azonban Borbás zsenialitását, korát meghaladó felfedezéseit az akkori szakma Simonkaival az élen össztűz alá vette, ennek ellenére, az idő rostáján át bebizonyosodott Borbás jelentősebb volta. Harcuk azonban mai napig példamutató, versengésük a kutatásban való elmélyülésben, az eredmények közzétételében, így a nagy nemzeti ügy: a Magyar Flóra feltárásában merült ki.
Magyar Botanikai Lapok, 1910.
Simonkai Lajos Simkovics családi néven Nyíregyházán született (1851. január 9.), édesapját, Simkovics Dániel szabómestert két éves korában elveszítette, így édesanyja, Fábri Eleonóra nevelte fel. Tanulmányai első négy évét szülővárosában végezte, majd az iskolát Eperjesen folytatta, egész életét meghatározó tanárával, Hazslinszky Frigyessel itt került kapcsolatba. Tudományos igényű növénygyűjtésekbe már 1866-tól belekezdett, tehát 15 évesen megkezdte kutatásait.
1868-ban a Pesti Királyi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ahova a természettudomány is tartozott ekkor) a szintén nyíregyházi születésű, a növények élettanát és szerveződését kutató, nemzetközi hírű Jurányi Lajos (1837–1897) volt tanára. Ekkor Borbás Vince volt Jurányi tanársegédje, de kettejük konfliktusából nevető harmadikként Simonkai került ki, aki át is vette Borbás helyét.
Kezdetben Simonkai és Borbás együtt kutattak, közös terepi munkát végeztek, de egy Borbás által szerencsétlenül közölt, a Bánság Flóráját taglaló cikk apropóján Simonkai egy életre esküdt ellensége lett, mely csak Borbás 1905-ös halálával ért véget, temetésére Simonkai egy koszorút küldetett Degen Árpáddal. Sajnos kettejük folyamatos rivalizálása, Borbás többszöri békülési kísérlete ellenére Simonkai engesztelhetetlen hadjáratot indított, melybe a kor több jeles kutatóját, például Herman Ottót is belekeverte. Harcuk mai napig példamutató és maradandó része, hogy másikkal szembeni kiválóságukat a tudományos kutatásban, a minél gazdagabb publikációban kívánták bizonyítani, így végső soron egymás hajtómotorjaivá lettek.
Önkéntes katonai kötelezettségének 1874-1875-ben eleget tett, majd 1875-ben Simkonkai középiskolai tanár lett, következő évben a nagyváradi főreáliskola tanárává nevezték ki és 1876-ban feleségül vette Rozvány Vilmát, aki több gyermekkel is megajándékozta, ám a felnőttkort csak Erzsébet (későbbi Kolb Rezsőné), Sándor és Kálmán fiai érték meg. 1877-ben doktori oklevelet szerzett.
1880-ban áthelyezték Pancsovára, majd következő évben Aradra került át tanítani. Ezen időszak nem kedvezett számára, hiszen az összes szellemi műhelytől távol, szinte teljes elszigetelődésben dolgozott a helyi flóra kutatásában, így számára az ekkor óriási mennyiségben megjelenő publikációkat, főképp Borbás grafomániáját nehezen tudta követni, így újabb konfliktus alakult ki. 1883–1884 közötti tanévet miniszteri engedéllyel Bécsben töltötte, ahol megismerkedett Anton Kerner-féle iskolával. Kerner a Kárpát-medence növényzetét földközi-tenger-mellékinek (pontuszinak) tekintette, s bár növényrendszertani (taxonómiai) kutatásokat végzett, munkássága a növényföldrajzra (fitogeográfia) összpontosított. Az itteni szellemiség alapvetően téves útra vitte Simonkait. Borbás Vince ezen időszakban Németországot járta, ahol a nemzetközi hírű taxonómus, Alexander Braun tanítványa lett, így Borbás tanulmányai és kutatásai révén felismerte: a Kárpát-medence önálló flóratartomány, nem pontuszi, ami egy újabb konfliktus alapja lett Simonkaival.
Simonkai Lajos herbáriumi lapja a bécsi Természettudományi Múzeumból
Simonkai 1891-ben a Budapest VII. kerületi főreáliskola tanára lett, egyúttal 1892-ben a pesti egyetem magántanára lett növényföldrajzból, így mindkét intézményben egészen haláláig oktatott.
Több gyermeke elvesztése mellett 1892-ban megözvegyült, majd következő évben sógornőjét, Rozvány Etelkát vette nőül.
Kutatásait a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Múzeum, a Természettudományi Társulat, a tudományegyetemek, a kormány és Haynald Lajos bíboros érsek anyagi támogatásai tették lehetővé. Itt ki kell emelni, hogy Simonkai Lajos gyakran saját fizetéséből vagy ösztöndíjából nem csak saját költségeit állta, hanem több tanítványáét is átvállalta.
Munkásságának fő célja sok évtizedes kutatási helyszíne volt, így a korábbi flóraművek kritikai átdolgozásával, saját töménytelen új adatával kiegészítve 1886-ban megjelentette az „Erdély edényes flórájának helyesbített foglalata” című könyvét. Haynald bíboros érsek javaslatára elhagyta evangélikus vallását és áttért a római katolikus hitre. Simonkai identitását jól mutatja, hogy a kötet megjelenése előtt a Simkovics nevet Simonkaira magyarosíttatta, ezzel is hangot adva nemzeti hovatartozásának: „Erdély flórájáról szóló enumerationi nagyobb mű lesz,mely e nemben azt hiszem az első magyar nyelvű és magyar szellemű mű. Nem akartam, hogy a magyar tudományos irodalom e terméke idegen hangzású, «ics-vics» végzetű név alatt jelenjen meg; mert hát én magyarnak születtem, az is vagyok és egyéb nem is lehetek. Ez az oka annak, hogy nevemet, melynek eredetét sem tudom, magyaros végzetűre változtattam, hadd lássa mindenki, hogy én magyarnak érzem magamat.” (levél Janka Viktornak, 1886.IV.3.). E kötet jelentőségét jól kihangsúlyozza, hogy néhány éve megjelentették Romániában is román nyelven.
Bár Simonkai munkássága ugyan kiterjedt az ország egészére, a növényfajok listáit (enumeratio) régiónként (pl. Fiume, Pest, Bánság flórája) közölte, valamint a zanótok (Cytisus) és tölgyek (Quercus) rendszertanával is behatóan foglalkozott, de legmaradandóbb Erdély flórájáról szóló műve lett.
Illusztráció a Hazánk tölgyfajai és tölgyerdejei című könyvből (1890)
Szakmai elismerésekben életében csak kevéssé részesült: 1907-ben a pozsonyi Orvos és Természettudományi Egyesület levelező tagjául, 1908-ban pedig a Királyi Magyar Természettudományi Társulat választmányi tagjául választották. Budapesten halt meg (1910. január 2.). 118 db önálló és 28 db társszerzős publikációja jelent meg, több tízezer darabos herbáriuma a Magyar Természettudományi Múzeum Növénytárába, míg 2000 darabos gyűjteménye a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtárba került. Sajnos a II. világháború során az Alsópeténybe menekített herbáriumi anyagokat a szovjet csapatok eltüzelték, így a megmaradt, ún. ’Simonkai-lapok’ kiemelkedő értéket képeznek.
Dr. Kerényi-Nagy Viktor
