A XX. század farkasai
2023. június 04. írta: Erdőnjáró

A XX. század farkasai

Előre le kell szögezzem, hogy a bejegyzés megírásának apropója a 2023. áprilisában lezajlott svájci farkas körüli események, azonban a történteket nem kívánom sem tárgyalni, sem kommentálni, megtették ezt már sokan mások, más platformokon. Annál is inkább nem szeretnék párhuzamot vonni, sem a közelmúlt eseményeit boncolgatni, mivel bejegyzés írásának időpontjában sem a svájci farkas teste nem volt még meg, sem gyanúsított nem volt az ügyben. Természetesen mind az orvvadászat, mind a természetkárosítás minden formáját elítélem, de a múlt eseményeit, történéseit nem ítélhetjük meg csak és kizárólag a mai szemléletünk szerint.

wolf-g342726e1a_1280.jpg

A farkasok felbukkanása hazánkban egyre gyakoribb, tekintve, hogy egyrészt őshonos ragadozó a Kárpát-medencében, másrészt napjainkra állandó, szaporodó falkák élnek az országban. Nem volt ez azonban mindig így.

Bár a farkas az őskor óta bizonyíthatóan tagja a hazai faunának, egy időben kipusztult fajként tartották számon Magyarország területén, így a hazai Vörös Könyvbe (1989,1990) is bekerült. A Vörös Könyv azonban nem csak egy fajlista, hanem bevezetőjében ismerteti a hazai természetvédelem múltját és jövőbeni céljait. Ez a vizsgálatunk szempontjából azért fontos, mivel a kipusztult, vagy eltűnt fajokra vonatkozóan javasolja, hogy amennyiben a kérdéses faj a Magyarország területén újra előkerülne, úgy fokozott védelmet érdemelne. Ez pedig nem csak a farkasra vonatkozott, hanem a vele azonos kategóriában (kipusztult vagy eltűnt faj) szereplő emlősökre is, mint például az európai hód, az aranysakál, a barnamedve és a hiúz. A Vörös Könyv meghatározása szerint azok a fajok kerültek ebbe a csoportba, melyek az 1800-as évekig tagjai voltak a hazai faunának, rendszeresen szaporodó populációval rendelkeztek, de 1935 után vagy kipusztultak és rendszeres keresés ellenére sem voltak fellelhetők, vagy eltűntek, tehát jelenlétük legalább 10 éve nem volt kimutatható az ország területén.

img25.jpg

A korábbi évszázadok intenzív vadászata és élőhelyének elvesztése következtében a 19. század végére a farkasok állomány jelentősen lecsökkent, Trianon után pedig az ország mai területén ritkaságnak számítottak, csak szórványos előfordulásai ismertek. Bár lassan ugyan, de a faj visszatérése és egyúttal vadászata már a háborút követő években megkezdődött (1922-ben például Somogy megyében több egyedet is észleltek, melyek közül egyet elejtettek), és tartott 1993-ig, azaz védett, majd 2001-től már fokozottan védett fajjá nyilvánításáig. Bár a korabeli ordasok inkább csak kóborló egyedek voltak, felbukkanásukat és esetleges elejtésüket azonban a vadászati krónikák és hírek már akkor is figyelemmel kísérték és beszámoltak róluk.

Mind a szaksajtóban, mind a helyi lapokban olvasni lehetett arról, ha egy-egy területen farkas észleltek, pláne ha puskavégre is került az állat. Érdekes a több mint fél évszázados beszámolókat böngészni, ugyanis ezek az írások többnyire egyszerű információként közlik a különleges vadászzsákmányt, sokszor fotóval és az elejtő nevének nyilvánosságra hozásával, indulatoktól mentesen. Ebből könnyen következtetni lehet arra, hogy más volt akkoriban mind a vadászat, mind az egyes vadfajok megítélése. Persze a teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy 1993-ig nem hogy nem volt védett állat a farkas, de egyenesen üldözendő, kártékony vadnak számított. Ez a nézet egészen mélyen gyökerezik a múltban, hiszen a nagyragadozók, ahogyan ma, úgy régen is igencsak érzékeny károkat tudtak okozni az állattartóknak.

wolf-gaed762800_1280.jpg

De nem csak a szokás, hanem a jogszabályok is dúvadnak minősítették a farkast, már egészen korán, a vadászatról szóló 1872. évi VI. törvénycikk 15. §-a szerint: „15. § A ragadozó vagy kártékony állatokat, ugymint: medvét, farkast, rókát, hiuzt, vadmacskát, nyestet, vaddisznót, borzot, tengeri nyulat, hörcsököt, ürgét, görényt, menyétet, nyustot és vidrát saját területén bármikor elpusztitani mindenkinek szabad azon esetben is, ha a vadászat bérbe volna adva, ha azonban a pusztitást vadászatilag akarja végbe vinni, erre ez esetben a bérlő beleegyezését tartozik kieszközölni.”

Mint látjuk egyedüli korlátozást a ragadozók gyérítésében a mód jelentette, ugyanis ugyanezen törvény 18. §-a szerint a vadászat csak lőfegyverrel vagy lóháton kutyák használatával volt gyakorolható. Tehát egyedül ehhez kellett a bérlő belegyezése, azonban a csapdázást, mérgezést semmi nem gátolta, tiltotta.

nevtelen_4.jpg

Kowalski: Farkasvadászat

Bár a fenti vadászati törvényt egy évtized múlva újabb jogszabály váltotta, nevezetesen a 1883. évi XX. törvénycikk, mely gyakorlatilag – igaz többszöri módosítással – egészen a II. világháború végéig érvényben volt, sőt némely rendelkezése 1957-ig a vadászat jogi szabályozásának része maradt, a farkas vadászati szempontú megítélése mit sem javult, sőt…

A magyar királyi minisztérium 1942. évi 6.520. M. E. rendelete a fent említett törvényeknél is tovább ment, mikor a farkas kötelező irtását rendelte el, végrehajtási rendelete pedig a m. kir. földmívelésügyi miniszter 1942. évi 292.000. számú rendelete volt, mely szabályozta a farkas irtásának részleteit, és melyben a mérgezés, mint pusztítási mód igencsak fontos szerepet kapott.

rendelet1.png

rendelet2.png

Ahogy már említettem a vadászat szabályozását szolgáló 1883. évi törvény többszöri módosítással ugyan, de egészen a II. világháború végéig érvényben volt. Ehhez kapcsolódóan számos miniszteri rendelet látott napvilágot, hogy a hatályos jogszabály velük együtt megfeleljen a változó idők kihívásainak. A magyar vadászat számára azonban a végső csapást a földművelésügyi miniszter 1945. évi 1.872. F. M. számú rendelete jelentette, mely kimondta, hogy 1945. május 9-től „1. §. A jelen rendelet hatálybalépésének napjától kezdve további rendelkezésig mindennemű vadászat tilos.”

Ez egy kis fellélegzést jelenthetett a farkasoknak, ugyanis a folyamatos vadászati nyomás ez által csökkent. A szünet nem tartott sokáig, 1945. évi július 4-án jelent meg 4640/1945. ME rendelet a vadászat szabályozása tárgyában, melyet követően újra folytatódhatott a vadászati tevékenység hazánkban.

A farkas megítélése sokáig nem javult, ugyanis még a vadászatról és a vadgazdálkodásról szóló 1957. évi 43. számú törvényerejű rendelet 18. §-a is a kártékony (dúvad) fajok közé sorolja többek közt a vaddisznó, róka, borz, vadmacska, görény, menyét, hermelin, vidra, hörcsög, ürge, üregi nyúl, sündisznó, pézsmapocok, veréb, dolmányos varjú, szarka, szajkó, (galambász) héja, barna réti héja, kékes réti héja, karvaly, barna kánya, sarki búvár, északi búvár társaságában. (Bár nehéz elhinnem, hogy jelentős károkat okozhattak a sarki- és északi búvárok…)

A fenti törvényerejű rendelet meghatározása szerint: kártékony (dúvad) a vad, amelynek mező- és erdőgazdasági kártétele számottevő és emiatt korlátozás nélkül pusztítható.

Így hát ne csodálkozzunk azon, hogy a kóborló egyedek mind gyakrabban kerültek terítékre. De milyen gyakran történt is ez valójában?

Prof. Dr. Faragó Sándor vizsgálta a farkas 1920-1985 közötti magyarországi előfordulását, mely értekezésében publikált összesítés szerint 1920 és 1985 között 54 megfigyelési alkalom során a megfigyelők 89 egyedet azonosítottak, melyek közül 38 példányt hoztak terítékre. Ez a megfigyelt állatok közel 43%-a. (Ebben az időszakban még mindig nem egy védett fajról van szó!)

A vadászati szabályozások azonban folyamatosan változtak, megszületett az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvény, melynek vadászati vonatkozásában a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 1/1962. (II. 9.) Korm. rendelet jelent meg végrehajtási rendeletként. Ezt azonban figyelmesen böngészve egyszer csak azt vehetjük észre, hogy a farkas kikerült a vadfajok felsorolásából. Nem találkozunk vele sem a hasznosnak sem a kártékonynak titulált fajok közt!

wolf-gc0bd43865_1280.jpg

Ezzel egy időben, mármint 1962-ben, a 1961. évi 18. törvényerejű rendelet alapján létrejött az első önálló természetvédelmi szerv, az Országos Természetvédelmi Hivatal (OTvH), ami a maga nemében egyedülálló volt, ugyanis ez a szerv közvetlenül a kormány alá tartozott, feladatköreit tekintve pedig kizárólag a természetvédelemmel foglalkozott. Bár a farkas 1993-ig nem védett, sőt a kilövését szabályozó rendelkezés is 1983-ig váratott magára. Ennek oka lehetett, hogy ebben az időszakban olyannyira ritka a megjelenése, az észlelések száma (Faragó Sándor fent említett tanulmánya alapján 1961 és 1985 közt 35 alkalommal összesen 55 állatot észleltek), hogy külön szabályozás nem született rá vonatkozóan. Bár a megelőző évtizedekhez képest mind az észlelések száma, mind az észlelt egyedek száma emelkedést mutatott, amiben sok egyéb tényező mellett közrejátszhatott, hogy ’62-ben kikerült a dúvad fajok közül.

1983 több szempontból is fordulópont volt a hazai farkas állomány szempontjából. Ebben az évben igazolták ugyanis a sikeres szaporodását, megtelepedését a Zemplénben, melyet 1983 áprilisában elejtés is követett. Még ugyanebben az évben jogi szempontból is érdekes fordulat következett be a farkassal kapcsolatban.

wolf-g226adf2ce_1280.jpg

1983. június 20-án azonban újra felbukkan a farkas a vadászati idényekről és egyes vadászati korlátozásokról szóló 8008/1983. (MÉM I. 14.) MÉM számú tájékoztatóban. De nem a már megszokott dúvad kategóriában találjuk, hanem a tájékoztató 9. pontjában szerepel, mely szerint: „3. Nem honos vadfajok (nyestkutya, mosómedve, jávorszarvas, farkas, medve stb.) elejtését, kellő indok esetén a természetvédelmi hatóság egyetértésével, a megyei mezőgazdasági szakigazgatási szerv engedélyezi.”

Tehát 1983-tól az 1993-as védetté nyilvánításáig tartó évtizedben elejtését a megyei szakigazgatási szerv és a területileg illetékes természetvédelmi hatóság véleményazonossága és engedélye tette lehetővé. Több esetben is megadta ugyan a Hivatal az engedélyt, de ezzel az eljárással kapcsolatban is felmerültek kérdések, problémák. Ezt a Magyar Biológiai Társaság akkori főtitkára Dr. Gánti Tibor meg is fogalmazta a Nimród 1984. márciusi lapszámában megjelent Illegális bevándorlók című írásában:

„[…] Köztudott, hogy az utóbbi időben egyre több jövevény emlősfaj tűnik fel hazánkban: farkas, sakál, nyestkutya, jávorszarvas, barnamedve, mosómedve, hiúz. A jövevényfajok sokfélesége és növekvő gyakorisága azt mutatja, hogy a körülöttünk lévő országok ökológiai viszonyai az ottani vadállomány szempontjából kedvezőtlenül változnak, akár az adott faj egyedszámának növekedése, akár az élőhelyi viszonyok átalakulása miatt. Jövevények megjelenésével tehát a jövőben is számolnunk kell. Ha pedig így van, célszerű előre felkészülni, s egyértelműen eldönteni, mi a vadász teendője, ha jövevény vaddal találkozik. Viszonylag kevés az olyan eset, amikor a felügyelő hatóságoktól való engedélykérés megoldásnak tűnik. Az utóbbi másfél-két évtized elejtett „farkasai" körül kivétel nélkül vita alakult ki, s csak illetékes egyetemi intézmények alapos anatómiai vizsgálatai révén (például a péniszcsont üregessége alapján) mertek állást foglalni, hogy a kérdéses egyed farkas volt-e vagy farkaskutya. Hasonlóképpen a Gyarmatpusztán lőtt sakálról csak összehasonlító számítógépes elemzés alapján lehetett eldönteni, hogy kutyáról vagy sakálról van-e szó.

golden-jackal-g3f74a7b00_1280.jpg

Azt mondanunk sem kell, hogy a vadásznak, ha egy farkasszerű állattal akad össze, aligha van lövés előtt módja annak péniszcsontját vizsgálgatni és számítógépet sem vihet magával összehasonlító anatómiai elemzés céljaira. Ha tehát úgy gondolja, hogy farkassal, vagy sakállal hozta össze a sors, akkor futni hagyja az egyébként nagy valószínűséggel kóbor kutyát. De ha kutyának vélve lelövi, és akkor jön rá, hogy alighanem farkast vagy sakált lőtt, úgy igazán nincs sok választása: sürgősen elássa a tetemet, nehogy egy olyan vétségért vonják meg tőle a vadászati lehetőséget, amelyben valójában vétlen. Ennek a helyzetnek tehát egyetlen következménye lehet: többet semmiféle adathoz nem jutunk a bevándorló farkasokat és sakálokat illetően. Pedig meggyőződésem, hogy a farkas gyakoribb hazánkban, mint hinnénk. Nemcsak kis egyedszáma, rejtett életmódja miatt, de azért is, mert ha valaki mégis meglát egyet, feltétlenül farkaskutyának véli. Magam például Mihályhegyen háromnegyed éven keresztül követtem nyomon egy (minden valószínűség szerint) farkas tevékenységét, ott, ahol később a medvét is lőtték. Láttam, lerajzoltam és lefényképeztem a nyomát, hallottam a vonítását. A területrészért felelős vadászban, aki egyébként nagy tapasztalatú vadász és helyi lévén szinte naponta járja végig területét, még a gyanúja sem vetődött fel annak, hogy területén farkas „működik". Még akkor sem hitte el, amikor felhívtam rá a figyelmét […]. Az előzetes engedélykérés tehát ezekben az esetekben kifejezetten szándékaink ellen dolgozik: a vadat ugyan nem védi, de az információszerzést lehetetlenné teszi. Nem hoz megoldást a „veszélyes" vad esetében sem. […]

Az, hogy egy jövevényfaj megtelepedése nálunk kívánatos-e vagy sem, elsősorban attól függ, hogy van-e számára megfelelő élőhely, mennyire változtatja meg ökológiai viszonyainkat, milyen hatással lehet a többi faj életére, elterjedésére. Mindezeket felmérni nem könnyű, de éppen a nagyvad esetében nem lehetetlen, ám mindenképp idő- és munkaigényes. Aligha valószínű, hogy egy lelövési engedély kérése kapcsán mindez tisztességgel elvégezhető. Sokkal célszerűbb lenne e felméréseket a néhány várható emlős esetében előre elvégezni, s határozottan állást foglalni a tekintetben, hogy melyik vadfaj megjelenése hol nem kívánatos, hol megengedhető, esetleg kívánatos. Így a vadászok egyértelmű és betartható utasítás birtokában pontosan tudnák, mit kell tenniük. Egyidejűleg azt is meg kellene határozni, hogy milyen jövevény vadfaj észlelése, illetve elejtése esetén, milyen adatokat és mely szervnek kell bejelenteni, hogy az így szerzett információk ne vesszenek el, hanem a hazai vadbiológiai kutatás érdekében hasznosulhassanak. A Magyar Biológiai Társaság (MBT) állattani szakosztályán nemrég alakult meg az emlős munkabizottsága. E munkabizottság feladatának tekinti a jövevény emlősökkel kapcsolatos kérdések vizsgálatát is. A Magyar Biológiai Társaság kész arra is, hogy a vadászat és vadgazdálkodás szakemberivel közös ankétokat szervezzen e kérdések sokoldalú, alapos vizsgálatára, egységes álláspont kialakítására, hogy a döntéshozó szerveknek ezzel is segítségére legyen egy megalapozott, egyértelmű döntés meghozatalában."

Nos, a fenti sorokat olvasva, nem is tűnnek olyan távolinak a ’80-as évek.

A közvélemény azonban folyamatosan változik, ahogy az 1984-ben a Börzsönyben esett medve esete nagy port vert fel, úgy 1985-ben a zempléni farkasvadászat is nagy nyilvánosságot kapott, mely során az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Hivatal két farkas elejtésére adott engedélyt. Az elejtés kapcsán nyilatkozott a Hivatal akkori vezetője dr. Rakonczay Zoltán. Az általa adott interjúban hangzott el az, hogy az engedélyezettnél több, négy egyed került terítékre. A hír nem csak a szaksajtót, de az országos lapokat is bejárta, és reflektált rá a Nimród hasábjain dr. Tóth Sándor, aki írásában már akkor céloz a nem vadászható, illetve védett állatfajok által okozott károk viselésének kérdésére, mely majd’ 40 év után is rendre szerepel a nagyragadozókkal kapcsolatos kérdések közt.

wolf-gb13914bb5_1280.jpg

1988-ban egy rejtélyes ragadozó tartotta bizonytalanságban a Bács-Kiskun megyei állattartókat. A napilapok „Bács megyei rémként” cikkeztek az állatról. A sokáig ismeretlen ragadozóval kapcsolatos bejelentések még 1985-ben kezdődtek, mely több állattartó állományában is kárt okozott. A cikkek szerint a megyei vadászok farkasra kértek kilövési engedélyt a Természetvédelmi Hivataltól, bár egyes szakértők szerint kóbor kutyák voltak a tettesek, más természetvédelmi szakemberek pedig szökött pumaként azonosították az ismeretlen állatot.

Végül 1988. júniusában került puskavégre a titokzatos ragadozó, mely egy farkas kannak bizonyult. Később megtalálták a teljes farkascsalád tanyáját, ahonnan két kölyköt befogtak és a Kecskeméti Vadasparknak ajándékoztak. A szuka és feltehetően egy kölyke kereket oldottak. A sajtó ebben az esetben ismét igencsak tárgyilagosan számolt be az eseményekről, nem követte felháborodás az elejtést.

A természetvédelem intézményi és szervezeti rendszerének folyamatos átalakulása miatt a védett fajokkal kapcsolatos új szabályokat már az egy évvel korábban létrejött Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium tette közzé 1988 év végén, így a 7/1988. (X. 1.) KVM számú rendelettel a védett fajok közé kerül a hiúz, a hód, a jávorszarvas és a zerge, míg a farkas, az aranysakál és a barnamedve elejtéséhez továbbra is megyei tanácsi engedély és a körzeti természetvédelmi felügyelőség hozzájárulása volt szükséges, tekintettel arra, hogy ezek a fajok nem voltak védettek.

A rendelet kihirdetését megelőzően annak tartalmával kapcsolatban a minisztérium egy szakemberekből álló alkalmi testületet hívott össze, bár sajtóbeszámolók szerint a közös álláspont kialakítására meglehetősen szűk határidő állt a testület rendelkezésére.

Nem mindenki volt azonban elégedett az eredményként megszületett rendelettel, így például a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESZ) Központi Környezet- és Természetvédelmi Tanácsa több javaslatot is megfogalmazott és közzé tett a szaksajtóban (Nimród, 1989. február). A társaság javaslatait a korábban már említett Dr. Gánti Tibor jegyzi. Ezek közül a farkasra vonatkozóan az alábbiakat javasolták a jogalkotó számára:

„A farkas legyen olyan vadászható faj, amelyre vadászati idényt állapítanak meg, s vadászati idényben terület- és létszámkorlátozás nélkül legyen lőhető. Vadászati idénye szeptember 16-tól február 28-ig javasolható. A kártérítési felelősség a vadászatra jogosultat terhelte. Indokolt esetben azonban (például ha juhnyájat támadott meg) a megyei tanács szakigazgatási szerve a lelövést tilalmi időben is engedélyezheti.”

Javaslatukat azzal indokolták, hogy a jövevény fajokkal mint hazánkban nem élőkkel sem a természetvédelmi, sem a vadászati törvények nem foglalkoztak. Ezért vadászhatóságuk, illetve védelmük szabályozatlan volt, s ez a közvéleményt ingerlő eseményekhez vezetett (lásd a fenti esetek). A jogi szabályozás e fajok egy-egy példányának elejtését egyedi engedélyhez kötötte, de nem adott az engedélyezők számára olyan elvi alapot, amely az egyértelmű döntés lehetőségét számukra megteremtette volna. Ugyancsak rendezetlen maradt a kártérítési kötelezettség kérdése. Mivel főként olyan ragadozókról van szó (medve, farkas, hiúz), amelyek - elsősorban az állattenyésztésben - számottevő kárt okozhatnak, ez egyáltalán nem lényegtelen.

wolf-g119e9aed9_1280.jpg

Egyébként nagyon érdekes, hogy az akkor még ritkaságnak számító aranysakállal kapcsolatban milyen javaslatot és ahhoz kapcsolódó indoklást fogalmazott meg a szervezet: „A sakál legyen korlátozás nélkül lőhető. A kártérítési felelősség a vadászatra jogosultat terhelje. A farkas és a sakál esete nagyon hasonló. Mindkettőből nagy létszámú populáció él egyes kelet- illetve délkelet-európai államokban, és mindkettő terjedőben van. Abszolút védelemre ezért nem szorulnak. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a vadászat körülményei között gyakran nem különíthetők el a hasonló kóbor kutyáktól. Miközben a vadgazdának kötelessége a kóbor kutyák elejtése, indokolatlan és méltatlan lenne őt felelősségre vonni azért, mert utólag, a részletes és közvetlen vizsgálat végén kiderül, hogy az elejtett állat nem kutya, hanem farkas vagy sakál. E két vadfaj a tapasztalatok szerint egyébként is olyan rejtett életet él, hogy erősebb terjeszkedés esetén valószínűleg vadászatuk sem tudná meggátolni megtelepedésüket. Az időbeli korlátozás alapjául a Szlovákiában érvényes szabályozást célszerű alapul venni.”

Az javaslatok eljutottak a KVM-hez is, ahonnan a Nimród 1989. márciusi lapszámában közzétett válasz is érkezett Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási minisztertől. A miniszter válaszlevelében jelezte, hogy a javaslatokat a rendelet legközelebbi módosításakor figyelembe fogja venni…

A különféle jogi procedúrák és javaslatok ellenére azonban az élet nem állt meg. 1989 áprilisában engedéllyel újra esett egy fiatal, sovány farkas kan Egercsehi környékén, mely már az előző év vége óta több juhot is zsákmányolt a környéken. A nem mindennapi vadászatot követően a trófeák a fiatal, hivatásos vadászként dolgozó elejtőnél maradhattak. Az esetről mind a szaksajtó, mind a helyi újság tárgyilagosan tudósított.

nevtelen.png

Az Egercsehi határában esett farkas koponyája

Az ígért jogszabály módosítás egyelőre váratott magára, ám 1989-ben hazánk csatlakozott az európai vadon élő növények és állatok és természetes élőhelyeik védelméről szóló egyezményhez (Berni Egyezmény), mely 1990-ben a Magyar Közlönyben kihirdetésre került. Ez annyiban érinthette volna a hazai farkasokat, hogy az Egyezmény szerint fokozottan védett a medve és a farkas is, azonban itthon ezek a fajok 3/1990 (VII. 17.) FM rendelet szerint a vadászott fajok között szerepeltek, mint jövevények.

Érdekességként azonban megemlíteném, hogy az akkoriban Magyarország által bejelentett kivételekről – amelyeket a csatlakozási okirattal együtt letétbe helyezett „fenntartási” jegyzék is tartalmazott – KTM tájékoztató jelentetett meg (Magyar Közlöny, 1991, 14., 454-455). Ez a lista elsősorban az egyezmény mellékleteiben felsorolt, de Magyarországon akkoriban még nem védett fajok megnevezéseit tartalmazza, melyek közt nem szerepelt a farkas (sem a medve).

Talán ebből is adódhatott azt 1991 december 5-én Sümeg környékén lőtt farkas körüli hercehurca. A Veszprémi Naplóban megjelent cikkek szerint az ordast, Szabó Ferenc korábbi kerületvezető erdész hozta terítékre lesvadászat során. Ahhoz, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy valóban farkas esett dr. Nagy Endre, a híres Afrika-vadász nyújtott segítséget, aki az elejtést követően az állat testét a budapesti Természettudományi Múzeumba szállította azonosításra és preparálásra.

sumeg.png

A sümegi farkas Balatonedericsen

A preparátum végül a balatonedericsi Afrika-múzeumban került kiállításra, míg a csontokat az elejtő a Természettudományi Múzeumnak adta, a koponya kivételével. A Veszprémi Napló későbbi (1992.07.25.) cikke szerint azonban az intézmény később a koponyát is szerette volna a gyűjteményében tudni, ezért arra hivatkozott, hogy az elejtett állat védett volt, ám amennyiben gyűjteményükbe kerül a koponya is, úgy eltekintenek a szükséges jogi lépések megtételétől. A történethez azért hozzá tartozik, hogy ekkor még eseti engedély alapján lehetett hivatalosan farkast lőni. Azonban az elejtő, illetve a vadászatra jogosult ilyen engedéllyel nem rendelkezett, ezért az FM Veszprém Megyei Földművelésügyi Hivatala szabálysértés esetének vizsgálatát végezte el. A szabálysértés tényének megállapításától azzal mentesült az elejtő, hogy jóhiszeműen eljárva a farkast nagytestű németjuhász kutyának vélte.

A sümegi farkasvadászat utóélete is meglehetősen szokatlan, ugyanis két évvel később 1993-ban a Sümeg melletti ötvösi erdőben emlékkövet avattak az emlékezetes vadászzsákmány tiszteletére. Az emlékkő létesítését több sajtóorgánum is kritizálta, sőt az FM Vadászati és Halászati Önálló Osztálya is határozott állást foglalt az ügyben: „Jelenleg a farkas nem szerepel a vadászható állatfajok listáján, védett, elejtéséhez a természetvédelmi oltalom egyedi feloldása, majd a vadászati hatóság engedélye szükséges. Ilyen esetekben a meghívón szereplő felhívással, miszerint a rendkívüli és kiemelkedő vadászati esemény helyén állítassék emlékkő, nem értünk egyet. Az engedély nélküli farkaselejtés nem ezen események körébe sorolandó, ezért a kezdeményezéstől elhatároljuk magunkat.”

emlekko.jpg

Az ominózus emlékkő az ötvösi erdőben

De nem a sümegi farkas volt az egyetlen, amely 1991-ben puskavégre került hazánkban, hanem ugyanezen év áprilisában a Békés megyei Újkígyós határában is esett egy farkas, mellyel kapcsolatban pár, érezhetően negatív hangvételű írás jelent meg a helyi és országos lapokban. A történteket követően évben egy apróvadgazdálkodással kapcsolatos konferencián az egyik hazai nemzeti park vadászati felügyelője biztosította a szakmai közönséget arról, hogy „… az Alföldön nincs élettere a farkasnak, ezért minden további nélkül megadják a lelövési engedélyt, ha azt kérik a vadászok. Egyébként az újonnan felbukkanó vadfajok védettek, de megítélésük az ország különböző területein más és más lehet. Végezetül szakember a következőket mondta: - Várható, hogy a közeljövőben módosítások lesznek a védett fajok köréről. Szigorítások azonban nem várhatóak, ellenben néhány állat-, madárfaj lekerülhet a fokozottan védettek listájáról […].”

Ebből is látható, 1992-ben felmerült már a védett fajok körének módosítása iránti szándék, bár hozzá kell tegyem, hogy az 1990-es évek beköszöntével egyre kevesebb híradás számolt be farkas elejtésről, aminek vagy a küszöbön álló védelem, vagy a rejtőzködő ordasok vagy pedig az lehetett az oka, amit már Dr. Gánti Tibor majd’ egy évtizeddel korábban előrevetített, nevesül az, hogy az elejtők inkább hallgattak a farkaslövésről.

Végül a sok korábbi hányattatás után a 12/1993. (III. 31.) KTM rendelet a védett fajok közé sorolta a farkast, innentől egyértelművé vált a faj státusza, melyet a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény is megerősített. A 13/2001.(V.9.) KöM rendelet pedig a fokozottan védett fajok közé sorolta 2001-ben.

wolf-g958ab2f05_1280.jpg

Persze ezt követően is történtek farkas elejtések, hol engedéllyel, hol anélkül. Ilyen, engedéllyel történő elejtés volt például az 1995-ös hajósi eset, ahol Genáhl Mátyás fővadász kapott engedélyt a farkas kilövésére. Később, 1999-ben azonban már a hatóság elutasított az engedélykérelmet, mikor szintén a Hajós közeli állattartók kérésére a Gemenc Rt. kilövési engedélyért folyamodott.

Bár engedély nélkül, de farkast lőttek 1998-ban Méhtelek mellett is. A szaksajtóban megjelent beszámoló szerint az esetet kivizsgált azilletékes természetvédelmi hatóság, azonban bebizonyosodott, hogy a farkaslövés nem volt szándékos, hiszen a vágtató, őzet üldöző „kutyában” a vadász nem ismerte fel a farkast.

Nem sorolhatjuk a klasszikus farkas kilövések közé az 1996-os pécsi esetet, amikor a helyi állatkertből szökött farkas több embert is megsebesített, míg szökésben volt. A sérültek közül egy idős asszony a támadás következtében életét vesztette. A szökött állatot másnap egy helyi rendőr terítette le két pisztolylövéssel.

A megdöbbentő eset azonban 20 évvel később megismétlődött, amikor 2015 októberében újból farkas szökött meg a pécsi állatkertből. Ekkor szerencsére személyi sérülés nem történt, viszont a farkast nem sikerült élve befogni, az állatkert akkori igazgatója lőtte le.

Engedély nélküli volt azonban a 2013-ban Felsőtárkány mellett és 2018-ban Nagyvisnyó határában történt farkas kilövés, melyek esetében ugyan mindent megtettek a hatóságok a természetkárosítás bűntettét elkövetőinek felkutatása érdekében, azonban nem sikerült a tettesek kilétét megállapítani.

Ezek az esetek természetesen nagy felháborodást keltettek minden jó érzésű emberben és rendkívül nagy sajtóvisszhangot kaptak, azonban ennek ellenére is sajnos sok-sok hírrel találkozhattunk az elmúlt években, melyek védett fajok pusztításáról számoltak be.

Izsákné Simon Adrienn

A bejegyzés trackback címe:

https://vadaszerdo.blog.hu/api/trackback/id/tr7418138378
süti beállítások módosítása